Angyali Bobó

A reggeli rutin nagyjából olajozott, persze gyakran előfordul, hogy egyikünk bal lábbal, nyűgösen kel fel, de most épp megint jobb a helyzet. Vannak kifejezetten élvezetes, minőségi perceink is reggelente.
A forgatókönyv az, hogy általában én kelek az órára, átmegyek ébresztgetni, ő kiküld, elzavar, aludna még, hagyjam békén, feküdjek vissza, tekereg, nyafog, álmos, de egyszer csak valahogy kikecmereg az ágyból, kicipeli az éjjeli játékait a kanapéra, majd visszamászik ruhát választani - sajnos pár hónapja kitalálta, hogy beleszólna az öltözködésbe, ami nem állítom, hogy nem lassítja a folyamatot, de általában gyorsan odavágja az ölembe a kisgatyát, pólót, zoknit, amit az aznapi hangulata éppen diktál. Na, most mivel maga az öltözködés az egyik kritikus pontja (szerencsére egyre inkább múlt időben) a reggeleinknek, így az a módszer vált be, hogy mesenézés előtt túlesünk rajta, így tudom azzal zsarolni motiválni, hogy csak akkor nézhet mesét, csak akkor nézhet három mesét, stb., ha gyorsan és akadálymentesen felöltözik. Fordított sorrendben mivel tudnám zsarolni motiválni? Ezután megnézi a maga két meséjét (most épp Mazsola, Kisvakond és Rózsaszín Párduc a menő), addig én felöltözöm, utána nagynehezen kivonaglik reggelizni (corn flakes), közben nyitott fürdőszoba ajtónál sminkelek, tollászkodom, beszélgetünk, szól a rádió. Elkészülünk, indulunk.

A minap reggel az ágyában ült, láttam, hogy valamit forgat a kopasz kis fejében:
- Mama, tudtad, hogy én mindig változom?
- ?!?
- Arra gondoltam, hogy ma mesenézés után öltözzünk fel.
- Arra gondolsz, hogy ha előbb nézel mesét, akkor is hiszti nélkül öltözködsz?
- Igen. Tudod, nekem éjjelente néha egy angyal bújik a testembe. Itt bejön (mutat a szívére), és itt van ilyenkor bennem (mutat a domborodó hasára).
- Rendben, kincsem, tegyünk egy próbát.

Igaz, az öltözködéssel nem volt gond, de azt leszámítva, angyalnak nyomát sem láttam rajta aznap reggel, az élő fába is belekötött, de nem hánytorgattam fel neki.

Valamelyik nap velem aludt. Csupaszon. (Még kánikula volt.) Imádtam.

Városi vakáció

A nyári szünet első hetében Bobó anyukámmal nyomul. Minden reggel viszem, bemennek anyám ovijába, ahol állítólag jól érzi magát, másfél órákat kinn van egyedül az udvaron (összeszorul a szívem, ha elképzelem), játszanak, bandáznak, ebédelnek benn, majd aludni hazamennek, délután ott összeszedem.
Reggelente metrózunk, buszozunk, átszállunk, mozgólépcsőzünk, pékségbe ugrunk be, barkochbázunk, orrot túrunk. Na, jó, ez utóbbit csak ő.
Hétvégén egyik nap bebicikliztünk a városba, egész nap csak céltalanul csatangoltunk, arra tekertünk, amerre épp kedvünk volt. Megálltunk, ahol kedvünk volt. Isteni napunk volt.
Hétvégén három nap erejéig elvileg visszatérünk Sajkodra, Bobó nagy reménységére, amiről egy éve folyamatosan beszél: a takonyállat-automaták színterére!

Pólón tesók

Egyedül álló nő megosztaná

Számos a címhez kapcsolódó asszociációm, gondolatom lenne, de most kiválasztok egyet: az egyedülálló nő külső-és belső lehetőségeinek korlátai az otthonteremtés egyébként csodálatos területének tükrében.

Mondták már a lakásomra többen, hogy otthonos, jó ott lenni. Mindig értetlenül állok a dolog előtt. Nem mintha én nem szeretném, de kívülálló szemével nem értem, mit esznek rajta.
A bútorok szegényesek, szedett-vedettek, nem illenek egymáshoz, és önmagukban sem szépek. A radiátorok csöpögnek, az egyetlen küszöböm három, de lehet, hogy négy éve el van törve. Azonkívül, hogy időnként visszarúgom a helyére, mást nem tettem az ügy érdekében. Az étkezőben - a lakás jelenlegi mélypontja - a graffiti a falon több mint egy éve félkész állapotban van, hiába mondom a testvéremnek, hogy fejezze be, mert elviszi az összes chi-met (amúgy sincs sok), nem fejezi be. Most még rosszabb a helyzet, mint eddig volt, mert a kép a képben vásznat elvitte pár hete, így a helyén fehér folt éktelenkedik. A konyhai falról úgy fél éve leszedettem apukámmal két polcot, a helyüket leglettelte, ugyan, de lefestve azóta sincs, öröm megfáradt tekintetem olykor-olykor a szürke foltokon megpihentetni. A fürdőszobában a cirkófűtés szekrénye vagy mije törött évek óta, és eltakarva sincs, vállalhatatlanul néz ki. A klíma szintén törött. És soha nem volt kitisztítva, igaz, nem is nagyon használom. Vagy éppen ezért.
A lakás sötét titkainak egyik legsötétebbike a radiátorok állapota, rettegek, hogy valaki egyszer észreveszi micsoda mocsok van a redőik között. Mentségemre legyen mondjuk mondva, fogalmam sincs, mivel kellene közéjük behatolnom, hogy kitisztítsam őket. Hónap óta készülök nagymamámat felkérni erre a nemes feladatra, de még nem mertem szóba hozni. Ó, nagymamáról jut eszembe: a hűtő! Szerintem az idő legnagyobb részében eddig is ilyen állapotban lehetett, de mostanában egyre üresebb, így most már nincs is mivel eltakarni a koszt. Az a margarinos doboz, meg néhány kefír, ami általában árválkodik benne, alkalmatlan rá, hogy a nagyobb foltokat nagyvonalúan lefedjem velük. Csak tudnám, akkor mitől koszolódik össze! És csak tudnám, miért nem vagyunk vékonyabbak, akár a kisfiam, akár én, ha alig van otthon kaja! A nappaliban a upc kábelek öt éve fedetlenül lógnak ki a plafonból, takaró dobozra vagy más megoldásra mindeddig nem sikerült még szert tennem. Alkalmatlan vagyok az ilyen ügyek felgöngyölítésére. A videó órája két éve rosszul jár, eltűnt a tévéről a videósáv (?), így nem tudom átállítani. Ebbe viszont legalább három munkaórát fektettem már - mindhiába -, annyira idegesít. A nagyszobai videó órája sosem járt jól, azt viszont meg sem próbáltam még átállítani. A nappaliban a forgó óra egy hete megállt, kíváncsi vagyok, mikor veszek bele elemet. A függönyünk másfél éve égett le, sötétítő függöny azóta sincs helyette, a csipkefüggöny azóta is a lyukas van fenn. A lámpa, aminek a búrája szintén a tűzben tört össze, azóta sem lett kicserélve. A hálóban a függöny eddig is lyukas volt itt-ott, de azzal nyugtattam magam, hogy szeretem, hogy átszűrődik rajta a fény hajnalban, így jót teszek a testemmel, segítem a szervezetem, hogy a saját tempójában tudjon az ébrenlét felé megérkezni. A minap azonban az alja beleakadt a fűtőtestbe (gondoltam, anélkül nyitom ki az ablakot, hogy elhúznám a függönyt) és egy hosszú csíkban végigszakadt. Ezt már nem tudom kimagyarázni, miért is nem baj, hogy így alakult.Van egy gyapjú szoknyám, még télről maradt a fürdőben, hiába várva rá, hogy kézzel kimossam. Nem tudtam időt szakítani rá. Amire nincs mentség és nem is a vicc-kategóriába tartozik: a kisfiamnak másfél éve nem vettem normális ágymatracot, azóta is azon a foltos habszivacs-retteneten alszik, amit annak idején a vaterán beszerzett, egyébként isteni fenyőáágyához adtak.

Továbbmegyek. De csak mert ki akarok lyukadni valahova.

Ha azt bevallom, hogy a sütőt belül életemben eddig egyszer takarítottam ki, talán még nem botránkoztok meg annyira, mint ha azt is bevallom, hogy ablakot még soha életemben nem pucoltam, azt sem tudnám, hogy kell nekifogni. Vízkőtlenítést is csak egyszer csináltam - nemrég, egy idegrohamgyanús robbanásközeli állapotomban, amikor a feszültségoldásnak azt találtam a legadaptívabb módjának, ha minden erőmmel súrolok, súrolok és súrolok - egy órán keresztül. Port törölgetni sem igazán szoktam, egyrészt mert porallergiám van, másrészt mert lusta vagyok hozzá. Azon is tegnap gondolkodtam el, hogy a felmosó vödröt esetleg nem kellene-e időről-időre kimosni. Tegnap kisfiammal kettesben elköltött vacsoránk során egy építő jellegűnek szánt demonstrációm közepette véletlenül fellőttem két meggymagot a konyhaszekrény tetejére. Mondanom sem kell, nem vettem a fáradságot, hogy levegyem őket, gyanítom örökre ott maradnak. Ja, mert a szekrényt ugyan egyszer már alaposan kitakarítottam, de a tetejét még soha.

Akiben felmerülne a kérdés, hogy mit teszek meg a gyerekem egészséges környezetben való felneveléséért, annak - és a saját lelkiismeretem megnyugtatására - mondom, hogy porszívózni elég gyakran szoktam, a vizes helyiségekben felmosni is. A csöpögő radiátor alá kisvödröt tettem - vagyis mindent megtettem, amit én meg tudtam tenni, a tűzhelyet le szoktam takarítani (ez hatalmas változás!), a kádat, mosdókagylót viszonylag gyakran súrolom ki, a wc-t is igyekszem egy-egy hosszabbra nyúlt Bobófürdés alatt rendben tartani, fertőtleníteni. Igaz, hogy a benti virágokat nagyrészt már kinyírtam (a jó hír, hogy hamarosan kapok egy csomó szobanövényt a jóhiszemű költöző szomszédainktól), de kintre minden évben ültetek, idén többet, mint valaha. A szemetes kukát ki szoktam súrolni, a szőnyegeket, szakadt függönyöket mosom, a teknősök terráriumát rendben tartom, Bobó játékait rendben tartom, a folyosót fel szoktam söpörni, mosni, vasalni szoktam. Tiszta ágyneműben alszunk. Egyre kevesebb olyan süllyesztő pontja van a lakásnak és környékének, ahol évek óta ne jártam volna, éves kosz és káosz halmozódott volna fel. Hála a lelkem háborgó folyamának és az anyámtól örökölt mániás epizódjaimnak, időről-időre pakolás-és selejtezés-hullám söpör végig rajtam és ezáltal a lakáson is. Bizonyos értelemben tehát tisztulunk folyamatosan. Persze ezt nem várom, hogy így lássátok.

Az egész metszeti képet egyetlen - számomra - felettébb tanulságos megállapítás bevezetése gyanánt vázoltam fel. A kisfiam négy és féléves korában, azaz három és fél évvel (!) azután, hogy az anyatejes táplálkozási formájával végleg leszámolt, korábban pelenkázószekrényeként funkcionáló, jelenlegi ruhás komódja oldaláról - sajnálom, de nem tudom szebben mondani- : valaha odaböfögött anyatejet mostam le.

Magam is megdöbbentem.

Ennyi. Köszönöm, hogy világgá kürtölhettem a szégyenfoltom. Az egyiket legalábbis.

Búcsú a szerelemtől

Megszakad a szívem. Nagyon rég vagy sosem éreztem még ilyet. Hogy ennyire osztozzak a kisfiam bánatán. Talán utoljára, mikor elvesztettük a Tehenét. Kinga a legjobb barátja, a legfontosabb kapaszkodója, stabil pontja az óvodai életében. Nincsenek sülve-főve együtt, de sokat játszanak egymással, Bobó számít rá, hiányolja, ha nincs ott. Szorong nélküle, nem vitás, hogy rengeteget jelent neki. Imádnak együtt lenni.

Három éve terveznek elköltözni, most úgy tűnik, meglépik. Két hét múlva eltűznek - Angliába. Péntek este közölték velem, egész hétvégén magam alatt voltam (nem csak emiatt, de nagyon nyomott a latban). Magam miatt is sajnálom, nekem is biztos háttérkapaszkodót jelentettek viharos életemben, de most elsősorban Bobóci miatt voltam végtelenül szomorú.

Ő még nem tudja. Sőt, tegnap este, mikor küzdöttem a löködései, csapkodásai, fújjolásai ellen meghatódva simogattam, becézgettem, hogy mindjárt középsős lesz az én nagyfiam, közölte velem, hogy utálja, hogy mindjárt iskolás lesz. Aztán felderült az arca és közölte, hogy Kingával szeretne iskolába járni. Vissza kellett fojtanom a sírást. Mikor az apja elköltözött tőlünk, azt sem volt ilyen nehéz megmondanom neki. Nagyon szomorú vagyok. Olyan kevés barátja van, olyan lassan engedte bele magát a Kingával való barátságba is, és most olyan sokat jelent neki! Igaz, az elmúlt időben tényleg nyitottabb, már másokkal is látom játszani, másokról is beszél, de Kinga az Kinga.

Összetartozás napja

Két hónapja Bobóért dolgozom a terápiában és mindenhol. Nehéz napokat élünk, több gyerekkori traumám jött fel és aktivizálódott most egyszerre, amelyek újraélése ellehetetleníti a normális kapcsolódást a gyerekemmel. Minden energiám ez emészti most fel. Rengeteg mindenre rájöttem, magammal és Bobóval kapcsolatban is. Az elmúlt hetekben jöttem rá, hogy fel kell őt szabadítanom. Több személlyel, létezőkkel és nem létezőkkel is összemosódik bennem, rávetülnek dolgok, érzések, olyan elvárások mennek felé, amelyek nem neki szólnak, olyan pusztító indulatok, amelyek nem neki szólnak, és az a szeretet viszont, amit megérdemelne és amit régen éreztem, az nem megy felé, nincs, nem tudom élni, érezni. Bezártam magam önmagamba tél elején, azóta nem kapcsolódom vele. Ellátom, vannak jobb, rosszabb napjaink, de nem kapcsolódom. Bezártam magam a magány kemény börtönébe, elszakadtam tőle, nem tudom adni magam neki. Ezen dolgozom most két hónapja. Pénzt, energiát, időt nem sajnálva mindent megteszek magunkért, amit csak tudok. Iszonyatos pillanataim vannak, menekülnék el a kapcsolatunkból, az életünkből, rettegéssel tölt el, hogy maradnom kell, hogy nem tudok kiszabadulni belőle. Kezdem érteni az összefüggéseket, csak még nincs meg a megoldás, de Isten látja lelkem, dolgozom rajta.

Ma reggel viszont nagyon hosszú idő után a gyerekem anyjának éreztem magam, rá tudtam fordulni és végre éreztem azt, amit olyan fél éve nem. Öt perc volt az egész, de csodálatos érzés volt.

Reggelinél elsírta magát. Kivételesen nem ordítottam vele, hogy ne hisztizzen, hanem odaültem és rá figyeltem, nem magamra.

- Mama, én nehezen búcsúzom el tőled. Akkor érzem csak jól magam a környékünkön, ha te is ott vagy velem.
Meghallgattam, megtartottam,  nem igazán okoskodtam bele, csak megértően figyeltem rá, vele voltam a nehéz pillanataiban, majd még mondtam neki pár gondolatot a szívünket összekötő  arany szeretet-szálról, ami akkor is egymáshoz közel tart bennünket, ha nem vagyunk együtt. (Gyakorlatilag az elmúlt félévem kulcsmondata lehetne...)
- Én azt szeretném, ha egy zsinórral összekötnénk a nyakunkat és mindig együtt lennénk.
(Ettől a mondatától majdnem elájultam, annyira szimbolikusnak éreztem.)

Ott ült az ölemben, odabújt kicsit, csak tartottam. Kérdezte, nem kell-e még mennünk, mondtam, hogy megvárjuk, amíg készen áll az indulásra. Egyszer csak szólt, hogy mehetünk. Rég nem éreztem ilyen közel magamhoz. Ezt kellene újratanulni, megtartani, éltetni.