Jó ideje nem kérdés bennem, hogy valami felborult az életünk addigi menetében kicsit több, mint három éve nyáron. Emlékszem a jelenetre, az érzésre, amikor megváltozott bennem valami, és az addigi Bobóhoz való közelségemből elkezdtem távolodni tőle. Elkezdtem más szemmel, mások szemével látni őt. Idén április környékén kezdtem el újra közeledni. Hogy a kettő között mi történt, hogy éltünk, hogy éltük túl, a jó isten tudja.
Mindenesetre idén tavasszal visszakapni régi-új érzéseimet életmentő volt. Na, nem az ég dobta, rengeteg terápiás órám van benne. Amikor nem úgy megyek a gyerekemért, hogy szorongok, hanem úgy, hogy örülök neki. Amikor nem rettegek/szorongok vele kettesben lenni, hanem amikor biztonsággal belehelyezkedem a kapcsolatunkba, megtartva magamat és nyitva rá. Amikor tudok hozzá kapcsolódni, amikor tudok neki adni magamból, amikor oda tudom neki adni magam, amikor rá tudok fordulni, amikor van energiám rá, amikor érdekel, amikor őt látom, csak őt, nem összemosódva mindenféle külső-belső alakokkal, amikor felnőtt-énemben vagyok vele, nem túldomináló szülőben és főleg nem gyerekben. Amikor ártatlannak és szabadnak látom. Amikor egy tökéletes kisgyerekenek látom, aki pontosan úgy jó, ahogy van. Amikor nem büntetem azért, mert olyan, mint az apja vagy mert olyan vagy épp nem olyan, mint én, az én családom. Amikor azt érzem, hogy a nehézségekkel együtt is könnyebb vele és általa az életem, mint nélküle lenne, és amikor igazán, szívből hálás tudok lenni neki, hogy van nekem. Amikor el tudom fogadni őt szabad személyiségnek, amikor nyomom le saját magam a torkán és elfogadom, hogy ő most ilyen, amilyen. Amikor nem büntetem magam sem vele kapcsolatban, amikor elég jó anyának érzem magam. Amikor azt érzem, hogy egyensúlyban vagyunk. Amikor én vagyok a felnőtt, ő a gyerek. Amikor se nem menekülök, se nem támadok, csak vagyunk egymáshoz közel és nem akarom egyik akciómmal sem elkerülni a kötődést, a szeretetet, hanem bele tudom engedni magam, nem félek megélni, hogy szeretjük egymást. Amikor közel vagyunk egymáshoz, nyitott a szívünk és egyikünk sem akarja a másikat kinyírni, felfalni, bántani vagy otthagyni. Amikor érzem és félelem helyett nyugalommal tölt el, hogy mi maradunk egymásnak örökké. Persze, ezt itt továbbgondolom, és nem.
Nem maradunk egymásnak örökre. Már nem ő határoz meg engem. Már nem mosom magunkat össze, őt a saját részeimmel. El kell őt engednem. El kellett (volna) engednem, mikor született; el kellett volna engednem néha, mikor kicsi volt; el kellett volna engednem, mikor bölcsődébe ment (ehelyett egy kerek évig őrjöngtem, hogy miért sír minden reggel, mire az óvodáig jutottunk, én meg talán odáig, hogy biztosabban kötődjek hozzá, ne legyen gond az elengedés); de el kell engednem minden rohadt reggel és újra kell kapcsolódnom vele minden délután, ami szintén előfordul, hogy gondot okoz, mikor melyik része; el kell engednem minden alkalommal az apjához és mindezek után, közben, itt kell lennem a számára érzelmileg, mikor visszajön. (Tavaly mennyit dolgoztam ezzel, te jó ég...! ) Minden elengedés azért nehéz, mert meg kell gyászolni, ami elmúlik általa. Úgy egy éve dolgoztam meg a születése utáni gyászomat (amiről addig azt sem tudtam, hogy volt). Feküdtem a nappalim padlóján és zokogtam, hogy négy éve Bobó megszületett belőlem. Hogy elmúlt, ami volt. Hogy kettéváltunk. Rendesen gyászoltam. És visszavágyódtam. Aztán azt is meggyászoltam, mikor a szimbiotikus fázisunkból kiléptünk. Taknyom-nyálam egybefolyt azokban az időkben, mikor ez feljött bennem, sírtam, zokogtam, hogy már nem én határozom meg őt, nem ő határoz meg engem. Különváltak a határaink, elkülönült, távolodott tőlem. Ez gyászfolyamat. Valami mindig meghal, elmúlik, hogy újjászülethessünk általa. Szerintem ezeken jó keresztülmenni. Az is érdekes, hogy pont így tudunk közel kerülni egymáshoz.
A jóég tudja, hány csomó van az anyaságom nehézségeinek szövevényes hálójában, amibe újra meg újra belegabalyodunk, de Isten látja a lelkem, körülbelül százhúszat már kibogoztam az elmúlt három évben. Legalább ennyi még biztos van. De újra sokszor jó vele. Egy májusi életmentő családállítás óta egész jól megvagyunk, újra tudom érezni őt és a sok fenti jót. Nehéz nekem vele egyedül, de azt is nehéz hinnem, hogy valaki szeretni fog vele együtt is, sőt, akár őt is. Nem erre van mintám, hanem nagyon az ellenkezőjére.
Még az is idetartozik, hogy lehet azért a sok kötődési nehézség Bobóval, mert tudom, hogy folyamatos elengedésben vagyunk vele. Én nem fogom megkötni őt, azért, hogy engem meghatározzon ő vagy az anyaságom. El fogom őt engedni, az ő érdekében, mindig, amikor csak azt kívánja majd a fejlődése (és meg tudom csinálni), de azt hiszem, félek ettől (ami meg nyilván természetes). Milyen érdekes, hogy egészséges esetben a fogantatástól kezdve egyre csak távolodunk egymástól a gyerekünkkel, és milyen érdekes, hogy hány és hány esetben ez nem így van, vagy harminc-hatvan évvel el van csúszva... És milyen érdekes, hogy a közelségtől indultam és a távolságnál lyukadtam ki. Most lehet, hogy egy igazi társat kellene már közelítenem, és akkor a fiam maradhatna egészséges és nagyjából azonos távolságban-közelségben tőlem, velem. Tudnám adni neki magam, mikor kéri, és nem nyomnám le magam a torkán, mikor viszont nem kér belőlem. Közel engedhetném magamhoz, ha szüksége lenne rám, nem rúgnám el magamtól vagy fognám menekülőre, és nem tolakodnék erőszakosan, mikor ő nem igényelné a közelségem. Az ő szükségletei, igényei határoznák meg a kettőnk közti távolságot közelséget, nem az enyémek. Elvégre ő a gyerek. Én meg a szülő.
Talán megint egy csomóval kevesebb. Hurrá!
.jpg)
