Bobó

Farsangi találós kérdés

2012-02-14T21:17:00.000+01:00

Budapesti állami bölcsőde.
Hideg, téli csütörtök délután.
Kilenc plusz nyolc gyerek jelmezben lődörög az egybenyíló csoportszobákban, várják a szülőket.
Leültetik őket a földre, ott kuporognak törökülésben.
A szülők csillogó és fátyolos tekintettel fogadják a látványt, majd leülnek a részükre odakészített kispadra, előveszik kameráikat, fényképezőgépeiket, és megörökítik, ahogy a kis porontyok megmutatják, hogyan terítenek meg az uzsonnához, ami ezúttal természetesen édesség és sós ropogtatnivaló falatkák.
A tányérkáikra kiporciózott nassokkal való telítődés után felállnak asztalaiktól, a piszkos holmit a helyére teszik, majd gondozónőjükkel elvonulnak egy közös mondóka-bemutatóra. A történetnek ezen a pontján egy kis fickó lemorzsolódik. Miután végigmondták a négy-öt darabból álló tudományukat, Halász Judit lemezére őrületes táncos-zenés mulatságba kezdenek, kivéve a lemorzsolódott egyet, aki ennél sokkal egyhangúbban ütötte el a farsangi mulatság szűk egy óráját, és leszámítva néhány kényszerített elmozdulást, egyetlen dologra fordított gondot, igaz, arra alaposan!
Kérdés: mivel telhetett ez a szűk egy óra és ki lehetett az egy, aki nem vett részt sem a közös sugibugizásban, sem a közös táncikálásban?

A képek túl árulkodóak lennének, tehát majd a befutott megfejtések után.

He tricks it...

2012-02-10T22:51:00.001+01:00

Tolom a bölcsibe, majd' befagy az orrom, az arcom, gondolom az övé is, egyszer csak befut a szokásos reggeli feladvány - ami mint kiderült, mégsem olyan szokásos.
- Mi az? Barna, dzsungelben él, két lába van, de nem madár, és ragadozó.
- Denevér?
- Nem! Az nem ragadozó.
- Akkor mégis madár és a barna kanalasgém - viccelek.
- Mondtam, hogy nem madár!
- Te viccelsz velem, Bobó?
- Nem. Csak ez egy furcsa állat.
- Akkor ez egy csík nélküli kétlábas okapi - viccelek vissza.
- Nem.
- Akkor ez a dzsungeli kivi.
- Nem. Mondtam, hogy nem madár, csak épp két lába van. Na, találd már ki!
Itt már vinnyogtam a röhögéstől és könyörgőre fogtam, és még felsoroltam vagy tíz vicces, akarom mondani furcsa állatot, de csak nem mondta meg, mit talált ki, majd:
- A trixitre gondoltam, Mam. Az egy T-rex-féle, csak már nem él a dzsungelben, mert kihalt, tudod. A beceneve pedig ikrek volt.

Ez legalább annyira mission impossible, mint amikor a kezembe ad egy képzeletbeli ajándékot, és ki kell találnom, mi az, ő pedig egyre dühösebb, hogy nem találom el; vagy amikor dudorászik egy dallamot, és az a játék, hogy találjam ki, ez melyik dal - csak épp a dallam nem egy létező dalé.

Napom fénypontja

2012-02-08T21:06:00.000+01:00

Jól bevált taktika, ha nem várok sokat egy helyzettől, mert így szinte biztos a kellemes csalódás.

Napocska

Mivel szinte egyáltalán nem hajlandó rajzolni, nem mondanám, hogy rohamos léptekben fejlődik, de nekem ez most nagy öröm volt este, pláne azok után, hogy milyen napom volt.

Kandúrom

2012-02-08T10:53:00.001+01:00

Ave Maria

2012-02-06T09:37:00.003+01:00

Felvettem a sapkám, majd rá nagymamám irhakabátjának hatalmas csuklyáját, erre kipukkadt belőle a röhögés, és azt mondta:
"Úgy nézel ki, Mam, mint egy bohóc vagy egy Mari."

Egész bölcsibe menet ezen röhögtünk, de azt sajnos nem tudtam kihúzni belőle, hogy mi vagy ki az a mari... Vagy annyira intelligens, hogy tudja, hogy a Mari nem éppen egy mai név, én meg valóban kicsit öregesen nézek ki ebben a kabátban.

Esti folytatás.
Kikiabál az ágyából, hogy:
- Mam! Min is röhögtünk ma?
Felsorolok neki néhány dolgot, köztük ezt a reggeli maris dumáját is. Erre újra elkezdett röhögni, majd hallom:
- Úgy néztél ki, mint egy maci vagy egy Jézus.

Most már tényleg gyanús ez a Mari és Jézus egy napon, szentnek lát ez a gyerek, jóvan!

Februári kotyvalék

2012-02-05T21:26:00.005+01:00

Mam! Én a rossz dolgokat sajnálom!

Ölében a vakonddal nézik a mesét:
Nézd, milyen cukin nézi a Kisvakond a Kisvakondot.
Nézd, milyen aranyos vagyunk.

Az tudható, hogy a piranja is halféle.

A párnám barátja a cumi, az én barátom meg a gorilla.

Húsvétról beszélgetünk:
A fiúk a lányokat megöntjék.

Alkudozik, melyik mesét hányszor, majd felfortyan:
- De, Mam! Mindig tartjad be, amit én mondok!!
(Vagyis tartsam be, amit ő mond, és úgy értette, hogy legyen az, amit ő akar.)

És néhány, amik már lehet, hogy voltak, de találtam őket ide-oda feljegyezve, inkább kétszer szerepeljenek, mint hogy elvesszenek.

2011.07.

- Csimpi-bimpi.
- Az mi, Bobó?
- Egy szójáték.

Lejsett a cumó, Mama!
- Várjál, felveszem.
- Hát persze, hogy felveszed.

Nézegeti az állatatlaszát.
- Ez kérlek szépen egy hópárduc.

Nézd, csak! Mezít a lábam.

2011.11.

Nézd, csak! Tudok fittyinteni! (csettinteni és a fityisz keveréke)
Hurrá! Kiszedtem egy fikát az orromból!
2012.01.

Mi a szarért dugtam el ezt a kobrát? Most kereshetem meg.

- Imádlak, Gombócom!
- Menjél ki a szobámból te majomember!

La fille parisienne est de retour

2012-02-01T09:31:00.000+01:00

Napról-napra több és több én-téma pörög most bennem, rengeteg régi és friss dolgok kerül felszínre, dolgozom magamban jó sok mindenen, amiket folyton papírra vetnék, mert ez sok szinten segít nekem, de mind mennyiségében, mind mélységében vállalhatatlannak érzem most már őket ebbe a blogba. Így is túlfeszítettem már a húrt, ezért ne haragudjatok. Úgyhogy ismét visszanyúlok régi-öreg Párizsi lány blogomhoz, és oda fogom vezetni lelkem zavaros történéseit. Aki ezt is figyelemmel kísérné, írjon nekem, és adok szívesen meghívót. Itt meg marad, ami publikus belőlem, és természetesen ami Bobó-téma. Nem először bontom ketté Bobó és magam, nem először zárkózom be, ezeknek a változása is érdekes, de most megint így érzem jónak.

http://parizsilany.blogspot.com/

FrissBob

2012-01-31T18:23:00.002+01:00

Elromlott az a kis szutyok fényképezőgépem is, ami van, úgyhogy november vége óta nem készülnek kb. fotók...

Jó hír viszont, hogy már könnyebb szemből fotózni, hajlandó pofákat vágni, és belenézni a kamerába.
Semmire nem vágytam még azt hiszem annyira, mint egy igazán jó gépre, de egyelőre nem akar összejönni.

Nosztalgia-Bob

2012-01-30T22:04:00.003+01:00

Azt akartam megnézni régi fotókon, hogy dagadtabb voltam-e, vagyis hogy van-e látszatja, hogy fogytam, de természetesen Botibabámba szerelmesedtem bele a fotók láttán, benne gyönyörködtem.

Majdnemhárom- aprósággal frissítve

2012-01-27T21:45:00.002+01:00

Mit tud így majdnem három évesen és mit nem tud?

Tud számolni tizenhétig, párszor már sikerült húszig is, de általában itt elakad.
Elkezdett összeadogatni, de csak 5-ig megy neki. Atomcuki, ahogy a két kezén külön felmutatja annyi ujját, amennyit össze kíván adni, majd mindkét kezén összeszámolja az ujjait. Az a baj, hogy kérdezget is: mennyi nyolc meg kilenc pl.
Nem tud egyedül felvenni semmit a sapkáján kívül. Levenni sem az erőssége a ruháit, kivéve amikor az ágyában levetkőzik pelenkára...
Tud radírozni, ceruzát hegyezni, vágni nem tud, matricát iszonyú pontosan ragasztja be a helyére, ezer éve pörgeti a könyvlapokat.
Nem mond g-t, k-t, r-t. Annyira megszoktam így, hogy el sem tudom képzelni, hogy valaha ne így beszélne majd, de ha eszembe jut, akkor idegesít, hogy már másfél évesen is rátalálnak gyerekek a k-ra, ő meg majdnemhárom és még mindig taticázik. Mondjuk így még legalább ennyi babás van benne, mert egyébként már olyan nagyfiús, hogy őrület...
Tud végre orrot fújni, úgy egy-két hónapja.
Tudja két kézzel kinyomni magát, lábujjhegyen menni, mackójárásban menni, tud egy lábon állni kapaszkodás nélkül.
Nem tud pelenkán kívüli helyre pisilni, kakilni. Most már tud a wc-n ücsörögni minden fürdés előtt, de ennyi (kb három hónapja erre sem hajlandó, ezért nagy hír ez). Bugyiban sem hajlandó lenni.
Cumival alszik továbbra is.
Tud fityiszt mutatni, tud okét mutatni, meg összeérinteni minden ujját annak a párjával, számokat nagyon rég tudja mutatni.
Nem tud bukfencezni.
Nem tud egy szemmel belenézni pl. a távcsőbe, hunyorog mindkettővel...
Tud fogat mosni, de nem tudja kiköpni a vizet, lenyeli. Tudja viszont melengetni a hideg italt a szájában, mielőtt lenyelné. NA, EZT LEÍRTAM REGGEL, ERRE MA ESTE MEGTANULT GARGARIZÁLNI ÉS KÖPNI!! Pont úgy, hogy ahogy ezt ide leírtam, rájöttem, hogy ezzel neki is megtaníthatom, és így is lett. Elsőre tudta. Éljen!
Tud egyedül enni, de nem mindent, és nem következetesen. Sajnos ebben a könnyebb utat választottam, és inkább etettem (etetem) én, csak haladjunk és jusson érdemi mennyiség a hasába.
Tud egy csomó szót angolul, és szerinte lengyelül és latinul is, ezzel én vitatkoznék.
Tud végre (vagy inkább hajlandó) bábozni.
Tud szerepjátékozni, végre két állattal, két szerepben egyszerre.Csak nem szeret :) Inkább nekünk kell lenni az egyik szereplőnek.
Nem szeret motorozni, nem tud biciklizni.
A rajzolás, színezés nem az erőssége, illetve úgy mondom inkább, hogy nyáron volt ezeknek egy lelkesebb időszaka, azóta viszont eléggé nagy érdektelenségbe torkollik minden kísérletem, úgyhogy a képességeiről sem tudok sok extrát elmondani, tud kígyót rajzolni (egy vonal, haha), tud pöttyözni, tud csíkozni, tud szemet és szájat rajzolni, meg kört is, de fejet egyben egy kezemen meg tudom számolni hányszor készített. Medúzát tud, szerintem egész jót. Szerencse, hogy nem várok tőle sokat, így ennek is örülök. Ragasztani szeret. A legnagyobb kedvence a Blue Tack, amit cincál, ide-oda feltapaszt vele dolgokat, de a gyurmát sem igazán ügyesen használja, csak miszlikekbe szedi, vagy kilapítja és az állatai lábnyomát belenyomja.

Hát így. Azt hiszem teljesen átlagos. Okosnak okos, az érzelmi intelligenciája is kiemelkedő szerintem, meg imádom, hogy istenien meg tudja fogalmazni az érzéseit, akaratát, iszonyú érett önreflexiói vannak. Mozgásban, manuális-motorikus dolgokban tök átlag, szociálisan zárkózott, magának való továbbra is, ennek nem örülök, zavarja a sok ember, vagy a háttérzaj, akkor a legboldogabb, ha itthon vagyunk és játszunk vele: állatos szerepjátékot, elrejtős-keresgélős játékot, vagy képzeletbeli játékot. És újra olvasunk végre-valahára meséket, nem csak a hülye állatos albumait, amikre nyár óta rászűkült.

Dráma utáni pihenés

2012-01-23T22:29:00.002+01:00

Múltkor annyira kiborultam a pszichodráma után (apám szavaival élve: süketen sírtam két napig), hogy most bebiztosítottam magam, és anyukáméknál aludtunk, hogy ha úgy hozná a szükség, én elvonulhassak életem felkavaró felismeréseit helyre tenni, és legyen aki helyettem helyt áll Botondnál, de szerencsére annyira lájtos volt ez az alkalom, hogy nem hogy a hallásom nem ment el ezúttal, de még különösebben sok emésztenivalóm sem maradt.

Ilyen értelemben tehát feleslegesen, de mégsem hiábavaló másfél napot töltöttünk náluk, és természetesen - mint karácsonykor először - most is egy ágyban aludtunk. Nem mondom, hogy nem jó érzés a pihepuha kezéhez véletlenül hozzáérni, vagy mikor hajnalban odafészkelődött mellém, majd megfogta a kezem, vagy milyen isteni volt ébredés után egy órán át az ágyunkban a paplan alatt olvasgatni, nevetgélni, de ezeket a lélekmelengető pillanatokat továbbra is ünnepnapokra tartalékoljuk, mert a mérleg másik serpenyőjében is vannak ám tényezők, mint pl. hogy hajnal 4-kor közölte, hogy na, most már menjek ki - nem mentem, vagy hogy éjjel egy órán át ébren forgolódott mellettem, és közben háromszor kicseréltette velem a párnáját, vagy hogy kb. háromszor kellett megkeresnek vaktában tapogatózva valamelyik radírját.
Szép volt, jó volt, elég volt. Reményeim szerint egy hónap múlva kerül erre sor leghamarabb.
Ha szülinapjára pedig bármi mást vennék mint egy csomag Blue Tack-et és egy fekete radírt, akkor lőjetek le.

Kemény, páncélos

2012-01-18T20:56:00.000+01:00

Miután már vagy negyven puszival halmozta el a mélyen kivágott mellkasomat fürdés után, már épp kezdtem a világ legszerencsésebb nőjének érezni magam, és arra gondoltam: ennyi sikerélmény nekem életem végéig elég, hogy ennek a kis csupasz emberkének én vagyok (átmenetileg) a világon a legszebb és legtökéletesebb nő, és akkor megszakította a csóközönt, elkezdett tapogatni, és megszólalt:
- Mam, ez itt a te tekiruhád?
- Micsodám??
- A tekiruhád?
- Mi az a tekiruha?
- Hát, minden teknősnek ilyen itt elöl, mint a te laposod, csak épp nem rózsaszín.

Vettem, Botikám.
Ha elég ügyes vagyok, ebből még jó társkereső hirdetést kovácsolhatok egyszer, érzem.
(The personal ad writes itself - megint csak...)

Ball, ball, costume ball

2012-01-15T21:52:00.001+01:00

Pedig már felkészültem rá, hogy nem lesz hajlandó semminek se beöltözni a bölcsődei farsangon, lévén, hogy eddig soha semmilyen álarcot, maszkot, fejrevaló bizgentyűt, bábot nem lehetett rácselezni, erre nem négy napja tigrisjelmezben rohangál?
(Telefonos képek, sajnálom, de elromlott a gépem.)

Meg varázslóköpenyben:

Meg világítós csontvázas, pókos "rémlény"-jelmezben?

A tigrisruhát Simi barátnőm készítette s.k., és adta nekünk kölcsönbe, hiszen Aliz idén már balerina (?) lesz, Misi pedig még semmi, Botondunknál viszont mit sem csitult a macskaféleláz, úgyhogy ebben akar aludni, ebben akart bölcsibe menni múlt héten, ebbe vacsorázik és ebben csinál mindent. Néha megáll, tekereg a kis testével és gyönyörködik a merészen kunkorodó tigrisfarkában. A varázslóköpenyt és a Botond által rémlénynek nevezett ruhát együtt vettük (minden Hádában óriási jelmezvásár van), utóbbit ő választotta, előbbihez én ragaszkodtam, imádom mindkettőben.
És amit nem vettünk meg, bár hősünk tett egy erre vonatkozó kísérletet nálam:

Nem is tudom már hanyadik körben van Bobón Maszkabál-láz, és hanyadik síkját vagy szintjét érti meg a klipeknek, de pár hete megint rajongás van, igaz most főleg a Szörnyetegért és az Ősemberért van oda, valamint az angol verziót hallgatja végtelenítve, a Banyát "tudja" is angolul, szeretném egyszer levideózni, mert könnycsorgatósan vicces, ahogy halandzsázik fonetikusan. A szörny-érdeklődéshez még A Graffaló is nagyban hozzájárult, amit karácsonyra kapott, és amit nem gyakran hajlandó elolvasni, viszont annál többször beszél róla, vagy rajzoltatja le velem, vagy szólít fel arra, hogy én vagyok a Graffaló, ő pedig a kisegér.

Jelmezfonal vissza, még annyi, hogy valamelyik nap kolbászoltam a lakásban és megláttam a konyhaszék támláján a köpenyét és a csontvázas jelmezét és bevillant, hogy atyaég, nekem már nagyfiam van!! Ez már valami nagyon nagyfiús dolog, hogy a jelmezei, amiket, illetve amik közül egyet majd a bölcsődei farsangon viselni fog, ott hevertek csak úgy lazán az előszobában... Leírva semmi, de akkor én megdöbbentem, hogy mekkora gyerek ez itt már. Aki mellesleg megint olyan beteg, hogy csak na, de ebbe most nem kezdek bele, inkább csak megmutatom, hogy nézett ma félórán át Kisvakondot a nyitott ablaknál.

Bőrkérdések

2012-01-15T21:31:00.002+01:00

Nem értem, hogyan lehet az, hogy nem tud létezni egy másodpercet sem, de egyetlenegyet sem (!) pl. úgy, hogy az alsó pulcsi ujja felcsúszott a felső pulcsi ujja alá; vagy ha a zoknija elöl a lábujjainál kicsikét is el van forogva; vagy ha a cipőjében meggyűrődött a zokni, de gond nélkül el tud úgy édesdeden álomba szenderülni, hogy egy kőkemény, érdes, nem is olyan nagyon diszkrét méretű műanyag gorilla fúródik a pihepuha nyakába, egy róka meg a hasa alá???

Péntek 13

2012-01-13T22:32:00.000+01:00

A mai napom öt lábon áll. Lehet, hogy tizenhármat is össze tudnék hozni, de nem erőltetem.

Az első. A végére értem A Diadalív árnyékában-nak. Erről annyit kell tudnotok, hogy amiket kiteszek ide a blogba oldalt, azokat nappal olvasom (útközben és este), de emellett van az esti belealvós könnyű olvasmányom, ami az elmúlt félévben az Elfújta a szél volt (igen, fél évig tartott kb, a napi 3 oldalas átlagommal), most pedig szerintem három hónapja nyögtem ezt a regényt, eléggé anélkül haladtam a fejezetekkel, hogy bármilyen érzelmi hatást kiváltott volna belőlem (nem érzem eléggé kidolgozottnak a karaktereket, asszem ez a fő gondom, nem tudtam megfogni a két főhős személyiségjegyeit), de a végére csak megszerettem! Nem is a szereplőket, inkább Remarque filozófiáját. Az elmúlt három napban megelégeltem, hogy nem haladok, és akár oldalon belül belealszom a társadalmi drámába, úgyhogy felgyorsítottam, és ma reggel az irodában, kabátban, usánkában, végre befejeztem és annyira megnyomott, hogy még még délben is a hatása alatt voltam. Azt pedig fedje jótékony homály, hogy úgy olvastam végig a könyvet, hogy a főszereplő nevét cs-vel ejtettem ki magamban, erre az utolsó fejezetben egy ragozott alaknak köszönhetően derült ki számomra, hogy k-val kellett volna (Ravic). Jó volt, jó volt, na!!

Kettő. Jegyet vettem egy Csernus-előadásra, két hét múlva lesz. Nincsenek illúzióim, kíváncsi vagyok, várom. Köszönöm annak, aki hívott!

Három. Apukám emailje, amit a pszichodrámáma csoportommal kapcsolatban írt, és fél óráig röhögtem rajta: "Minek jársz ilyen borzalmas helyekre ha utána süketen sírsz két napig?" (A múltkori alkalom után ugyanis ez volt, tényleg.)

Négy. A jó kis, feltöltődős, nyugis játszás délután Botonddal. Először hatalmasat nyomdáztunk, firkáltunk, a hazaérkezéstől számítva még msáfél óráig cipőben és sálban kinn voltunk az előszobában, imádom az ilyet. Majd egy esti hatalmas szűkórás (bár ez lehet, hogy ellentmondás) Misi mókusos-bábos szerepjáték.

Öt. A három bögre forralt bor, amit végigcsorgattam a mellkasomon, hogy átjárja a lelkemet a forróság, az arcom kipiruljon, a béke belém szálljon és a lakás ~~kocsma~~fűszerillatban ússzon. Világ életemben gyűlöltem a bort (nem úgy a vbk-t), egy kortyot sem tudok leerőltetni a torkomon, gondoltam a forralt borral sem lennék másként, síeléseken próbálkoztak vele nálam a többiek, de hiába. Mígnem karácsony előtt egy olyan helyen tartottuk a céges "bulit", ahol a forralt bor volt az egyetlen alkoholos ital, hát a "new age" szellemében kockáztattam és rendeltem egyet. Bejött az életérzés! Igaz miután 7-kor (!) ránkzárták a helyet, egy kocsmába tettük át a puccos fenekünket, ahol sörrel folytattam, de nem felejtettem ám el újdonsült társamat! Rákaptam az ünnepek alatt az itthoni forraltborozásra, és bár azon néha elgondolkodom, hogy mennyire jóanyaság borgőzős puszit lehelni egyetlen gyerekem érintetlen és ártatlan puha arcára, de a melegség, ami most is csörgedezik a mellkasomban mindent megér. Rákattantam, na.

Ahhoz képest, hogy ma reggel azzal a gondolattal tudtam csak kikényszeríteni magam az ágyból, hogy azt mondogattam magamnak, hogy nem baj, este innen folytathatom (ami persze nem teljesen igaz, mert én mindig reggel alszom nyálcsorgatós, totális ellazulósan, este meg feszengek, de mindegy), ami így is van, de azért jó, hogy a kettő között éltem is.

Négy vicces, két okos

2012-01-10T20:53:00.001+01:00

- Csak azt nem értem, hogy hogy a jó istenit nem keres itt az a Playmobilos elefánt a kosárban? Hát, ez hogy lehet?
(=hogyhogy nincs itt)

- Ugattyon a kutya! (= ugasson)

- A kettő meg a három az teljesen öt.
(Számolás-témához erről jut eszembe: a minap elszámolt magában, némán 11ig. Egyszercsak felkiáltott, hogy 11 állat van az asztalon. Elhűltem.)

Öltöztetem este, az egyik zokninál járok még csak, leesik a gorillája, egyből megereszti a vonatkozó instrukciót:
- Kérem a gorillát!
Még a számat sem kellett kinyitnom, ezúttal megelőzött:
- Ha négy karod lenne, az egyikkel tudnád rám adni a zoknit, a másikkal tudnád odaadni a gorillát, a harmadikkal tudnál még valamit csinálni, a negyedikkel oda tudnád adni nekem az összes pénzt (az asztalon volt a kis pénzes tartója, amivel játszani szokott - szerk.megj.)
Csak annyi háttérinfó erről, hogy hasonló helyzetekben nemrégiben kezdtem el neki mondogatni, hogy sem polip nem vagyok, sem pók, se medúza, stb., hogy hátha így megérti, hogy egyszerre nem tudom pl. öltöztetni ÉS kiszolgálni. Ezek szerint megértette a kis okosom.
A következő lépés az elfogadás. Azt hiszem ez lesz a nehezebb menet. Mert amennyire erőssége az esze, annyira nem az a türelme. Ööööö, ki is még ilyen...? Nem jut eszembe, akárhogy próbálkozom...

Ma arra mentem be a bölcsibe, hogy már kint hallottam, hogy sír. Bemegyek, elkeseredetten panaszolta, hogy az Olivér elvette viccességből a gorilláját (ja, mert közben szintet ugrottunk és már visz be saját játékot!). Jövünk kifele:
- Mam, töröld le a szemkönnyeimet!

Fekszik az ágyban, hálózsákban, szenved, hogy itt viszket-ott szúr. Vakarom, simogatom, igazgatom, de nem jó. Felfortyan:
- Nem ott, itt, ni! A puncim viszket, a puncim!
(És a derekánál fogdosta magát, tehát sokkal többre ezzel a támponttal sem jutottunk, de legalább én jót röhögtem rajta.)

Nem kenyerem a káromkodás

2012-01-08T22:13:00.001+01:00

Botond véleménye a szezámmagos rozskenyeremről, foghegyről odavetve vacsora közben, miközben ő maga teavajas sajtoskiflit majszolgatott:

- A picsába, a te kenyered nem héjás, de barna a széle és pöttyök vannak rajta, mint a gepárdnak.

A mondatnak csak a "héjás"-os részéhez szeretnék kommentárt fűzni: csak azokat a kenyérkatonákat eszi meg, amiken kenyérhéj is van, ezt hívja úgy, hogy héjás.

Under pressure nő a pálma?

2012-01-05T13:24:00.001+01:00

Hogy a múltkori tűzeset * után ma is kisebb otthoni balesetben volt részem, már nem olyan sokkoló, és nem is igazán azon morfondírozom, hogy "miért kaptam" az események ilyetén alakulását, hanem inkább azon, hogy mit tanulhatok ebből megint. Ha buddhista lennék, akkor hálát adnék az Úrnak, hogy megint lehetőséget kaptam tanulni valamit... Nem vagyok.
Tíz perccel azután, hogy a huzatnak köszönhetően öt percre kiszorultam az erkélyünkre a farkasordító hidegbe egy szál pólóban, és be kellett törnöm az egyik ablakot, hogy bejussak (a könyökömmel próbáltam, mint a filmekben, de nem sikerült, haha...), összetörtem egy befőttes üveget, ami nem csak összetört, de istentelenül elvágta a hüvelykujjam (már semmi baja, csak addig tűnt komolynak, míg kiműtöttem a bőrömből a gombostűnyi szilánkokat), majd levertem egy orvosi üvegcsét, ami fél éve arra vár, hogy jó környezetvédőhöz méltón visszavigyem a patikába, de most mérgemben kidobtam az összes lejárt gyógyszerrel együtt a többi üveget is, sajnálom, Föld. Ezek után még nekimentem a vasalódeszka lábának, és bevertem a derekam. Ezen a szérián megkapaszkodva rendbe tettem az előteret, kidobtam megint egy csomó vackot, dühömben, vagy feszültségemben megint megszabadítottam magunkat egy adag tehertől. Csak tudnám, miért kell ehhez nekem mindig valami adrenalinlöket.

Az jutott eszembe, amit Mérő Lászlótól olvastam nemrég, hogy:
"Mérnök tanítványaimat általában arról kell meggyőzni, hogy ha mondjuk, valakinek a fejére esik az utcán egy tégla, arról azért lehet, hogy ő is tehet. Egy pszichológust ellenben arról kell meggyőzni, hogy ha valakinek az utcán a fejére esik egy tégla, arról lehet, hogy tényleg nem tehet. Lehet, hogy egyszerűen pechje volt."
Próbálom elhinni, Tanár Úr, próbálom....

* Botond egyébként még mindig az események hatása alatt áll, nem nagyon mer pl. a lámpa közelébe menni, múltkor fürdésnél lefröcskölte a csempét, és elkezdett utána félni, hogy nem baj-e, hogy a lámpára is fröccsent a vízből. Folyton beszélgetést kezdeményez arról, hogy mik a veszélyes tüzek, és mikor jó a tűz melege, múltkor odaégettem egy süteményt, teljesen frászban volt ettől, pedig csak alig füstölt a sütő, mikor kinyitottam, de pont ott volt, és megijedt. Karácsony előtt még hadilábon állt a gyertyákkal, most már asszem azzal nincs baja, a csillagszórótól is félt eleinte, de aztán belejött, sőt Szilveszterkor a tűzijátékról is meggyőztem, hogy érdekes, úgyhogy 11-kor még bőszen nyomkodta a kis arcát az ablaküveghez, hogy kilásson. De a függöny-témát folyton szóba hozza, meg kérdezgeti, hogy miért nincs búra a lámpán, és a másik függönyhöz nem fog-e hozzáérni.
Hát, ígérni nem tudom neki a jelenlegi szériánkban, hogy semmi baj nem történhet, de kettőből két helyzetet megoldottam, tehát talán annyit talán mondhatok biztatásul, hogy igyekszem.

Most főztem egy teát, mert azt hiszem, megfáztam, betettem egy Queen koncertet dvd-n, amitől szerelmes-szokásos-Freddie-hangulatba keveredtem, feltettem a lábam és megálltam egy kis időre, hogy az ámokfutásomat kipihenjem. Love of my life...

Találós kérdések a Van Gogh családban

2012-01-02T21:25:00.000+01:00

Egy kis angyal jóvoltából lett rajzolótáblánk, ami egyelőre nagy sikernek örvend, igaz, mivel ősz óta csúnyán lelohadt hősünk alkotókedve, ezért részéről inkább a megrendelések népszerűek, de így vagy úgy: használjuk, szeretjük.
Ma itt járt a húgom és Bence öcsém. Bobó megkért valakit, hogy rajzoljon valamit (nem emlékszem rá), erre Hugó felkiáltott, hogy ő zsiráfot jól tud rajzolni, és elmart egy krétát.

Mondanám, hogy nem ítélkezem, de folyt a könnyem a röhögéstől. Pláne, mikor a végén Bence leoltotta, hogy "A zsiráf az patás állat, te hülye", és erre furcsa karmokat biggyesztett a lábaira.

Na, de Bencére is sor került ezúttal Botond rendelt. Itt az első kérdés, kedves játékos kedvű Olvasók! Mi is ez az állat?

Aztán a következő gyöngyszem megint Hugó műve, amit ráadásul teljesen önszántából halál nagyképűen rajzolt, mondván, hogy ő ilyet is tud (!!), itt már mindhárman sírtunk a röhögéstől, következzen néhány munkaközi fotó:

És a tökéletes verzió, amelyet a "Na, így jó!!!!" felkiáltással fejezett be Drága Kicsi Húgocskám.... Na, mi ez szerintetek??

És az utolsó Botond saját, egyben első komplett rajza, már amennyire komplettnek tekinthető ez a sok szétszakadt darabból álló izé...de úgy értem, hogy nem kígyó, vagy pötty, vagy vonal, hanem az első dolog, amit tudatosan elkezdett valaminek rajzolni és be is fejezte. Már ahogy ő befejezettnek gondolta.

Annyi kiegészítés, hogy a fotón látszik a filctoll is a táblán, de az nem tartozott a rajzhoz. Segítség gyanánt mondom a Művészúr hogyan kommentálta utólag az alkotást:
- Itt a négy lába, egy foltja van, ez itt a felálló farka és nincsen feje, mert lopakodik a fűben.
Na, mi lehet ez?

Azt hiszem a mai délután után kevésbé fogom szarul érezni magam, ha épp nem sikerül megfelelő hangyászt vagy lajhárt rajzolnom.
Ilyen vicces és jó délutánunk meg kívánom magunknak, hogy legyen gyakrabban!

Évfordulós kotyvalék

2012-01-01T11:11:00.000+01:00

Anyáméknál a reggel csöndjébe egyszer csak sértett hang hasított bele:
- Valaki jöjjön már ide!

Nagyszüleimnél a frissen Nagypapáéktól kapott kígyóival vonult el aludni, majd a következő szívet melengető szavak szűrődtek ki a függönye mögül:
Mi a szarért dugtam el ezt a kobrát? Most kereshetem meg!
(És mindezt tökéletes méltatlankodó hangon.)

Ma délutáni ébredés utáni első mondata:
- Én nagyon izgulok, Mam!
- Miért izgulsz, Kincsem?
- Hogy milyen lesz a délutáni játszás.

Este:
- Mam, nézd, hogy a szobámban milyen turpistát csináltam!
(=turpisságot)

Egy anyukáméknál történő alvás előtt:
- Mam! Hogy van latinul az, hogy szőrmók?

A Bobo képregények között keresgéljük a szavannás mesét, nem találjuk melyikben van. Felfortyan:
- Hol van már az a baszta? Hát, én nem találom a szavonnásat, az ördög nézze meg!

Játék közben, váltogatja az állatokat a kezében:
- Nézd csak, pont az oroszlán termett meg a kezemben!

Tisztábatevés céljából rávetődik a kanapéra:
- Nézd, milyen cukin idekucorodtam!

Ma reggel nagyanyáméknál erre ébredtem:
- Hát, miféle ágyba tettél engem? Azonnal eresszél ki ebből! Mam! Mam! Gyere!
Mindezt felháborodva, katonásan, a szigor mögött megbúvó pajkossággal a hangjában.

Odabújik az arcomhoz az arcával, édeleg:
-Én odadörömbölőztem hozzád. Jó volt?

Jövünk haza, a minimálisnál is kisebb cseppekben szemerkél az eső, amitől mindig frászban van. Az udvarban megszólal:
- De jó, hogy végre kapnak inni a növények!

Vacsora közben odabújik hozzám.
- Bearanyoztam a napodat?

Este 10 óra:
- Na, és mit kaphatok most este? Csokit?

Mostanában beszűrődik némi fény a dackorszak hálátlan sötétségébe, és már naponta többször is hallani olyat, hogy "jó", meg "jajj, de jó", meg "hurrá", meg "én nagyon örülök ennek", és mintha egy kicsit több lelkesedéssel és élvezettel élné meg a helyzeteket, mint az elmúlt fél évben, ami kizárólag a csakazértis ellenkezésről szólt. Egy nem-el-kiabálandó gondolattal talán kicsit kevésbé tiltakozik és egy árnyalatnyival talán kevésbé utálatos. De nagyon félek ezt leírni.

Folyton angolul halandzsázik, de azt mondja rá, hogy lengyelül beszél. Folyton vadászik, négykézláb, lopakodva, kalapban, hangokat keresünk, vadakat cserkészünk be. Eldugdos dolgokat, hideg-meleg keresgélést játszunk. Mi nem dughatunk el semmit, csak ő. Na, meg állatokkal kell mindenféle szerepjátékokat játszani. Folyton viccel, huncutkodik, elrejt dolgokat, kidob a kukába mindent, imád BlueTack-kel játszani, elcsór mindent (ő úgy mondja, hogy elcsal), rohan, ugrál egész nap. 8 körül kelt és 11 körül aludt el az elmúlt hetekben. Az ebéd továbbra is botrányos, csak már megszoktam, hogy alig eszik. Rengeteg dolgon hisztizik, egy pillanat alatt pánikba esik, és elkezd nyávogni. Hetek óta minden puszit és simogatást letöröl! Megtanult orrot fújni végre, a wc közelébe sem hajlandó menni, bugyiban imád lenni, de amint pisilnie vagy kakilnia kell, pelenkát kér. Imádja a tesóimat és újabban megint rákattant anyukámra is, pl. ha náluk vagyunk csak vele akar aludni, nagyszüleimet is bírja nagyon, mostanában nagymamámat foglalkoztatja szívesen. Mindenre fújjol, játékból köpköd, lepisil, lekakil és tobozzal megdob minket. Mindent, amit lát, hall leutánoz, egyre durvábban. Ránézésre négyig számol, egyébként tizennégyig. Angolul tud egy csomó állatnevet, folyton kérdezget. K, G, R hangok nincsenek továbbra sem: tjotodil, domba, Liltó jájája. A változásoktól egyelőre úgy látom, nincs különösebben megborulva. Egy masszív Pampalini-korszakon tudhatunk magunk mögött, most már hajlandó Leo és Fred-et is nézni. Zenét alig enged betenni, nyafog, hisztizik, hogy ezt szedjem ki, a tévét is alig tudom bekapcsolni tőle. Kesztyűt nem hajlandó felvenni, de panaszkodik, hogy fázik a keze, sapkát imádja, mindig kéri, sálat is. Az elmúlt félévben kevés sikerélményem volt vele, nem sok pozitív visszajelzést kaptam tőle, ezért én is bizonytalanabb lettem, pedig, tudom, nem kéne. Most talán egy kicsit jobb, gyakran puszilgat (nem csak engem), simogat, odabújik, odaugrik, kicsikét készségesebb, de azért nyugalom: nem hazudtolja meg magát. A kis Szeretetgombócom.

New age: Idők, irányok, erők

2011-12-31T23:00:00.001+01:00

Ahogy az évszakok változását is, úgy valahogy ezt az óév-búcsúztatás új év-köszöntés dolgot is most tudatosan élem meg, vagy legalábbis jobban átadom magam neki, vagy több jelentőséget tulajdonítok neki, mint eddig. Próbálom megragadni a lehetőséget és tényleg számot vetni kicsit azzal, hogy az elmúlt év mit hozott a számomra és a jövő év miről fog szólni. Változóban vagyok és az életünk, körülményeink is, ez nem kérdés.
A jól megszokott és kitapasztalt ritmusunk és kereteink megszűntek és totális káosz van bennünk-körülöttünk. Még bőven a károk felmérésénél és az elvesztett értékeink leltárba vételénél tartunk, az újraépítkezés még messze van. Eddig egész tartottam magam, most minden erőm elhagyott, pánik és rémület, létbizonytalanság. Állok a szakadék szélén és még a szél is fúj. Próbálok valahonnan erőt meríteni, az emúlt egy hétben azonban nem találtam semmi, de semmi erőforrást, a túlélésre és kivárásra játszom, reménykedem, hogy hamarosan visszatalál belém egy kis önbizalom, abból, amit elvesztettem, mert Botond miatt létkérdés, hogy legalább minmálisan stabil legyek. Na, lényeg, hogy sok a feladat, sok a kérdés, sok a kétely, rengeteg a tanulság, az önkritika, a tanulnivaló. Ezekből összeszedtem magamnak néhányat.

Amin változtatni-dolgozni szeretnék a jövő évben:

A legsürgősebb: megtalálni az erőf-és örömforrásaim. Az előbbiből néhány hete a pszichodráma indíttatásából összeírtam vagy tizenötöt, még büszke is voltam magamra, hogy lám, milyen sok forrásból tudok táplálkozni. Most mind elapadt. Újra kell őket fakasztanom, illetve visszatalálnom hozzájuk, mert egy sincs meg.
Kevesebbet kérni és elvárni. A dolgok súlypontját el kell mozdítanom a kapni akarás felől az adni tudás felé. Konkrétan is és átvitt értelemben is.
Többet adni az embereknek, a világnak. Nagyon hiszek abban, amit Csernus mond mindig, hogy az ember annyit vehet ki az életéből, amennyit belerakott. Be kellet látnom, hogy nem lehet csak elvárásokkal menetelni a jussomért.
Az elmúlt időszakban magammal voltam elfoglalva, csak a mi gondjaink fértek bele a kapacitásomba, a figyelmemet meg kell nyitnom mások felé is, a kapcsolataimat rendeznem kell előbb-utóbb. Most egyedül maradtam, olyan sok volt a saját terhem, hogy egyszerűen blokkoltam minden lehetséges plusz súlyt, köteléket, energiát. Sajnálom nagyon, de ez most rólam-rólunk kellett, hogy szóljon, és még fog is egy ideig, de a cél a nyitás. Főleg a testvéreim felé.
Botonddal kapcsolatban két dolog jut eszembe, az egyik, hogy sokszor van bennem egy előzetes feszültség, kicsit ahhoz hasonlít, mint ha félnék a haragjától, vagy hisztijétől, és előre megemelkedik bennem a feszültségszint, és nem bízom benne eléggé, hogy esetleg jól fog majd reagálni az adott szituációra, és bersze a jóslat beteljesíti önmagát. A másik, hogy sokkal több quality time-ot kell vele töltenem - vagy elfogadnom végre, hogy én ennyit tudok, és elengedni a naponta bennem fortyogó görcsöt, amit amiatt érzek, hogy keveset foglalkozom vele érdemben. No, és persze türelem, türelem, türelem.
Sokkal komolyabban megvonni a határaimat azzal kapcsolatban, hogy milyen számomra megterhelő dolgot engedek meg másoknak, megtanulni jelezni, ha valami sok nekem és a káromra válik.
Meg kellene tanulnom kevesebbet gondolkodnom. Az előbb Botond fürdetésénél gondoltam végig, hogy gyakorlatilag nincsen szabad percem, amit ne a problémákon, az élet nehéz kérdésein való merengéssel tölteném. Gondolkodom utazás közben, evés közben, fürdetés, játék közben, este és utazás közben olvasok és az olvasottakon merengek, zenehallgatás közben tépem magam, átadom magam a hangulatnak, és általában lehúzom magam direkt, valahogy jó tudatosan szenvedni, és kiadni magamból néhány könnycseppet. Meg kell tanulnom sokkal több üresjáratot megengedni magamnak.
A kommunikáció terén (főleg munkában, de családnál is) a finomodás, puhulás a feladat, de ezzel jól haladok, ősz óta ezen már sokat javítottam, de még van hova fejlődni.
Rájönni, hogy mit jelent, mit szimbolizál az évek óta gyötrő hátfájásom és lehetőség szerint megszűntetni.

Amit konkrétan meg kell csinálnom a jövő évben:

Tovább mozogni, tovább fogyni. Messze még a strandon vállalható álomtest.
Plusz munkát találnom a meglévő mellé.
Jó lenne a pszichológiával valahogy elindulni.
Francia nyelvvizsga, diploma.
Végre-valahára beszerezni a hőn áhított tükörreflexes fényképezőgépet.
Túlélnem március 28-át.
Rászokni, hogy minden emailbe írok tárgyat!
Tovább és lelkiismeretesebben feljegyezni az álmaimat.
Megállni, hogy visszaszokjak a gyógyszerszedésre. Egyelőre nagyon kacérkodom vele, jó lenne meghaladni önmagam, és önreőből kilábalni ebből a krízisből.
Botondot átsegíteni a szobatisztaságba, beszoktatni az óvodába.

Amiről szólni fog a jövő év:

A régi életünket meg kell gyászolnunk, elfogadnunk az események alakulását és az új életünknek legalább az alapjait le kell rakni a jövő évben.
Elsírni a könnyeim. Még bennem vannak, utat kell nekik engedem.
Énidőt találni magamnak, töltődési pontokat, sikerélményeket, kötetlen jó dolgokat megélni.
Közelíteni a felnőtt énemhez, még jobban, még keményebben, még brutálisabb realitással.
A pszichodrámáról és a vele járó új ajtókkal, új mélységekkel, új távlatokkal. Melóval.

Nem kevés. De talán ha jól látom az irányokat, a célokat, akkor könnyebben botorkálok a fény felé. Csak kéne még néhány fogódzót találnom ehhez. Kezdtenek talán a szerencsét, aminek az ígéretét épp az előbb kaptam, igaz nem ingyen?

Minél több kapaszkodóm van, és ezeket minél sűrűbben ragadhatom meg, annál biztosabb, hogy átérek a szakadék fölött, és megtalálom, amiért elindultam.

Békeidő

2011-12-26T18:02:00.000+01:00

Hosszú és rögös önismereti munkám egyik hozadéka, hogy kezd lerövidülni az idő a döntéseim előtt, és ami ennél is fontosabb, hogy a döntésem meghozatala után egyre kevesebbet tépelődöm, hogy meg kellene-e azt változtatnom, egyre kevesebb szökési tervet gyártok (de azért még gyártok), és ami talán a legfontosabb: sorra veszem a félelmeim, és erőmhöz mérten egymás után elébük megyek.
Életemben először felszabadult a december 26-ám. Nem is értem, miért nem estem pánikba, de úgy éreztem, hogy úgyis valahogy úgy lesz, ahogy lennie kell, aztán 23-án este, honnan, honnan nem, eszembe jutott, hol szeretnék igazán lenni aznap, és a napokban is csak egy kicsit szállt inamba a bátorságom. Ma reggel a fiúk elmentek karácsonyozni, én pedig vettem egy nagy levegőt, biciklire, majd vonatra és megint biciklire szálltam, és utaztam egyet.

Ha lehet ilyet mondani, nagyon örülök, hogy így tettem, hogy ott voltam. Jók ezek a belső (és ezúttal tényleges) utak, sokat tanulok és fejlődöm. Béke szállt meg hazafele.

BoKa 2012

2011-12-23T21:02:00.000+01:00

Megírtuk az elsőt. Alig lehet mostanában rajzolásra bírni, úgyhogy épp csak ki tudtam préselni belőle ezt a két vonalat. A hiúzt utólag "színezte ki".

Szóval eredetileg hiúzt, fehér tigrist és kígyókat kért, de egy reggel, miután a Jézuska már az első levelet elvitte az ablakból, ahova készítettük neki, előhozakodott vele, hogy mégsem hiúzt kér, hanem jaguárt. A többit olvassátok a második levélen - mert így arra is szükség lett -, őfelsége diktálta, mit írjak.

Természetesen kap jaguárt és hüllőket is, bár csörgőkígyót nem sikerült szereznem, igaz, nem is tettem meg érte mindent és kap még egy regiment apróságot. Idén nem eszeveszett maximalizmussal szervezem a karácsonyunkat, se időm, se pénzem, se energiám nincsen most nagyon sokat tenni ebbe az ünnepbe. Rend és tisztaság lesz, lesz ünnepi vacsora, ha ezúttal nem is négyféle választékkal, sütemények is akadnak majd, lesz gyönyörű karácsonyfánk, vannak díszek, hangulatok a lakásban, van mindenkinek apró ajándék, sőt be is fogom csomagolni őket, igaz némelyiket újságpapírba, teli van a hűtő, igaz nem roskadásig. Görcs és túlvállalások idén nincsenek. Letisztult, egyszerű, emberi léptékű karácsonyunk lesz - a maga fájdalmaival együtt. Ha holnap este leülhetek nyugalomban, meggyújthatok néhány mécsest, feltehetem a lábam, és egy forralt borral a kezemben megnézhetem a Tudatlan tündéreket vagy a Szerelem, pasta, tengert, már boldog karácsonyom lesz.
Nektek is kívánok kedves és megbecsült blogolvasóim Békés, nyugodalmas, boldog karácsonyt!! Jó, hogy voltatok nekem és gondoltok ránk sokat, én is rátok, maradjatok nekünk sokáig!!! De addig is, pihenjetek sokat, nyugizzatok, egyetek-igyatok, én most megyek és összeszedem Botond ágyából a fa gyöngy-készlet millió darabkáját, amit behúzott az ágyába és kiborított.

BoKa MINDENKINEK!!!!

Tűzrőlpattant menyecske

2011-12-20T22:43:00.005+01:00

Épp tegnap mondtam valakinek, hogy az a jó a blogírásban, ha történik velem valami rémes, akkor néha arra gondolok közben: na, nem baj, legalább lesz belőle egy kis bejegyzés. Mindezt a mézeskalácssütéshez hasonló, utólag vicces fiaskókra értettem.

Ezt a nagyképű kijelentést kicsivel később az követte, hogy beszélgetőpartneremmel egy órán át a tárgyveszteségekről elmélkedtünk, mire ő elmesélte, hogy egyszer leégett a lakása, benne rengeteg emlékével, ami sokkolt engem, mert ez - nagy tárgyfüggőként - régi rémálmom, hogy milyen lehet mindent elveszíteni.

Ezért is találom finoman szólva kísértetiesnek, hogy ma átéltünk egy kisebb tüzecskét itthon Bobmesterrel. Kigyulladt a függönyünk, lángolt, volt egy pillanat, amikor lepergett előttem, hogy akkor köszönjük szépen a lehetőséget, mi most kimegyünk Botonddal a folyosóra, és végigasszisztáljuk, ahogy porig ég a lakásunk, de szerencsére, és csodával határos módon sikerült ezt megakadályoznom, és a tüzet eloltanom. Azért is csodával határos, mert 3 órát aludtam, és ébredés után még abban is kételkedtem, hogy reggelit tudok majd készíteni a gyerekemnek, ehhez képest, másnaposság ide vagy oda, eloltottam egy tüzet! És azért is csodával határos, mert azóta is remegek, hogy milyen pillanat alatt lettek elég nagy lángok a semmiből, és mennyire másodpercek múlva kapott volna lángra a másik függöny is - de nem kapott. Meg azért is, mert utólag hihetetlennek tűnik, hogy annyi vízzel, amennyivel, és olyan jó mozdulattal eltalálva, eloltottam ezeket a lángokat. A füstöt kiszellőztetni már nem ment ilyen gyorsan, egész nap köhécseltünk és fagyoskodunk, de talán holnapra már pszichésen sem fogom érezni az égett szagot, most még a hatása alatt vagyok, és szerintem Bobóci is. Igaz, neki az a legfőbb gondja, hogy új kakilóhelyet kell találnia, mert pont ehhez a lámpánál szokott elbújni, de most nem mer odamenni.

Judit barátnőm szerint, és anyám is biztos azt mondaná, hogy ennek a történetnek egy üzenete van: nem teszünk lámpa mellé függönyt, de én mostanában már mindig mindent rendszerben nézek, és megint meg kell állnom itt egy percre (vagy többre) magammal, hogy miért is vannak ezek a dolgok? Mik az üzenetei ezeknek a sztoriknak? Majd biztos rájövök, de most még kicsit nyomnak a történtek.

A mézeskalács s(z)aga

2011-12-17T22:46:00.000+01:00

Nem rajongok az ízéért, meg ugye nem is nassolok mostanság, de az illatát imádom, mikor belengi a lakást, és a karácsonyfa összképemhez is hozzátartozik. Hogy tavaly még olyan is akadt körülöttem, aki mindet az utolsó szemig fel is falta, csak hab a tortán. Évről évre ugyanazt a (nem túl jó) receptet használom, mindig kemény lesz, de mivel csak dísznek használom, eddig ez nem okozott gondot. Gondoltam jó anyához méltóan idén nem ártana a minőségre is adnom, ezért új recept szerint sütöttem, ami hogy a szomszédasszonyomat idézzem"isteni, omlós, mézes puszedlire hasonlító". Hmm, ígéretes kezdet. A hozzávalókat nagynehezen a tegnapi zuhogó esőben, betegen beszereztem, majd jártányi erőm sem lévén még este begyúrtam a tésztát. Furcsállottam, hogy az eddig megszokott egybeálló gombóc helyett, híg tészta csordogált az edényemben, de gondoltam reggelre összeáll. Tévedtem. Nem tudom, mivel megmagyarázni, hogy miért öntöttem ki mégis egy adagot a belisztezett pultra, mikor a napnál is világosabb volt, hogy lehetetlenség gyúrni, annyira folyós, de egy előnye volt, emígyen egy tepsire való tésztát elpazaroltam, később annyival kevesebbet kellett elkészítenem. Tanácstalan, majd ingerült és hisztis lettem. Betettem a fagyasztóba, de közben egyetlen kérdést ismételgettem magamban: mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Miért nem jön össze nekem ezen a világon semmi egyszerűen? Miért kell nekem mindig kerülő utakon eljutnom a megoldáshoz? Nem lehetne, hogy egyszer csak annyi energiámból megoldódjon egy dolog, amennyi feltétlenül szükséges hozzá? Ezeken komolyan gondolkodom ám, nem csak úgy kilövöm őket az űrbe. Tényleg szeretnék rájönni, hogy mi ezeknek a vargabetűimnek az oka, de most bezárom a zárójelet, és visszatérek a kálváriámhoz. Minden reményemet a szomszédsrácba vetettem, akit úgy vártam, mint a messiást - jött ruhafogast felfúrni, mert ilyen jófej szomszéd vagyok, hogy ilyenekre kérem meg hétvégeken -, és bíztam benne, hogy megnyugtat, hogy az övéké is ilyen volt, de ezt és ezt csinálták vele és jó lett, de megint tévedtem. Közölte, hogy az ő tésztájuk nagyon nem így nézett ki és fogalma sincs, mi lehet a baj, ne haragudjak, de nem tud segíteni. Kezdtem komolyan kétségbeesni. Aztán a fúrás és a tésztapiszkálás párhuzamos tevékenysége közben kiszaladt a számon, hogy milyen kár lenne érte, mert "igazi" lisztből van, amit falunk kaptunk, és biztos, milyen fasza kis liszt. Ez szöget ütött emberünk fejében, szerszámait félretéve odajött megvizsgálni, megtapogatni a konyhapultot beterítő lisztemet, ami a mézeskalácsgyúrásra várt - hiába -, és foghegyről odavetette, hogy szerinte ez rétesliszt és valami sikértartalomról is értekezett. Ezt sosem tudjuk meg, mivel tényleg házi liszt, semmi nincs tehát a zacskóján, és azt sem fogjuk megtudni, hogy amiatt lett-e botrányosan félresikerült a tésztám, de tény, hogy legalább még 30-40 deka lisztet (immár bolti finomlisztet) bele kellett szórnom, és vesztenivalóm nem lévén, még egy kis mézet is beleküldtem, míg este 6 óra körülre gyúrható is lett.
Hogy a reggeli szenzációs állatos sütiformákat is prezentáló lelkesítő beszédem és a szájából elhangzó flegma "Hangyász formájúak lesznek, vagy mi?" kérdés után aztán Botondot a legkevésbé sem izgatta a formázás, gyurmázás, szaggatás, és kevesebb időt töltött el vele, mint amennyi idő alatt ti megnézitek majd az erről készült képet; hogy természetesen ehetetlenül ízetlen és kemény lett;vagy hogy a díszítésre idén sem jutott se energiám, se időm, ezek már eltörpülnek amellett, hogy rénszarvasos, sündisznós és mókusos mézeskalácsok lesznek idén a fámon! Vagy ha ügyes és lelkes vagyok, és füzért csinálok belőlük, akkor még a lakásomban is! Ennyi a lényeg.
A délután feszültségterhes óráit pedig próbálom elfelejteni. És Botond miatt sem kell aggódnom, mert hatnak a gyógyszerek és vége azoknak az időknek, mikor 8.00-kor kidőlve horkolt a kis betegem, és ismét élvezhetem a társaságát így fél 11 körül, ráadásul nem is akármivel kedveskedik nekem, hanem a Falusi hangverseny egy sajátos adaptációjával, úgyhogy mivel a konyhát beteríti a száradó mézeskalács, a lakást belengi fahéj illat, a konyhát kitakarította és a lakást rendbe tette Győző, akár fel is tehetem a lábam és megírhatom ezt a posztot.

Azért ha valaki megdobna az idevonatkozó mézeskalácselméleti szakirodalommal és/vagy TUTI receptet szeretne velem megosztani, szívesen várom. Hátha jövőre összejön a lehetetlen és illatos, szép ÉS FINOM mézeskalácsokat lopkodhat a gyerekem a fáról.

Lázas napok kotyvaléka

2011-12-17T13:31:00.000+01:00


Pampalini a lerobbanás napján

Este 7.55-kor tettem az ágyába, 7.58-ra már aludt is. Viszont nem túlzok, ha azt mondom, hogy ötpercenként felébredt, lázas volt és rettenetesen izzadt és szörcsögött, hánykolódott. Hol inni kért, hol orrot szívtunk, hol semmit nem kért, de állandóan megébredt. 11-kor - sok jóra nem számítva- már én is lefeküdtem, hallom, hogy szól:
- Mam! Mam! Mam! Te mit mondsz nekem?
- Például azt, hogy nagyon imádlak téged.
- Én meg rettentően imádlak téged, Mam.
Mindezt félálomban, lázálomban. Majd odabújt, megölelt, és végre mély álomba merült. És legközelebb csak 4-kor ébredt, aztán 6-kor, aztán reggel 8-kor. Megkérdezte, hogy már reggel van-e, felkelhet-e. Képtelen voltam mozdítani a tagjaim, úgyhogy azt mondtam, hogy még nincs egészen reggel, de átjöhet mellém az ágyba pihenni (nem szoktunk ilyet). Így is lett, odafeküdt mellém, majd megszólalt:
- Mam, ha te is beteg vagy, miért nem szürcsögsz?
Utána még 3/4 9-ig feküdtünk, én talán vissza is aludtam, ő szerintem nem, de legalább pihent. Aztán végre összeszedtük magunkat és felkeltünk. Most talán jobban van. A kis szeretetgombócom.

Évértékelő beszédem...

2011-12-14T10:29:00.000+01:00

...a bölcsődei beszoktatásról és az őszi idényről.

1. Könnyebben, jobban vettük a kanyart, mint előzőleg hittem.

Délutánonként kiegyensúlyozott teljesen, nem gyűlölt meg, nem is tapad rám, el tudok menni itthonról továbbra is.
Jobban igényli, hogy vele foglalkozzunk, de ezt természetesnek tartom, mivel reggel 8-tól délután fél 4-ig egyedül játszik.

2. A reggelek - három héttel ezelőttig

Minden reggel elkeseredett sírással ébredt, ami általában átcsapott rettenetes ordításba, hisztibe, általában rátolja ezeket valami öltözködéssel, krémezkedéssel, fogmosással kapcsolatos dolgokra, és ezeken veszünk össze.
Az odafele úton nem sír, vagy magától sem, vagy mert ráparancsolok, hogy hideg levegőn ne ordítson, mert megfázik a torka, és akkor abbahagyja :)
Vagy amikor a bölcsit meglátja, vagy amikor a lépcső alján vagyunk, de legkésőbb az öltözőben kezd el megint sírni, illetve inkább hisztizni. Ordít bele a fülembe, elég jó kezdést ad a napomnak.
Mindig, az első pillanattól kezdve bemegy a csoportba, sőt, az ajtóban már nem tőlem kéri a zsebkendőt könnyei felitatására, hanem a gondozónénijétől. Pontosan tudja, hogy mi a dolga, mi fog történni, eszébe sem jut soha könyörgőre fogni. (Egyetlenegyszer volt, hogy közölte, hogy nem akar bemenni és belém csimpaszkodott.)
Szóval bemegy hősiesen, kintről még látni, hogy törölgeti a könnyeit, morzsolgatja a zsebkendőjét és ténfereg. Ez elég rossz látvány, de nagy levegő, ki az utcára és már túl vagyok rajta. És valószínűleg ő is odabenn.
Ha Éva néni van reggel, akkor jobban és tovább sír, ha Ibolya néni, akkor szinte azonnal abbahagyja és kintről már látom, hogy leül reggelizni vagy megy játszani.
Vannak-voltak jobb napok, de szinte minden reggel nagy balhé volt.

Aztán történt némi változás az életünkben, és valahogy ezzel összefüggésben - hogy a reggeleket kizárólag nekem kell levezényelni -, kicsit átkereteztem a hozzáállásom, mindent előre megtervezek, előkészítek, valahogy sokkal nyugodtabbak és átláthatóbbak így most a reggelek, talán pont azért mert egyedül vagyok és nincs kapkodás, feladatok egymásra passzolása, kiszámíthatatlanság.

3. A reggelek mostanában

Nagyon kicsi nyüszmögés itthon, szinte mindig az öltözködés kapcsán (ruhaujj-igazítás-para, zoknisarok-para és cipő-para, ez a szentháromság).
Az úton elbeszélgetünk, nézegetjük a varjakat, kutyákat, cinkéket.
A bölcsibe érve azért van hangulat-lepukkanás, ami attól is függ, hogy az öltözőben hány gyerek tombol egyszerre, és most már eléggé stabilan csak nagyon kicsi sírás volt, az is csak a csoportnál.
Az most is úgy van, hogy Ibolya nénivel sokkal könnyebbek a reggelek, Éva néni kevésbé foglalkozik vele.
Este most már magától hozza szóba, hogy másnap bölcsibe megyünk, és tök nyugodtan nyugtázza.

4. Egyéb dolgok

Napközben állítólag sokat játszik, mindenfélét kipróbál, nem tétlenül ténfereg, hanem aktív. Állítólag rengeteget énekel és mondókázik, vagy ő mesél a könyvekből, Ibolya néni elmondása szerint ő szórakoztatja az egész csoportot.
A közös játékokba nem vonódik be. Ha közös torna van, már ő is csinálja (eleinte nem), de távolról, a szoba sarkából. Tuti, hogy a szobának azon a részén játszik, ahol minél kevesebben vannak, ha a közelébe mennek sokan, odébbáll.
Figyel. Játszik és a szeme és a füle ott van a többieken. Mindent szív magába, mindenkiről tud mindent.
Alszik marha nagyokat, állítólag elsőként alszik el, hasra fordul és már alszik is.
Újabban hajlandó enni a főzelékekből pár kanállal, ez nálunk hatalmas hír, húsokból, krumpliból eszik. Gyümölcsöt, karamellát, tejeskávét, teát nem hajlandó megkóstolni sem.
Délután iszonyúan örül nekem, rángat ki a csoportból, alig tudok pár szót váltani a gondozónőkkel, itthon délután abszolút kiegyensúlyozott. (A rettenetes dackorszaka, köszönjük megvan, de semmit nem látok a bölcsivel összefüggésben.)
Elmarad egyelőre az ugrásszerű fejlődés, nem lett egyből szobatiszta, nem tanult meg új skilleket, nem kezdett el más iránt érdeklődni, nem kezdett el narancsot tolni a kis arcába. Hiába, Botondunk távolról sem opportunista, neki elvei és komoly életcéljai vannak, kevés ahhoz egy bölcsődei csoport, hogy megtörje.
Betegségekkel eddig istenesen megúsztuk, egy szavam nem lehet, ahhoz képest, hogy arra készültem, hogy egy hét bölcsi-meló, egy hét itthonlét, egyszer volt a három és fél hónap alatt beteg. Na, meg most. De most nagyon. 40 fokos láza van, arcüreg-és orrmelléküreg (vagymilyen)-gyulladása van, ma félrebeszélt délelőtt, ami utólag már kicsit vicces, de nem egyszerű most, még sosem volt ennyire lepukkanva szegénykém, és közben én is beteg vagyok, na de ez most mindegy, mert remélem túl leszünk ezen is.
Kicsit belefutottunk abba a beszoktatás utáni hetekben, hogy minden nap vittem neki valami apró finomságot a bölcsibe, erről leszokóban vagyunk, eléggé követelőző lett, és mivel uzsonnázik bőségesen, nem is szorul rá, csak hát gondolom a lelkének jól esik, hogy viszek neki valamit, de az eszemmel tudom, hogy ezzel le kell állni. Ahogy a hétvégi ajándékról is jó lenne (minden héten pénteken kapott valami kisebb ajándékot, amiért végigcsinálta a hetet hősiesen.).
Szívesen van benn szerintem, és tuti vagyok benne, hogy jól érzi magát.
A csajok imádják, ketten is rohannak elé minden reggel.
Néha mesél, néha tagad, gyakran hárít, pl. minden nap közli, hogy nagyon rossz napja volt és nem érezte jól magát és sírt ebédnél. Mindezt azután, hogy Ibolya néni szerint isteni, fantasztikus felszabadult napja volt...Szóval azért az még odébb van, hogy be is ismerje, hogy jó ott neki. A kis nárcizmusában vérig sértett egyetlen gyerekem.
Én nyugodt vagyok, a reggeli balhék sem lelkileg nyomasztanak, csak idegileg nehéz viselni, de nem aggódom. Jó helye van ott, szeretik nagyon, jól érzi magát, cukik a gyerekek is, van sok állat, Ibolya néni szuper szerintem, szóval jó helyen van, nyugodt vagyok felőle.

Na, most hirtelen ennyi jut eszembe, de mivel ha jól számolom három hétig itthon lesz, akkor úgy gondolom nehezen elért apró sikereinket majd kezdhetjük elölről megszerezni. De hátha mégsem. Mert mint mindig minden, ezúttal is arra kellett rájönnöm, hogy ez is tőlem függ, az én hozzáállásomtól, hangulatomtól, türelmemtől. Még egy felelősség. Remek.

Jutalmul annak, aki idáig jutott az olvasásban, néhány grimaszolós fotó, mint az elmúlt idők legújabb fícsörje.

December 4 - Az élet apró örömei

2011-12-04T21:33:00.001+01:00

A Botonddal kettesben itthon töltött egész napok mindig nagyon kétesélyesek, hogy mennyire jól sülnek el, ezért ha tehetem, kerülöm is őket. Ma reggel kicsit megijedtem, mikor már túl voltunk egy olyan közös síráson, aminek a végén ő vigasztalt engem ("Ne sírj, Mama! Nyugodjál meg, Mama! Megnyugodtál már, Mama? Adok neked nyugtató ölelést, jó? Na, megnyugodtál most már?), úgyhogy aztán már azért sírtam, hogy mennyire végtelenül érzékeny gyerekem van és mennyire jól esett az ölelése, és még csak reggel 9 óra volt, de végül az egész napunk nagyon idillien telt, egész délelőtt vele játszottam. Igaz, délután az én hangulatom kissé szomorkásba fordult át, úgyhogy estére kellett valami, ami feldob, ezért gyertyafénynél vacsiztunk - újabban szoktunk ilyet -, egyrészt mert advent van, másrészt, mert ma van Öregapa születésnapja.

Adventi koszorút venni idén először jutott időben eszembe, viszont ezúttal pénzem nem volt rá, ezért jobb híján a lepréselt falevelekből rögtönöztem, amíg hősünk az esti Pampalini-jét nézte. Nem állítom, hogy különösebben szép lenne, de nekem ma jól esett ez a kis hangulat.

Aztán jól esett a szintén rögtönzött, de istenire sikerült saláta-vacsim is (alma, lilahagyma, szezámmag, camambert, saláta, uborka, balzsamecet, citrom, méz).

Semmi különös, de intim és békés esténk volt ma Botibabámmal, ami bár semennyire nem közérdekű, de szerettem volna megemlékezni róla.

Búcsúzóul egy találós kérdés, amit maga Botond ad fel nektek.

Mi az?
Szavannán él, két szeme van, ragadós nyelve van, ragadozó, négy lába van, egy orra van, egy tokája van, két füle van.
Na, mi az?

Így tíz óra felé áll az ágyán, és ordítva ontja magából az ehhez hasonlókat.

Az előbb pedig azt tudakolta, hogy mi az osztvics magyarul? Na, valaki?

(Mire ezt is leírtam, addigra lengyelül (!) ordítja a Pampalinit, ugyanis a gorillás rész lengyelül van meg nekünk, úgy nézi, és kívülről tudja....)

Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasz

2011-12-01T21:09:00.001+01:00

Egy ideje azt vettem észre, hogy tudatosan élem meg az évszakok változását, és idén ősszel éreztem azt, hogy teljes összhangban működöm a természettel. Hagytam, hogy hassanak rám a környezeti változások, időjárási elemek és gondolatban elkezdtem körbejárni az évszakok szimbolikáját és figyelni az évszakokat és a bennük változó önmagam.

Visszatekintve tavasszal kezdtem kinyílni, kivirágozni, de csak félénken, óvatosan, ahogy a tavasz nyárba fordult át, úgy szökkentem én is szárba. A nyaram napfényben telt, élveztem megújulóban lévő önmagam és sok mindent csak úgy magában. Az ősz meghozta a befelé fordulást és figyelmet, azzal teltek az elmúlt hónapok, hogy kívül és belül egyaránt letisztultam, próbáltam minden nehézzé vált terhem letenni, elengedni. Van, amit már látok és érzek, de elengedni még nem tudom, és bizonyára van, amiről még nincsen tudomásom, de talán a körforgás következő évében megint fejlődöm tovább és egyre több mindent tudok majd elengedni, hogy egyszer végre szabadon növekedhessek. Itt állok a tél kapujában, egyedül, pőrén. Friss és nem is teljes még az üresség, ahogy az utcán, a fejemben és lelkemben is elhomályosít sok mindent a köd. A következő hetekben, hónapokban, azt hiszem, az a dolgom, hogy meg kell élnem a letisztult, meztelen valóságot annak minden olykor rideg, zimankós vagy borzongató vonzatával együtt. Néha biztosan felragyog majd a nap életem egén, és szárítja majd a könnyeim is, de ez most egy ilyen vegetálós, elcsendesült, magányos időszak lesz, és ez így van jól. Békés szomorúság ez.

Hinnem kell, hogy a tavasz érkeztével, ahogy a télire megmetszett növény, úgy én is újult erővel tudom majd kidugni a fejem a világba, egészségesen, készen az új életre, és hinnem kell, hogy a virágaim évről évre erőteljesebbek és élettől duzzadóbbak lesznek majd.

Ugrás az ismeretlenbe

2011-11-25T13:14:00.001+01:00

Úgy érzem magamat, mint aki sarokba szorult, a szakadék szélére került, ahonnan nincs visszaút, muszáj venni egy nagy levegőt és ugrani egy hatalmasat - biztosító kötelek nélkül. Sokáig gyűjtögette az ugráshoz a bátorságot, ráadásul akaratuk ellenére magával kell rántania két embert. Pedig legszívesebben ő is visszafordulna, de nincs hova. Ugrani kell, eljött az idejük. El kell rugaszkodni és hinni, hogy meg tudják csinálni. Az ugrás után nagyon mélyre kell lesüllyedni, és a tenger sötét mélyében, vaktában kell kitapogatni egy kincset, ami nélkül lehetetlen visszatérni az életbe: elveszett önmagukat kell megtalálniuk. Nem biztos, hogy megtalálják. Ha mégis, az életbe nem biztos, hogy visszaérnek vele, messze van a vízfelszín, hosszú az út odáig. Ha bepánikol vagy elhagyja az ereje, a pillanat töredéke alatt vesznek az örök sötétségbe. Ha elég ereje van felküzdeni magukat, elérni az életben maradáshoz szükséges levegőt, akkor egyszer csak beszűrődik némi fény a sötét mélységbe, míg végül egészen világos lesz, és áttörve a víz tükrét, tüdejüket kitágítva testüket átjárja a friss, oxigéndús, tengeri levegő, lelküket pedig a diadalittas érzés: a szabadság. Vagy elpusztulnak vagy megmenekülnek. Még nem tudni.

Megint kicsúszott valami

2011-11-21T19:13:00.001+01:00

Egyre idegesebben turkál az állatos dobozában, majd felfortyan:
- Hol a basztakurva puma?

Csak őszintén

2011-11-20T10:12:00.001+01:00

Áki és Hugi közül én Ákit szeretem a legjobban.
A kedvesek közül pedig Zsuzsa nagyit.

Tegnap pedig azt mondta, mikor mondtam neki, hogy jön hozzánk Hugó, és ő fog rá vigyázni, míg én elmegyek, hogy:

- Miért nem az Áki jön, én neki örülök a legjobban, de a Hugi legkedvencebb barátom.

Párizsi lány in love

2011-11-17T10:18:00.001+01:00

Tegnap a cd-ket, dvd-ket rendezgettem, és előkerült egy cd-m, amit egyszer szerelmi bánatomban készítettem, a végtelenül eredeti Sad Songs címet viseli, és sekélyességem nyomatékaként még egy átszúrt szivet is rajzoltam rá annak idején.
Olyan dalok vannak rajta, mint a Killing me softly, Unchained melody, a Wish you were here, a Kaleidoscope Sky....
Hát, ez szól most az irodában, egyik kolléganőm megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e?
Igen, az vagyok. De mibe is?
A francia nyelvbe nagyon durván, pláne mióta múlt heti dorbézolásom során egész éjjel franciául (és angollal kevert verziójában) beszéltünk. Görögországba mindig, mióta az eszem tudom. A Mamma Mia! című filmbe, mint az köztudott. Egy 45ezer forintos Salamander csizmába, amelyikre minden reggel rácsorgatom a nyálam, mikor eljövök a kirakat mellett. Azokba a fotókba, amiket az imént láttam, és úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről. Ebbe a számba is szerelmes vagyok, meg ebbe is, meg még körülbelül százba. A kedvenc könyvembe is szerelmes vagyok. Egy kicsit a rizstej ízébe is. No, és a fiam reggeli nyálszagú, meleg, puha arcocskájába.

Igazi férfi

2011-11-16T19:37:00.001+01:00

Már néhány órája itthon voltunk, mikor közölte, hogy ő már bizony pisilt wc-be - a bölcsiben - tette hozzá.
Bátorkodtam megkérdezni, hogy mégis mikor, hiszen a gondozónénik dicshimnusza elkerült, erre a következő feleletet kaptam:
- Miután megvizsgált a doktor bácsi.
Mivel fogalmam sem volt orvosi látogatásról a bölcsiben, alaposan kikérdeztem hősünket, és teljes részletességgel mesélt el teljesen életszerű dolgokat, ezért arra merek következtetni, hogy minimum valóság alapja van a sztorinak. Most nem arra akarok kilyukadni, hogy kissé furcsállom, hogy engem erről nem tájékoztattak, hanem arra, hogy Botond állítása szerint "a doktor bácsi meghallgatta a tetoszkóppal a mellkasom, és megnézte a fütyimet, meg megmérte.". Ezen fennakadni sem volt időm, mert egyből azt is hozzátette, hogy "Az én fütyim tíz kilométer volt."

Minden bizonnyal több ezer olyan olvasónk van, akik azon sopánkodnak, hogy a földön túl kevés a soviniszta, megalomániás, szexuálisan centrált férfi, őket ezennel megnyugtatnám: én, amit tudtam megtettem, hogy újabb olyan hímegyeddel gazdagítsam a világot, aki duzzad önnön méreteinek dicsőségétől. Remélem egyetértünk, hogy erre van a legnagyobb szükség.

Fejtörő - Mi nem illik a képre?

2011-11-14T20:56:00.001+01:00

II.

Nem írok és fotók sem készülnek mostanában.... Ez van.

Pampalini, huncutság, vajaskenyér, kiütés

2011-11-10T20:45:00.001+01:00

Őszi böngésző

2011-11-07T11:22:00.002+01:00

Dolgos hétköznapok.
Jóleső egyedüllétek, oda-és hazautak, rohanás Botondért.
Taposómalom.
Pszichoterápia. Torna. Testi-lelki formálódás.
Brutális dackorszak.
Zuhanás, majd családi összefogás. Anyukám és Ákos Papi.
Kérdések, tépelődések, fokozódó feszültség, várakozás. Rossz rezgések. Rossz körök. Hullámzó állapotok. Sok lenn, kevés fenn.
Kevés visszatöltés.
Pampalini.
Selejtezés lakásban és lélekben.
Bölcsikrízis. Délutáni töltődések, reggeli drámák.
Néha béke. Néha jó. Mélyen jó. Felszínen borzalmas.
Fejlődés, egyre nagyobb világosság, haladás.
Évszakok és belső állapotok összhangja.
Válaszút.

Zavaros napok kotyvaléka

2011-11-06T08:43:00.000+01:00

Növök, növök, növök (közben mutatja), és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a lakásban nem is egy kisfiú van, hanem egy hatalmas elefánt.

Mozgatja a kezét, az ujjait:
- Él a kezem. Élőlény.

Mutat a kezével valamennyit:
- Én ekkora méter voltam, amikor kicsi voltam.

Kibújtatja a meztelen lábait a hálózsákból (ez rituális nálunk, mert minden este leveszi magáról a zoknit, ami reggeli vicc tárgya nálunk, amikor meglátjuk a csupasz lábait, és nevetünk rajta), egyszerre simogatjuk a kibukkanó lábszárát, apja az egyiket, én a másikat, erre ő:
- Apa, te ne simogasd a lábam, mert a te kezed hideg, az én lábam meg meleg és puha.
- És az enyém, Bobó, maradhat?
- Igen, az puha.

És pár szó, amit következetesen "rosszul" mond, de már mi is így használjuk.:
Bazsolikom (bazsalikom), Hengszar (hangszer). Mangúz (mongúz). Szavonna (szavanna).

Pisilősök

2011-10-29T21:23:00.000+02:00

Mikor azt hinnénk, nyolc bölcsődementes nap után nem ezen jár a kis feje, akkor ez szűrődik ki a sötét szobájából:
"Joci az ebédet nem eszi meg, én meg nem vagyok hajlandó a wc-be pisilni meg kakilni."

A minap:
- Várjál, Bobó, elmegyek pisilni.
- Jó, és aztán jöjj!
Ülök a wc-n, hallom hogy kinn áll az ajtó előtt és morog:
- Már az előbb is* pisiltél. Most már többet ne pisilj!

*Kb egy órával azelőtt valóban lezajlott már a beszélgetés.

Dunaparti randevú

2011-10-28T22:17:00.000+02:00

A 2-es villamoson utaztam ma reggel, szikrázott a napsütés, de csípős hideg volt.

Egy öreg bácsival szemben ültem le, ahogy mindig, ha választhatok. (Régóta érzékenyen érintenek az öreg bácsik, de az öreg nénik nem, sőt, még nem fejtettem meg miért.) A bácsi megszólított, útbaigazítást kért. Több körben kérdezett, valami mindig foglalkoztatta, úgyhogy egy idő után le is tettem a könyvem, ez a pár pillanat többet ért nekem.
Pontosan olyan szürke-hályog volt a bácsi szemein, amik ugyanúgy csillogtak, mint az övéi: fakón, de csillogtak. A keze ugyanolyan volt, ráncos, éltes, rajta egy egész élet lenyomata. Sokféle ráncosság létezik, a bácsié mégis kísértetiesen hasonlított. Amikor a szintén hasonló típusú vastag aprókockás szövetzakója alól kikandikált a hasonló arany Rolex karórája, akkor már tényleg libabőrös voltam. Amikor egy kis sebet fedeztem fel az öregúr kézfején, olyat, mint az övén is volt, már nem is csodálkoztam. A bácsi akár a nagypapám is lehetett volna. Arra gondoltam, hogy mennyire mellbevágóan fantasztikus, hogy még élnek emberek az ő generációjából. Akiknek hozzá hasonló a tekintetük, a ruházatuk, a szaguk. Hasonló életük volt, közös a múltjuk, a történetük, közös az értékrendjük, a nyugalmuk. Ugyanazokat a bélyegeket és nyomokat viselik magukon. Ugyanannak a szelíd bölcsességnek vannak a birtokában. Még páran vannak közöttünk, aztán velük együtt valami örökre elvész.

Szép lassan kirajzolódott ki előttem a Lánchíd körvonala, és valami egészen más fájdalom hasított belém, a múltba belekeveredett a jelen, szomorú dolgokon merengtem, talán a könnyem is kicsordult, a mellkasom majd' szétfeszült.

A kis betegünk 2.

2011-10-27T20:22:00.002+02:00

Avagy az immunrendszernek pihenésre van szüksége, hogy a szervezetet megtámadó vírusokkal felvegye a harcot - mint az köztudott.

A fotó két állatkerti sétával töltött óra után nem sokkal, két órával az ágybakerülése után készült, amely két óra alatt sok minden történt, csak alvás nem.

A teljesség igénye nélkül:
- falvédő módszeres lekötözése és kihúzgálása
- zokni és hálózsák levétele
- lámpa felkapcsolása
- bekakilás, pisilés
- néhány plüss állat ágyba való behurcolása
- vízivás az "éjjeli szekrényről"
- millió dal eléneklése
- ágynemű teljes szétdúlása*

Hát így regenerálódik az ő szervezete.

*Egyszer olyan is volt, hogy behívott, hogy segítsek, és az a látvány fogadott, hogy a hálózsákját levette, a paplanjáról lehúzta a huzatot, és, mint egy zsákba, belebújt a huzatba.

A kis betegünk

2011-10-26T15:20:00.002+02:00

Szívemből szól

2011-10-24T14:45:00.001+02:00

"Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva, mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál."

(Oriah Hegyi Álmodó: Indián törzsfőnök verse)

Vén diák

2011-10-22T22:41:00.001+02:00

1 vicces, 1 okos

2011-10-21T21:07:00.000+02:00

- A fehér tigrisnek kék szeme van.
- Ezt honnan tudod?
- A fejemből vettem. Kipukiztam onnan.

Utcán lát egy kerekes székes kislányt.
- Azért ül ebben a kocsiban ez a kislány, mert beteg, és tolja az anyukája.
(Talán ha egyszer meséltem neki erről, de az is hónapokkal ezelőtt volt...)

Misimókus vándorúton

2011-10-19T19:55:00.001+02:00

Nem szeretem a száraz élménybeszámolókat sem írni, sem olvasni, de erről röviden (haha) szeretnék megemlékezni.

Szombaton nagyszüleimnél tengődtünk, és valahogy szóba került, hogy nagypapámnak másnap délelőtt előadása van, a Misi Mókus vándorúton-t játsszák. Egyszerre csillant fel a szemünk nagypapámmal és gondoltunk ugyanarra: megpróbáljuk-e Botonddal megnézni? Elkezdtem a szokásos pro és kontra játékomat, de gyorsan le is állítottam, és úgy döntöttem: lesz, ami lesz, elmegyünk. Ilyen helyzetekben én mindig hosszasan stresszelem magam, különféle forgatókönyveket lejátszva magamban, és hergelem magam, hogy miért is döntöttem rosszul, de ezúttal valahogy kizártam a fejemből az ellenérveket, és egyszer csak másnap lett, Győzőnek máshol volt dolga, így itthon készülődtünk kettesben, jól összevesztünk, mert nem akart elindulni (szokás szerint), húzta az időt, nehezítette a dolgomat, késésben voltunk, a végén nagyon kiabáltam vele, rémes volt, de valahogy csak elindultunk. Eltekertünk bicóval a Mexikói útig (eredetileg végig azzal mentünk volna, de annyira késésben voltunk, hogy B terv kellett), ott Kisföldalattira pattantunk, és pont időben megérkeztünk a Bábszínházba. Eredetileg a szünetre terveztem perecezést, de isteni, hogy az előadás előtt vettünk mégis (nem az én ötletem volt), mert így azzal nagyjából lekötötte magát, illetve én őt a kritikus helyzetekben. Első számű parám az volt, hogy a nézőtér besötétítése ellen is tiltakozni fog, de szerencsére nem zavarta, sőt. Ott ült mellettem a magasított széken, a fehér ingében és bordó mellényében, pipiskedett és nyújtogatta a kis fejét, hogy lássa az éppen zajló jelenetet, közben egyik kezében szorongatta a pumáját, a másikkal a perecet adagolta magának. Meglepő módon lekötötte az előadás, teljesen képben volt, hogy mi történik, némi komemntárt fűztem ugyan az eseményekhez, de abszolút követte a mesét. Előző nap nagypapám részletesen felsorolta, hogy milyen állatok lesznek a darabban, így folyton azokat várta, illetve dokumentálta őket. Egyszer nagyon megijedt és hangos sírásba kezdett: amikor színre lépett a krokodil, és fogait csattogtatva fenyegette Misi Mókust. Nagyon megijedt és félt, de szerencsére abbahagyta viszonylag hamar, nem szerettem volna vert seregként kimenni vele az előadás közepén. Az első felvonás kicsit hosszú volt, minden gyerek zizgett már, hatalmas volt az alapzaj, Bobek is nehezen bírt már magával, olyan perc is volt, mikor háttal a színpadnak állt (!) a székén. Szünetben bementünk nagypapámhoz (ott kukucskált a résnyire nyitott ajtónál, várt minket), megnéztük - de csak úgy szőrmentén - a bábokat, a krokodilt is, aztán felmentünk a büfébe Tejszeletet enni. Itt volt egy kis megtorpanás, mert Botond nem akart visszamenni a második felvonásra, de nagypapám beharangozta, hogy milyen állatok lesznek még, és még a perecből is volt, hát újra elfoglaltuk a helyünket. Nagyon édes volt egyébként végig, olyan nagyfiús volt, eléggé figyelte az előadást, a történetet tökre értette, sokszor az ölembe ült, vagy hozzámbújt, fejünket összedugva ültünk a bábszínház bordó bársonyos ülésein, ahol egykor én is gyerekként pipiskedtem, miközben nagypapám hangját hallottuk és játékát láttuk, hhhhh, idilli volt nagyon. Büszkeség, béke és melegség volt bennem. A csúcs pedig az volt, mikor az előadás végén előbújtak a színészek és Botond meglátta nagypapámat! Majd' kiugrott a bőréből, pedig azt hittem nem különösebben fogja meghatni, de tapsolt extázisban, csillogott a szeme és viháncolt, hogy "Ott van Öcsi!". Szóval nagyon kerek volt az egész program. Utána még egy büfézés, még egy tejszelet, a darab betétdala azóta is hatalmas sláger nálunk, isteni délelőttünk volt! Botond pedig megnézte és élvezte élete első komoly, nagy bábszínházi előadását! Fotózni nem lehetett sajnos.

Jövő héten is megyünk, de az sokkal kisebb kaliber ű előadás lesz.

Napsugaram

2011-10-19T19:27:00.000+02:00

Húsz másodperccel azután, hogy a fülébe duruzsoltam, hogy bearanyozná az egész napomat, ha belepisilne a bilibe vagy a vécébe, rákakilt a szőnyegre. Kenődőset.

A rejtőzködés mestere

2011-10-17T20:55:00.002+02:00

Mit felelhet az a gyerek, aki az életénél is jobban ragaszkodik az ellenkezéséhez, mindennél jobban retteg a lelepleződéstől, és utolsó leheletéig ügyel arra, hogy mindig mindenre nemet mondjon, egy olyan látszólag feloldhatatlan helyzetben, amikor megkérdezik tőle, kér-e kürtős kalácsot.
A helyes megfejtés:

- Eszek belőle, de nem szeretem.

Úgy vághatta be tehát egymaga az egész kürtős kalácsot hazafelé a bölcsiből, hogy az álarca szinte érintetlen maradt, nem lepleződött le. Rafkós.

Ennek egy variációja vacsoránál (a karamellás tejre):

- Megkóstolom, de nem iszom belőle.

Puma bónuszokkal

2011-10-15T21:04:00.001+02:00

Főleg azért mert tele van a ruhásszekrényem itt-ott beszerzett apróságokkal, amiket nincs szívem otthagyni a boltban, az alkalmak messze vannak, "csak úgy" rázúdítani pedig nem akarom őket, kitaláltam, hogy minden héten pénteken, a bölcsis hétköznapok lezárásaként kap valami apró meglepit. Hangsúlyoztam, hogy nem mindig műanyag állatot fog kapni, sőt néha csak finomságot, nem is játékot, de múlt héten óriási botrányt csapott, mert egy könyvet adtam oda neki, és hiába van benne tigris is, oroszlán is, sértődött és megalázott volt, hogy nem állatot kap. Nem így most, mikor a régóta vágyott pumát kapta meg. Tényleg hónapok óta mondogatja, hogy nagyon vágyna rá (sehol nem láttunk soha), mindenhol kutattam neki, de sehol nem találtam, mígnem itt a blogban, egy hűséges olvasónk tudtomra hozta, hogy létezik egy számomra ismeretlen harmadik luxusállat-márka is, ami gyárt pumát, rohantunk is érte, hogy az eheti hétvégi meglepi az lehessen. Berejtettem az állatai közé, ott kellett megkeresnie, kár, hogy nem videóztuk le, mert ujjongott, mikor megtalálta.

Ha tegnap este és ma ötvenszer nem mondta el az alábbi mondatok valamelyikét, akkor egyszer sem:
- Végre van pumám!
- Nagyon régóta vágytam pumára!
- Nagyon örülök a pumámnak!
- Jajj, de jó, hogy van pumám!

Tartja a kezében és tíz-húszmásodpercenként ránéz, gyönyörködik benne, nyugtázza, hogy igen, van pumája.

Általában nála 1-2 napig tart egy lángolás, de azt hiszem, ez tartósabb szerelem lesz, legalábbis remélem, ha már ennyit várt rá, én meg ennyit keresgéltem neki.

Szilvi, nagyon köszönjük az infót!!!!! A lelkes érdeklődőknek pedig az érdeklődést.

Este már egyébként előhozakodott vele, hogy még egy hiúzt szeretne, mert "akkor meglenne neki, mindkét hegyvidéki macskaféléje", de mondtam, hogy ezügyben majd a Jézuska szívét kell puhítgatnia, nálunk kár vele próbálkoznia.

Ráadásként még néhány gyöngyszem az esténkből.

- Ki a kedvenc bölcsistársad?
- Az Ibolya néni.

Lerakott egy széket a szoba közepére, körülötte rohangált (némi sugar-rush-ban).
- Én itt futkosok körülbelül a pumámmal.

Apjával üldögélnek, aki maga elé motyogja, hogy hányingere van, erre hősünk:
- Két inged van és egy bálnád.

Most fekszik az ágyában (de lehet, hogy ül) és énekli a Kalákától a Pumát.

Álmaimban Márványpuszta visszainteget

2011-10-15T08:56:00.000+02:00

- Én pedig azt álmodtam, hogy Zsuzsa nagyival voltam a szavannán, és futottam, futottam, futottam, és láttam 18 oroszlánt és 15 gepárdot, és a gepárd nem akart megenni, de az oroszlán igen, de nem sikerült neki.
- És Zsuzsa nagyi hol volt?
- Ott állt a hiénáknál, és átugrott a kerítésen és eltörött a szoknyája..

- Voltam még Bálinttal, meg Ákival, meg Zsuzsa nagyival az Állatkertben, a Márványpusztai Állatkertben és voltak csak macskafélék, csak márványfoltos leopárd nem volt.

Még kotyvalék - mostanában formában van

2011-10-12T21:42:00.001+02:00

Állatkert felé a biciklin mögöttem egy cérnavékony hangocska:
- Zebu és zebra. Mind a kettő úgy kezdődik, hogy "zeb" és mind a kettőt meg akarom nézni.

Én: - Jó kis párna az a narancssárga a Zsuzsa nagyiéknál, ugye?
Ő: - Te! Az barackszínű!
Én: - Tényleg!! Tényleg barackszínű.
Ő: - Mér aszitted, hogy narancssárga?

- Egy falatot ettem, eszek még egyet, az már kettő.
Már itt nem mertem kiengedni a levegőt, de megkérdeztem, hogy mennyi egy meg egy. Szinte azonnal:
- Az kettő.
Továbbmentem.
- Mennyi kettő meg egy?
Nagyon sokáig gondolkodott (kb. fél perc-percig), de vártam.
- Három.
Wow.

A bölcsiből mindennap hazahozhat 1, maximum 2 állatot, ha másnap visszaviszi. Ma reggel itthon felejtettük a tehenet, délután szöszmötölt a csoportban, hogy mit hozzon haza.
- Hármat hozhatok?
- Nem. Maximum kettőt.
- Akkor hozom a dínót és a zsiráfot. De az nem jó, mert otthon van még a tehén, akkor az már három lenne. Visszateszem a zsiráfot, jó, Mama?
Nem tudtam neki elég gyorsan válaszolni, hogy persze, hogy jó, mert leszakadt a pofám, hogy mennyire nagy dolognak tartom, hogy ezt így fejben végigpörgette.

Nem tudom, ki dühítette mi fel a minap odabenn, de megkérdezte, hogy "Mama, a súlyzót be lehet vinni a bölcsibe?"

Ma este az ágyból kiszólva:
- Mindig macskaféléket kívánok: hogy vegyél nekem jaguarundit meg pumát.
A pumáról a héten még lesz szó, vigyázzatok.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

2011-10-12T21:16:00.003+02:00

Megközelítőleg négy hónap alatt elolvastam az Elfújta a szelet. Soha nem láttam filmen, soha nem olvastam előtte, semmit nem tudtam róla. Ezt kizárólag este olvastam, levezetésként, és mert átlagosan 2-5 oldalt tudtam vele haladni, hát mostanra készültem el vele. Biztos sokakat felháborít - mert tudom, hogy hatalmas a rajongótábora -, de azt még nem tudom száz százalékig megérteni, hogy miért lett ekkora órási utóélete és hatása. Baromi olvasmányos, nagyon aprólékosan kidolgozottak és következetesen megírtak a karakterek, Scarlett személyiségben imádom, hogy ízig-vérig életszerű, de biztos, hogy magamtól nem mondanám meg, hogy ez az egyik legnépszerűbb regény a világon.

Amit magammal viszek belőle.

A "most erre nem gondolok, majd holnap kitalálom mi legyen"-taktika, mert én is bravúrosan használom, a világ leghatékonyabb elhárító mechanizmusa, mindig öröm, ha kiderül, más is gyarló, nem csak én.

Aztán:

"Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékszem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott, törött részeket."

"Túl öreg vagyok ahhoz, hogy vállaljam az örök hazudozás terhét, ami együtt jár azzal, hogy az ember kiábrándult, de udvarias. Nem tudnék veled élni és hazudni neked, de legkevésbé tudnék hazudni önmagamnak."

És az egyik legbrutálisabb gondolat (vigyázat, spoiler):

"Sohasem értette meg egyik férfit sem, akit szeretett, és ezért elveszítette mind a kettőt. Most már tudta, keservesen tudta, hogy ha valaha is megértette volna Ashleyt, sohasem szerette volna; ha megértette volna Rhettet, sohasem veszthette volna el."

Három kötetes eseménydús, látszólag könnyed regény, és az utolsó három oldalon benne három hatalmas igazság. Mindegy is, hogy a legvége nem tetszik, mert túl könnyű, nem arra fogok emlékezni. A filmet pedig nem tudom, hogy megnézzem-e.

Most meg végre elkezdhetem A zarándoklatot.

Présházi állatok

2011-10-12T17:29:00.001+02:00

Hogy is tartja a mondás? Azt kell bizonygatni, ami bizonytalan. Így igaz, mélységesen egyetértek, ezért ismét megosztom veletek Miss Antikreatívanyu legújabb akcióját, na és persze mementónak sem utolsó: ha majd azért akarom büntetni a fiam, mert bukásra áll rajzból vagy technikából, jusson eszembe egy pillanatra önvizsgálatot tartani és verés helyett együttérzőn átölelni.

A tények kedvéért elmondom, hogy Botond sem a levélgyűjtésben nem vett részt - igen ellenszenvesen elzárkózott előle -, sem a ragasztásban. Amíg az alkotásaim készültek, ő az új színes ceruza készletével bíbelődött, merőben hidegen hagyták a falevelek. A rókát ő rendelte. Ennyire futotta.

Fekete vasárnapi kotyvalék

2011-10-09T21:29:00.002+02:00

Odafeküdt reggel az ágyba az apja mellé, aki F1-et nézett.
- Apa, ebben állatokról beszélnek?
Kicsit később.
- Tudod, mi ez? Formameccs.

Elérakom a tejet. Sátáni vigyor ül ki az arcára.
- Ez le fogom fetyelni.

Elmegyünk autóval az iroda előtt, ahol dolgozom, mondom neki, hogy majd egyszer (megint) bemegyünk oda együtt.
- Ott izgulnak nekem a műanyag állatok.
- Úgy érted, hogy izgulsz, hogy vannak-e ott műanyag állatok?
- Igen.

Este fél tízkor áll az ágyán, egy leguánt tart a kezében, nyomkodja.
- Ez nem tud csipogni, basszameg.

Interiorizáció

2011-10-07T21:16:00.001+02:00

Olvasgatunk, vagyis állatos könyveket nézegetünk, pár hónapja néha felszólít, hogy az adott kép mellé tartozó szöveget ha lennék szíves felolvasni, és mutogat a betűre. Mivel hosszasan leragad egy-egy oldalnál, és nem enged lapozni, én azzal ütöm el az időm, hogy elolvasok mindent a legapróbb betűig, és ha rálelek valami "érdekességre", hát megosztom vele, imádja a kis-színes infókat. Így valamelyik nap elregéltem neki, hogy az oroszlán vadászat előtt meghemperedik gazella-vagy antilop ürülékben, hogy a zsákmányállatok ne érezzék közeledvén a szagát. Tetszett Botondak az okosság, el is kellett mondanom vagy háromszor.
Majd pár óra múlva, mit ad isten, megint egy állatos könyv vándorol a kezünkbe. Mit hallok?

- A bivaly érzi a süni szagát, ezért odakakil és belehempereg.
Pár oldallal később.
- Az elefánt a zebra szagát érzi, ezért a zebra belekakil az orrszarvú tülkébe a szavannán.

Viccesnek vicces, de ezen a sztorin még dolgozni kell.

Átlagos család átlagos gondjai

2011-10-07T13:10:00.002+02:00

Fővárosi iroda. Borongós péntek délelőtt. Hétvégi türelmetlen hangulat, szkennelésre váró pályázat-hegyek, fenyegető nyomdai gépindulás. Stressz. Közben egy gyors telefonhívás.
- Üdvözlöm, én vettem meg öntől a gnút, nem tudom-e emlékszik-e, és azért telefonálok, hogy megkérdezzem, megkapta-e az emailt, amiben jeleztem, hogy ha megvan még a rozsomák, azt is megvenném.
- Üdvözlöm, igen, megkaptam az emailt. Rendben, viszem mindkét állatot ma hat óra körül.
- Micsoda megkönnyebbülés! Köszönöm szépen!
- Én köszönöm a vásárlást.

Káosznapok kotyvaléka

2011-10-04T20:47:00.002+02:00

Imádom, hogy ha olyan passzban van, képes tíz perc alatt öt ilyen aranyköpést megereszteni, mint pl. ma este.

Fürdés, mosom a fütyijét, mondom neki, hogy nézze, hogy csinálom (a bőrfelhúzást). -Ez itt az egész az én fütyim.

- Anyuci! Mikor fogsz értem jönni a bölcsibe?

- Na, erről beszéltem, hogy a pumát nem jó könyvben tartani, mert az érzékeny állat.

- A rozsomák az egy mákféle? (röhögve kérdezte)

- Mama, vettél már nekem az interneten pumát? (Hónapok óta nyúz, de nem találok sehol, még a luxusáruház is cserben hagyott.)

És életében másodszor, önszántából először ráült ma a wc-re. Kb. négyszer egymás után. És négyszer közölte, hogy se nem pisil, se nem kakil bele.

Padló

2011-10-04T13:50:00.002+02:00

Keserves sírás minden reggel, ma az első görcsös belém kapaszkodás és erővel elszakadás, rettenetes sok ébredés éjjelente, takony az orrban, szorongó délutánok, esték és reggelek, millió kérdés, ezerszer ismételt válaszok, feszültséggel teli újratalálkozások, nehéz alkalmazkodás, önvádaskodás, önvizsgálat, szomorúság, gyomorgörcs. Kéne némi derengő fény az alagút végén.

Ízek és szagok a Práter utcában

2011-10-01T14:13:00.000+02:00

Nem volt egy konyhatündér, nem a főzés körül forgott az élete, nem hagyott maga mögött széljegyzetekkel ellátott szakácskönyvet, önmagát nem hinném, hogy háziasszonyként definiálta, ő annál sokkal széles látókörűbb és: lustább volt. Azért mindennap főzött, egyszerű, gyors, praktikus ételeket. Olyan leveseket, amiket azóta sem ettem sehol, és amikbe mindig került saját készítésű zsemlekocka - amitől rosszul voltam. Most a fél karom odaadnám egyetlen falatért belőle, vagy legalább egy illatmorzsáért. Egy időben minden nap délután felmentem hozzájuk tanulni, de egyébként is sokat jártam oda, az iskola és a lakásunk között laktak. Mindig kérdezte, hogy mit főzzön, én kivétel nélkül mindig krumplis tésztát rendeltem, kovászos uborkával. Mindig röhögött rajtam, hogy milyen könnyű dolga van velem, éppenséggel töltött hús után is ácsingózhattam volna. Életem egyik elvarratlan szála: hogy már soha nem tudhatom meg a szilvás lepényének a receptjét, amit egészséges éveinek vége felé kezdett el nagytételben gyártani, és azóta is érzem a számban az ízét. Míg élek ő fog eszembe jutni a friss petrezselyem illatáról, a békebeli párizsi és az újhagyma ízéről. Mindig, mindig visszarepülök ilyenkor az időben 15-20 évet, és újra Telkiben vagyok a teraszon, ahol hátraküldött a konyhakertbe, hogy tépjek ki a veteményesből ezt-azt a reggelihez, ebédhez. Az újhagyma már akkor is hatalmas kedvencem volt, Öregapára való tekintettel szigorúan sóba mártogatva - sok sóba. Szintén fontos emlék, hogy minden alkalommal én nyalhattam ki a süteményes műanyag edényt, általában direkt több tésztát hagyott nekem az edény szélén, hogy nyalakodhassak. A tojássárgája cukorral is telki-specialitás volt. Örök vitám volt Öregapával, hogy mennyi ideig kell kevergetni, én már ettem volna, ő biztatott, hogy legyek türelmes: minél habosabb, annál jobb. Ritkán kaptam csak, gondolom, mert tíz évvel lerövidíti az ember életét, annyira egészségtelen.

Életem legbiztosabb pontja nagypapámhoz kapcsolódik: a limonádé. Öt cukorral, négy citrommal, szigorúan ebben a sorrendben, szertartásosan, kibírhatatlanul hosszan kevergetve és felszolgálva nekem. Szintén nagypapám specialitása volt azokon a kivételes alkalmakon, amikor éjszakára is maradnom kellett, a sajtos melegszendvics, a kakaós tejbegríz összekeverve (!) és a vajas-mézes kenyér csíkokra vágva. A késői, Öreganya betegsége idejére datálódó évek fejlesztése Öregapa sopszka salátája, amiért éltem-haltam, csak ő tudta olyan picire vágni a zöldséget, és csak ő volt képes annyi ecetet tenni rá. Egyszer megpróbáltam rekonstruálni, de nem sikerült, emlékként él bennem tovább. Nagypapám rengeteget főzött az utolsó években, bújta a Jamie Oliver szakácskönyveket, csüngött Stahl Judit és Budai receptjein, jegyzetelt, bevásárolt, piacra járt, amennyire lehetett Öreganyát is bevonta (pl. ő pácolta egy kézzel a húsokat), nem állíthatom, hogy ételköltemények kerültek ki a kezei közül, de a lelkesedése mindent áthatott és elhomályosított.

Nem ételhez kapcsolódik, de szintén míg élek érezni fogom nagymamám illatát. Nagyon speckó illat volt, és egyszer tüsszentéskor rájöttem, hogy nekem is olyan szagom van. Pár másodpercig biztosan kihagyott a szívverésem, mikor először megéreztem ezt a szagot. Olvastam valahol, hogy a cukorbetegeknek gyümölcscukor szagú a lehelete, én azóta is rettegésben élek, hogy az a speciális szag a gyümölcscukor szaga, és én is látens cukorbeteg vagyok. Emlékszem nagypapám bőrének az illatára is (most is érzem, hogy írok róla), Néha buszon szoktam érezni ezt a szagot, több öreg embernek van ilyen szaga, ilyenkor egyrészt mindig megzavarodom, hogy hol a nagypapám, másrészt mellkasba vág a csalódás, hogy nem megismételhetetlen az illata. Érdekes, hogy a cigaretta szagára semennyire nem emlékszem gyerekkoromból, pedig nem telt el perc abban a lakásban, hogy valamelyikük ne dohányzott volna.

A bögre, amiből a képen a kakaót iszom, a mai napig nálam van, remegő kézzel fedeztem fel egyszer ezen a fotón, az egyik legféltveőrzöttebb kincsem, naponta iszom belőle a kávét, és rettegek, nehogy egyszer eltörjem, úgy érzem, összeköt a múlttal.

Nyilvánvaló, hogy nem a kakaó vagy a petrezselyem maga volt annyira különleges, hogy a mai napig emlékezzek rájuk. Amikor ezekre az ízekre és szagokra gondolok, nem is az ételek hiányoznak, és abban sem vagyok biztos, hogy a nagyszüleim maguk. Hanem a minden mozdulatukat átható, minden kezükből kiadott dologban, szájukat elhagyott szóban ott volt az a felfoghatatlan gyöngédség, féltés, gondoskodás és önzetlen jóság, amit magukból árasztottak. Ez hiányzik nekem, de nagyon. Tátongó űrt hagytak maguk mögött, amit semmi nem pótolhat.

Hálótársam

2011-09-29T21:40:00.000+02:00

A párhetes mellkasomon alvós alkalmakat leszámítva sosem aludtunk ugye együtt. Mindig csak álmodoztam arról, hogy milyen érzés lenne összebújni vele, átkarolva aludni el vele, hallgatni a szuszogását, cumi-cuppogását, együtt összekifliződni, lazulni. Mindig csak kacérkodtam azzal, hogy egyszer áthozom magunkhoz, hogy együtt aludjunk, de tudom, hogy csak öt percig élvezném, utána idegesítene, és nem mernék mozogni, nehogy felébresszem. Úgy adódott, hogy anyukámékhoz leszoktunk az utazóágy cipeléséről, mert oda főleg csak kettesben mentünk, ugye autó nélkül, szóval ott fordult elő először (és azóta is csak ott van ilyen), hogy nagyágyban alszik. Ilyenkor odafekszem mellé, háttal neki, általában elalszik (na, nem nagyon sokszor van azért ilyen), anyukám, tesóim is aludtak már vele, de ma különlegesen szívmelengető volt, mert általában merő stresszben fekszem lemerevedve, és figyelem a légzését, hogy mikor lassul végre le, és sandíthatok rá, és amint elalszik, csak egy gyors puszi neki és tépek ki, nehogy felébresszem, de ma! Ma hulla fáradt voltam, hattól ébren voltunk, aztán épp visszaaludtam, mikor kelhettünk fel reggel, aztán elmentem tornázni, aztán kicsit haza dolgozni, már mentem is érte, kivételesen hamarabb el kellett őket hozni, és mentünk busszal anyámékhoz. Egész délelőtt csak az lebegett a szemem előtt, hogy én is lefekszem ott Botonddal, és alszunk egy órát, mielőtt el kell indulnom meló-ügyben valahova. Megérkeztünk, tesók még nem voltak otthon, megkérdeztem, hogy lefeküdjek-e vele, vagy egyedül szeretne, kérte, hogy menjek én is, örömmel nyugtáztam a döntést. Kicsit szöszölt a kezében lévő két állattal, néha megpiszkált, aztán mert kényelmetlen volt, életemet kockáztatva (félve, hogy 1. orrba ver a lovával 2. felpiszkálja a kíváncsiságát, ha látja az arcom) felé fordultam, és bár néha próbálta felnyitni a szemhéjam (az oroszlán farkával), egyszer csak közölte, hogy odabújik hozzám, és tényleg kiskiflibe odabújt, az én párnámon feküdt ő is, egészen közel furakodott az arcomhoz, simogatta, puszilgatott, tapogatta, lapogatta az arcom, ott feküdtünk és édelegtünk vagy tíz percig, aztán odébb gördült, a saját párnájára, magára húzta a takaróját, és egy perc múlva elaludt. Pár percig még nehéz volt a légzésem a lelkemre nehezedő szeretettől, aztán én is elaludtam, fél óra múlva kelhettem fel, de megismételhetetlenül feltöltődős és meghitt kis együttalvásunk volt ma. Azóta is a hatása alatt vagyok.

Jó hosszan írtam le, én is unom, pedig csak az uccsó pár sor a lényeg, de ez most így sikerült.

A fotók pár nappal ezelőttiek, a macskás falvédője előtt, az orrszarvús nagyfiús ágyában, a rovaros ágyneműjével, az alvós rókájával és westie-jével, kezében a bölcsis tigrissel, a dínós pizsamájában, a vakondos cumijával.

Fenekesek

2011-09-28T21:44:00.001+02:00

Biciklizés közben tapogatja a derekam.
- Ez a feneked?
- Nem, ez a derekam.
- És hol van a segglukad?

Reggel készülődünk itthon, tangában rohangálok.
- Te a popódra nem vettél bugyit?

Ja, és ha bugyiban van, mindig úgy mondja, hogy "becsúszott a bugyi a seggembe, Mama!". Nem várom a napot, mikor Ibolya néninél el kell ezzel számolnom.

Emlékhely

2011-09-24T21:58:00.005+02:00

Nagyszüleim háza egy feneketlen kincses-és emlékbánya. Imádok kutatni, matatni, nézelődni benne, fiókokat húzogatni, ágyneműtartókat áttúrni, régi kacatok és emlékek közt vájkálni. Mindig azt hiszem, számomra már nem tartogat meglepetéseket ez a ház (és nagymamám), de mégis újra meg újra átfésülöm, és általában megéri. Ez a ház és kert jelenti számomra az otthont, a biztonságot, a megnyugvást. Ezúttal nagypapám díszletei közt mászkáltam. A garázsban. A szerszámai közt, amiket naponta kézbe vesz, és a bábjai között, amiket nem. Élni egyik nélkül sem tud. Szeretem ezt is.

Egy pillanat itt maradt

2011-09-24T21:07:00.005+02:00

Próbálom nem hergelni ezen magam, de mélységesen el vagyok azon keseredve, hogy ahhoz képest, hogy mennyire szeretem a tesóim (de ez nem csak rájuk igaz), alig találkozunk. Az pedig egyenesen fizikai fájdalom nekem, hogy tudom Botond is mennyire szereti mindegyiküket, rengeteget beszél rólunk, rajong értük, csüng(ene) rajtuk megállás nélkül, ha nagy ritkán találkozunk. Most épp Bálint ragyogtatta fel a kis tekintetét.

De csak egy rövid időre, aztán a pillanat már illant is tovább, mint mindig. Telhetetlen vagyok, tudom. Szeretném ezt gyakrabban érezni, és megadni a gyerekemnek is, mert borzasztó nagy igénye lenne a családból a többiekre is, de valahogy valami nem működik. Széthullóban vagyunk. Fáj.

A mélypont fénypontja

2011-09-23T21:02:00.000+02:00

A pokolibbnál is pokolibb délutánunk (és tegnap esténk és ma reggelünk) volt, de próbálok rajta túllépni, továbbra is bizakodni és hinni és nyugodt maradni, és sem őrá nem haragudni, sem magamat nem ostorozni. Ezért is jó, hogy este elhangzott néhány gyöngyszem.

Fürdés közben beledugta az egyik emberke figurájába a fütyijét és közölte, hogy "fütyikatona". Egyből exkluzálom is magam, hogy ilyet megosztok, de ide kívánkozik, hogy múltkor a rájájának a tüskéjét dugta be a bőr alá, rezzenéstelen arccal.

- Mi legyen az esti mese, Bobó?
- A polip gondolatai című mese. Az a Zsuzsa nagyiéknál van.
(Persze nincs ilyen mese.)

Anyukámmal beszélek telcsin, mondom Bobónak, hogy puszilja őt Zsuzsa nagyi.
- Ő eljön hozzánk?
- Hát, nem volt róla szó, de szeretnéd, ha valamikor találkoznánk vele?
- Igen. Ha venne egy állatot nekem. Egy pókot.
Sok minden eszembe jutott, de csak annyit mondtam:
- Bobó, de most kaptál egy pókbábot.
- De műanyagot.

És mai beszámoló a bölcsiből - többek között:
- A fiúk csúszdáztak, Adél játszott, Bobó is játszott, Joci mindig mérges és szomorú, ha valaki sír. Például én vagy az Adél.
- Te mikor szoktál sírni?
- Amikor meghozzák az ebédet.
- És miért?
- Hogy nem kérek főzeléket.
Ezt az utóbbit Ibolya nénitől tudom, hogy így van, a többi az ő titkuk.

Okoska

2011-09-22T20:37:00.000+02:00

Soha senkitől nem fogjuk megtudni, hogy az alábbi mondatnak mennyi az igazságtartalma, de elhangzott, hát leírom.

Képzeld el, Apa, hogy megkérdeztem az Adéltól, hogy mi a kedvenc állata, és azt mondta, hogy a bohóc. És akkor mondtam neki, hogy a bohóc az nem állat, hanem ember, és akkor mondta, hogy akkor viszont a kedvenc állata a csimpánz. Aztán pedig a Laurától is megkérdeztem, hogy mi a kedvenc állata, és azt mondta, hogy a Nap, de mondtam neki, hogy a Nap az nem állat, mert az az égben él. És akkor mondta, hogy a kedvenc állata a ló.

A bölcsi mellett van az egyik játszótér, ahol ma kikötöttünk (de csak miután elolvastunk egy új könyvet, amit kicsent a táskámból, pedig későbbre szántam - nem először esik meg, és miután idillit (pót)ebédeltünk kettesben egy közeli kifőzdében), és félóra múlva megérkezett három csoporttársa is, aminek rettentően megörült, és percenként közölte, hogy "kikeltek a bölcsiből a Dávidék", ragyogott a tekintete, de egy centimétert sem feléjük, vagy játszott velük. :) De a lányokkal - ha hihetünk neki - szóba-szóba elegyedik. Én meg elégedett és büszke vagyok továbbra is.

A jel pedig kötelez, ugye: ha valaki hülyeséget beszél, azt ki kell javítani.

Bennalvó Büszkeségem

2011-09-20T21:16:00.002+02:00

Tudom, hogy ez nem lesz mindig így. Tudom, hogy lesznek mélypontok, és messze még a nyugalom. Tudom, hogy nem jelent sokat, de nekem mégis, mert Botond azért, lássuk be, nem egy alkalmazkodó-mester, szóval az első próbálkozásnál, a tizedik bölcsődei napunkon benn aludt a bölcsiben. Sokat mutogattuk neki, hablatyoltunk neki róla, aztán tegnap megbeszéltem vele, hogy ma ő is benn alszik. Bevittem neki egy alvóspárnát és alvóscumit, amikor azokat megkapta, lefeküdt és elaludt. Háromnegyed óra múlva ébredt fel egy síró gyerekre, botrányos állapotban, de ezt igyekszem elfelejteni. Azt hangoztattam, hogy szerintem nem fog első napokban elaludni, de a szívem mélyén mégis hittem, nem is izgultam igazán, inkább kíváncsi voltam, latolgattam az esélyeket, de valahogy bíztam benne, bíztam Bobóban, ahogy bizakodó vagyok egyébként egyelőre az egész bölcsődével kapcsolatban is. Csupa jó érzésem van eddig, imádom Ibolya nénit, ő is minket szerintem, fantasztikusan ráérzett Botondra, jó arc a többi gondozó néni is (és nem csak azért mert kaptam ma tőlük két szelet kenyeret és egy kávét, míg aludt Bobó), élvezem a külön töltött időt nagyon, nincs lelkiismeret furdalásom, de jó érzés érte menni, várom nagyon, hogy meglássam a fürdőajtóban felbukkanó vigyorgó fejecskéjét, azon szoktam stresszelni, hogy a délutáni hisztijei, rosszkedv-hullámai miről szólnak, és nehezebben viselem őket, mint régen, de egyelőre türelmesebb vagyok, és több időt töltök vele délután. A reggelek eléggé nehezek, de ezt tudtam, hogy így lesz. Nem akar elindulni, sír, földbe gyökerezteti a lábát és elmenekül, a lépcsőház az nála kritikus pont, ott minden egyes alkalommal (nem csak bölcsibe menet) megáll és sír, hogy vegyem ölbe, ma először az elválásnál is sírt, de mire bezárult az ajtó abbahagyta, és tökjó napja volt állítólag, azért nehezen viselem, sajnálom őt is, magamat is, de valahogy arra az álláspontra helyezkedtem fejben - ez nagyon sokat segít, türelemben is, meg érzelmileg is -, hogy megadom ennek az alkalmazkodásnak az időt, megengedem neki, hogy a feszültségeit rajtam-itthon vezesse le, tudom, hogy marha nehéz neki, de látom, hogy nagyon igyekszik és ha lassan is, de biztosan halad előre. Kicsit zagyva lett, de a lényeg, hogy haladunk, sőt szerintem jól haladunk. Nagyon-nagyon nagy büszkeségem! Azért még nem eresztem ki a levegőm.

Földöntúli okosság

2011-09-17T20:03:00.004+02:00

Kekszet majszol:

- Én szeretem a vaníliás kekszet. Öreganyáék már nem élnek. Mi élünk még.

(Evett egyszer kinn Gyönrőn kekszet, több mint egy éve, innen az asszociáció)

A döbbenet nem az számomra, hogy emlékszik, hanem, hogy érti mit jelent, hogy valaki él, nem él...Wow.

Bölcsis Bobó

2011-09-16T21:46:00.001+02:00

Először naponta vezettem a történteket, de inkább így össze-vissza írom hol tartunk, hogy vagyunk.

Jelenleg 8 napon vagyunk túl, ebből a négy utóbbin már egész délelőtt nélkülem volt, azaz negyed 9-től fél 12-ig. Első nap kinn ültem, utána eljöhettem. Szabadok a délelőttjeim, amiket minden lelki

gyötrelmem ellenére nagyon élvezek.

Ibolya néni szerintem csúcs. Nagyon hálás vagyok neki a következőkért: első napra hozott Botondnak két dínót, második napra egy csomag vadállatot, rugalmas, nem erőszakos, követel és határozott, mindig előre mindent mond, betartja a megbeszélteket, tényleg érzem rajta, hogy próbál a gyerekek személyiségére ráhangolódni. Egyszer sem hallottam tőle, hogy "nem érdekes, majd megszokja úgyis". Nem vár egyszerre sokat Botondtól, apránként haladnak, mindig egyeztet velem, látom rajta, hogy valóban érdekli, amit mondok, és be is építi azokat a mindennapokba.

Botond is eléggé bírja szerintem Ibolya nénit, tartottam tőle, hogy undokoskodni fog, és elutasítja, ahogy szokta az idegeneket, de nem. Az udvaron mindig igényli Ibolya néni közelségét, ha bemegy valakivel, akkor várja nagyon vissza, hallgat rá, de pl. evés-ügyben hajthatatlan: zeller-és céklafőzeléket azért nekik sem sikerült megkóstoltatni vele, de ez nem új. Botond okos és öntudatos, simán megmondja, hogy most azt akarja, hogy hagyják békén, valamelyik nap a vezetőnéni mellé ült ebédnél: Te ne ülj ide! Menj el innen! - mondta neki hősünk. Ibolya néni elcsodálkozott, hogy milyen szivacs agya van, mikor mondtam neki, hogy egyik nap 4 új dalt szavalt el itthon, hüledezett, hogy egy hallás után meg is jegyezte?!

Ami isteni, hogy megállapodtak Ibolya nénivel, hogy Botond minden nap hazahozhat egy állatot, aki másnap visszakíséri. Ezt szorgosan és lelkesen be is tartjuk, minden délután rohan ki az előszobába az apjához: "Nézd, Apa, milyen új gepárdon van!" felkiáltással. Külön engedmény Botondnak, hogy a mellettük lévő csoportszobába is bemehet minden udvari feljövetel után (mivel őt hozzák fel először a balhék miatt), és onnan is választhat állatot magának.

Az ottalvást keddre lőttük be, benn van a párnája, és egy cumija tokban, szemüveges jellel ellátva, de eldugva mert semmi személyes dolgát (ruháját, szandálját (!) sem szívesen) nem enged benn hagyni. A gibbont bevittük ottani alvósállatnak, de valamelyik nap meglátta, és hazahozta. Szóval mutogatják neki az alvószobát, és az ágyukban fekvő gyerekeket, de én nem nagyon hiszek Bobó belátóképességében és meggyőzhetőségében, szerintem vennünk kell egy nagy levegőt, és azt mondani neki, hogy holnaptól te is benn alszol, pont. Vagy elalszik majd, vagy nem, de csendes pihenőzni azt gondolom mindenképpen tud. Nem vagyok bizakodó, de előbb-utóbb ezen is túlleszünk.

Az udvaron nem érzi olyan jól magát, első napokban volt hatalmas balhé volt, a szobában szerintem isteni jól elvan. Naná, van egy nagy kosár műanyag állat.

A gyerekek felé nem sok érdeklődést mutatott eddig (nem voltak illúzióim), most jött a héten egy nála 3 hónappal idősebb kislány, Adél, ő nagyon tetszik neki, ma is arra mentem be az alvószobába, hogy Adélnál van minden állata, és egyesével ~~veszi~~ kéri el őket tőle, majd "adok neki cserébe valamit"- felkiáltással bevitt neki egy műanyag kecskét, és ~~odadobta~~ odaadta neki. Hazafelé megkérdeztem, kivel játszik benn szívesen, először azt mondta, hogy "állatokkal és emberekkel", majd azt, hogy Adéllal. Adél anyukája is szimpi, gondolkodom, hogy jövő hét valamelyik délutánra eszközölök egy kis "get-together"-t, hogy erősítsük bennük a szülők távollétére is a biztos pontokat. Adélon kívül Jociról hallok néha, de ennyi. Az állatairól annál többet.... És szerencsére Ibolya néniről.

Ibolya néniről, aki jelenleg négy, azaz négy gyereket szoktat egyszerre, mert a másik gondozónő még két hétig betegszabadságon lesz, így ő szoktat be mindenkit (!). Kicsit bánkódom, meg dühös vagyok, hogy így a minden gyereknek járó 5-6 nap helyett jutott nekünk 3, de nem tudok mit csinálni, káosz van a csoportban, szívnak a gyerekek, szív Ibolya, szív majd az újonnan betoppanó Éva néni is, de egyelőre Ibolya néni uralja a helyzetet, pedig közben haldoklik az édesanyja, ő sincs könnyű helyzetben.

Botond semmi újat eddig nem kóstolt meg benn (limonádé, tejeskávé, karamell, gyümölcsökről és főzelékekről ne is beszéljünk). Ebédre csak krumplit eszik, inni csak vizet, illetve mézes teát, tejet, de abból rengeteget. Tejeskávét, karamellát nem volt hajlandó megkóstolni, vaníliás tejből hat pohárral ivott meg. Mai vicces: Ibolya néni újságolja nekem, hogy "Botond evett gyümölcsöt!". Hüledeztem, hitetlenkedtem, talán még a szívverésem is kihagyott (hiszen az étlapról tudtam, hogy nektarin van ebéd után), erre visszakérdeztem, hogy "Evett nektarint????" A válasz: "Ja, nem, abból nem kért: még reggel evett banánt!". Az nekem nem gyümölcs, úgyhogy nincs új a nap alatt.

A reggelek nehezek, egyrészt mert eleve fél-egy órával korábbra kellett állítanom a napirendünket, másrészt mert finoman szólva mesterei vagyunk a reggeli lassú éledezésnek és hosszas téblábolásnak, kicsit Bobókám nehezére esik egyből indulni ébredés után. És eleve az indulás nála örök gond (már millió pszicho-elméletet gyártottam rá, többek között, hogy annak idején türelmetlenkedtem a szülés előtti napokban, és már akartam, hogy végre megszülessen, mikor ő még talán maradt volna.), úgyhogy majdnem minden reggel van sírás, de ez nem korlátozódik a bölcsire, úgyhogy önmagában nem rossz jel.

Eddig simán elengedett, ma először volt, hogy megállt először az öltözőben, aztán a fürdőben, hogy ő nem jön be, és majdnem el is pityeredett, de végül Ibolya valahogy elterelte (valahogy, haha: állatokkal), és végül elbúcsúzott, kiengedett. Állítólag tegnap és ma sírt párszor, mert nagyon folyt a taknya és idegesítette. Furcsa egyébként, hogy kizárólag a sírás a mércéje mindennek, és az áll a fókuszban, engem speciel annyira nem zavar, mert itthon is elsírja magát naponta háromszor biztos, úgyhogy inkább más jeleket figyelnék, de nem figyelhetek, úgyhogy a sírásmentes napokat kénytelen leszek úgy elkönyvelni, hogy jól érezte magát benn a gyerekem.

Az én lelkem hullámzó, mint mindig. Alapvetően biztos vagyok a döntésem jóságáról, viszont minden egyes elutasító vagy dühös reakció Botond részéről elbizonytalanít, nem a bölcsődébe, hanem magamban, az eddigiekben, mit szartam el, milyen a kötődése, talán mégsem biztonságos, folyamatos önreflexióban állok etéren (is), ami marhára leszív, mert sokat gyötröm magam, de nem tudok kibújni a saját bőrömből. Igaza van a pszichológusomnak, hogy az okos kis fejemet néha be kellene tennem a hónom alá. Egyelőre nem tudom.

Hát, egyelőre így. Nem gondolom, hogy a nehezén túl vagyunk, az ottalvással és az állapot állandósulásának felfogásakor gyanítom, hogy lesz még mélypont, azt remélni tudom csak, hogy nagyon nem csúszunk szét, eddig egész jól vagyunk, a délutánjaink elég klasszak, és most tűnik fel igazán, hogy többet játszom-foglalkozom vele, hogy milyen sok minden belefér 3-7 óra között. Eddig valahogy elfolyt az idő a kezünk között, most lényegesebb, hogy mennyi marad nekünk, jobban kitöltjük.

Szóval én azt hiszem, Botond eléggé élvezi a bentlétet, annak ellenére, hogy a Minden idők legzökkenőmentesebben Beszokó Gyereke címet nem neki fogják ítélni, mégis egyelőre úgy látom, hogy nagyon ügyesen veszi a kanyart, látom, hogy feszültebb, van benne agresszió rendesen, velem kicsit elutasítóbb, kevésbé elnéző, de borzasztóan büszke vagyok rá, hogy milyen nagyfiú és tudom, hogy hatalmas munka neki, amin most dolgozik, de tudom, hogy sikerülni fog neki.

Remélem jövő héten nem azzal folytatom, hogy kis családunk összeroppant.

Portfólió

2011-09-16T10:47:00.008+02:00

Őszeleji kotyvalék, jaguarundival, tortával

2011-09-15T19:44:00.005+02:00

Előkerül a mamusza.
- Ez macis, Mama?
- Igen.
- Miért nem jaguarundis?

Nézegetünk egy könyvet, ahol van egy szülinapi ünnepség, tortával. Mondom neki, hogy mindig az ünnepelt vágja fel a tortát, és osztja szét a vendégek között.
- Például a Bobó is a vendégek között van, és ő is kap tortát.

Ágyjelenet.
- Mama!!! Én felveszem mégegyszer szívesen a hálózsákot!
- Megint levetted, Botond? De miért?
- Mert fázva akarok dideregni.

Ráadott egy playmobil-os lóra egy lovagi páncélt, és közölte, hogy "rackaló".

Boxer szaladgál a ligetben, szájában gumilabda: "Ott az ő hólyagja".

- Valamelyik nap szeretnék bicóval menni a bölcsibe, Mama!
- Rendben, Bobó, menjünk.
- Vagy inkább repülővel!
Nevetgélek és bár tudom, hogy nem komolyan mondja, de megemlítem, hogy nincs repülőnk, erre ő:
- De nekem van! Az új házamban, ami sárga.
- És kivel laksz az új házadban, Bobó?
- Az Öcsivel. És van ott hét teve is.

A kedvencem:

Fetrengtünk a hálóban, arról beszélgettünk, ki hogyan alszik, milyen pózban, meséltem neki, hogy mikor terhes voltam vele, akkora volt a pocakom, hogy csak az oldalamon tudtam aludni. Tíz perc múlva az oldalára gömbölyödött, és közölte, hogy:

"Így feküdök az oldalamon, és a pocakomban benne van a Joci." (bölcsistárs!!)

Ma állatkert, meglát egy kis tavacskát:
- Menjünk oda, és nézzük meg, hogy van-e benne gaviál!

Esti mese után kéri, hogy olvassunk még egy picit.
- Jó, de csak egy nagyon rövidet válassz, Bobó!
- A kis dzsungel könyvét. Megígérem, hogy nem a pirosat. (Az a hosszú.)

Szétcsúszva

2011-09-14T21:20:00.001+02:00

Ének a bölcsődében

2011-09-13T21:26:00.002+02:00

A bölcsődei beszoktatás ötödik napján négy számomra teljesen új, Ibolya nénitől származó verset, illetve éneket hallottam ma itthon Botond szájából. Kis lépés az emberiségnek, annál nagyobb nekünk:

Ibolya néni ismer és tud olyat, amit mi nem. Tehát tud többet adni, mint mi.
Ibolya néni el is énekli ezeket néha-néha.

És a legfontosabb:

Botond elfogadja Ibolya nénit, ha a dalait hazahozza.

Az egyik verset mikor megpróbáltam megismételni, éktelen haragra gerjedt, mert elrontottam, és fejbe csapott. Merthogy a bölcsődei beszoktatás ötödik napjáig már mást is tapasztalt, nem csak danolászást. Egyébként valami furcsaság van, mert mikor ezeket a mondókákat mondta, szégyellősen abbahagyta, mikor észrevette, hogy figyelem és lelkesednék, sőt egyiknél kérte, hogy menjek ki, amíg énekli. Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy ezennel a gyerekemnek lett magánélete??!

Álomfogó

2011-09-11T08:17:00.002+02:00

Pár hete végre nekifogtam régi tervemnek, miszerint lejegyzem az álmaimat, igaz volt pár éjszakám, mikor alig aludtam, mert minden álom után megébredtem, és koncentráltam, hogy nehogy elfelejtsem (hiába, a neurózisom a régi), de azért van már pár izgi jegyzet. Tegnap este, Győző legnagyobb megrökönyödésére és szórakoztatására, kitettem az ágyam fölé egy álomfogót, de csak mert véletlenül a kezem ügyébe került.

Akkor nézzük ki mire emlékszik a mai álmai közül.

Botondtól ma reggeli gyöngyszeme (miután arra ébredtem 7.07.-kor, hogy "Leesett a gepárd! Basszameg."):

- Azt álmodtam, hogy fogtam egy lajhárt, rátettem egy pórázot, és elmentünk oda, ahol az állatkert és a cirkusz van, és pont ott álltam meg, ahol a lajhárok vannak.

- Megmutattad a lajhárodnak a többi lajhárt?

- Igen. És három lajhárom volt, Tolc, Polc, és Folc. És utána elmentünk még a zebuk ketrecéhez is, bementünk hozzájuk, és a tyúkoknál letettem a lajhárokat.

Győző (aki soha nem emlékszik az álmaira!) azt álmodta, hogy egy százlábú fúrta be magát a bőre alá, végig a szája alatt, az állcsontjába. Próbálta kivágni, de nem sikerült neki, fölülről próbálta kivágni, de rájött, hogy alulról kellene kivágnia, egészen alá be kell nyúlnia, és azt magát kell kivágni, de úgy sem sikerült neki.

És hogy én mit álmodtam? Semmire nem emlékszem. De a fiúknak beütött. Mondjuk az ő közös fotójukra akasztottam az álomfogót. De ennyi miszticizmus már nekem is sok.

Kotyvalék a nyárutón

2011-09-10T13:40:00.001+02:00

Kicsit azért, hogy magam is mulattassam ebben a szomorkás időszakban.

A költő legújabb műremeke:

Hegyvidéken él a puma,

nem láttam még ilyet soha.

Hahahahaahahhaaa!

Családi idill, hárman három szobában. Én böfögök egy hatalmasat a nappaliban, erre Győző felröhög a hálóból, erre Botond kikiabál a szobájából, hogy:

- Min nevetsz, Apa?

- A Mamán.

- Miért? Mit mondott? Azt mondta, hogy saspuma? Azon nevetsz, Apa? Hhahahahahahaha!

Valami bölcsitémáról beszélgetnek apjával, természetesen arról van szó, hogy mivel játszott benn.

- Az otti tigrist hazahoztuk. (=ottani)

És csak a dokumentálás végett jegyzem meg, hogy megdobta ma délután Győzőt egy marha nagy kővel, aztán mindkettőnket többször is megdobott marék kiskővel, megtépte Győző haját, megmarta a mellét, megtépte az én hajam (miközben a nyakamban ült), megdobott egy tigrissel és itthon még a térdembe is bele akart harapni. És közben ilyen fejeket vágott, mint a képen. És nem vagyok biztos benne, hogy nem hagytam ki valamit.

Elkezdtük....

2011-09-08T12:40:00.003+02:00

És mivel eszméletlen rondán és lassan írok kézzel, ezért gépen írtam meg tegnap a bölcsisfüzetbe Ibolya néninek a "tudnivalókat Botondról", ráadásul úgyesm írok száraz, tényekre szorítkozó helyzetjelentéseket Botond aktuális státuszáról, beillesztem ide emlékbe.

TUDNIVALÓK ERDÉLYI BOTONDRÓL

NAPIREND

Eléggé stabilan működik nála a „hagyományos” napirend, de könnyen megtanul, elfogad és alkalmaz új szokásokat, szabályokat, nagyon jól meg lehet vele értetni mindent. Ha megért valamit (lehet, hogy sokszor elmagyaráztatja :) ), akkor nagyon jól elfogad mindent.

ALVÁS

Ebéd után szívesen megy el aludni, ehhez cumira van szüksége (de csak ekkor), és MINDIG visz magával 1-max. 2 állatot, én ezt meg szoktam engedni, nagy könnyebbség lenne, ha a bölcsiben is lenne erre lehetőség. Iitthon még sokáig eljátszik az ágyában, elénekelget, magyaráz, de egyedül elalszik. Elég sokat szokott aludni, általában jókedvűen ébred, szeret sokáig hemperegni az ágyában.

ÉTKEZÉS

A hidegétkezésekkel kisebb a gond, kenyeret, sajtot, szalámit általában szívesen eszik, zöldséget soha, de soha nem evett még nyersen… Inni tejet, kakaót szokott. Az ebéd már nehezebb ügy, mert rettentő válogatós és hisztis lett a nyár folyamán, ráadásul tud, de nem mindig hajlandó egyedül enni, remélem bent megszokja. :) Levest még inkább, de a második fogást itthon én szoktam adni neki, de már mondtam neki, hogy a bölcsiben nem így lesz J Szóval válogatós, balhézik, nem hajlandó enni, vagy variál, hogy „csak ezt, de azt nem”, ilyesmi. Főzeléket még soha nem evett meg, úgyhogy valószínűleg – az első időkben legalábbis – nem fog ebédelni… Olyat szokott még, hogy elmegy aludni, és aztán eszik szívesebben, de gondolom erre a bölcsödében nincs lehetőség, úgyhogy akkor kimarad, nem tudunk mit tenni, itthon is van ilyen. L Napközben ő kizárólag vizet iszik, nem tudom van-e lehetőség a szörpöktől való tartózkodásra, én örülnék neki, de ha nem, nem. A limonádét nem szereti. Tavaly télen a teát itta szívesen. Nassokat, péksütiket imádja, azokkal nem lesz gond, ha lesznek, gyümölcsök közül csak a banánt, az almát és a körtét szereti, de ezeket sem mindig hajlandó enni. Nem az étkezés az erősségünk…

SZOBATISZTASÁG

Még nem az. Egy hónappal ezelőttig nagyon hárította a bili-wc-témát, majdnem sírásig vitte a dolgot, de aztán újabban szívesen van bugyiban, el is utasítja a pelust, amikor pisilnie (kakilnia) kell, kér pelust, bilire nem igen ül. Kakilni egyébként mindig elvonul, nagyon könnyen felismerhető, mert lemerevedik, és az arcára teszi a kezét (elbújik), eléggé bizalmi kérdés ez nála, és közben nem lehet zavarni, vagy beszélni hozzá, akkor megáll az élet, aztán szól, hogy „”Teggy tisztába! :). Mi alvás előtt közvetlenül mindig új pelust adunk rá, alvás közben eléggé sokat pisil. Nincs rendszer abban, hogy mikor kakil.

EGYÉNISÉG, SAJÁT DOLGOK

Szerintem kivételesen okos és éredklődő, mindent megért, nagyon szeret beszélgetni felnőttekkel (állatokról), imád énekelni, zenét hallgatni, mi rengeteget olvasunk, egyedül is imád lapozgatni, szívesen rajzol, gyurmázni is nagyon-nagyon szeret. Egy-egy új énekkel, vagy verssel istenien fel lehet kelteni az érdeklődését és egyúttal elnyerni a közeledését, bizalmát.
Ugyanakkor nagyon igényli azt is, hogy békén hagyják, és nyugodtan eljátszhasson a kis világában az állataival. Szerintem egyensúlyban van nála a társaság- és a magány igénye.
A nagy zaj, a nyüzsgés szerintem hamar elfárasztja, de könnyen ki lehet őt emelni, esetleg arrébb ültetni, lekötni valamivel.

Állatmániás, ugye, folyton állatokról beszél, csak azok körül forognak a gondolatai, találós kéréseket tesz fel és kér tőlünk, imád ilyet játszani: „melyik az az állat, amelyik...?” Nagyon fontos neki, hogy mindig lehessen a kezében 1 v 2 állat, amit szorongathat, kb féléves kora óta van vmi a kezében, de azt meg lehet vele értetni, hogy pl. mászókázáshoz, kézmosáshoz, stb. le kell tennie, de utána mindig vissza kell kapnia, nagyon ragaszkodós, tárgykötődős.

Rengeteget viccel, huncutkodik. Gyakran költ át mondókákat, verseket, énekeket, talál ki saját szavakat, úgyhogy ha nem értik mit mond, meg lehet kérdezni, hogy most éppen viccel-e, és általában ilyenkor elröhögi magát. Pajkos, zsiványkodós gyerek, szereti, ha valaki cinkosan összekacsint vele.

Rengeteget mozog, de nem olyan hipermotorikusan, csak folyton mozgásban van. Felmászik mindenhova, leugrik, bebújik, kimászik, jön-megy, nem egy órákon át egy helyben homokozó típus… Bizonyos dolgokban viszont tud nagyon elmélyült lenni, ilyenkor nem is szoktuk megzavarni.

Hisztis is nagyon. Most eléggé rossz korszaka van ilyen szempontból, de főleg hangulatember. Ha rosszkedve van, akkor mindenért őrjöng és rikácsol, nagyon tud szenvedni és ilyenkor semmi sem jó. Szerintem a bölcsiben nem lesz egyébként nagyon balhés, de a reakciói nagyon hisztisek tudnak lenni, és persze türelmetlen is.

Egy apróság, ami eszembe jut. Néha, gyakran elég meglepő helyzetekben, mikor beszélünk hozzá, és valami furcsát mondunk, akkor lehet látni az arcán, hogy biggyed le a kis szája, és a sírás határán állva rázza a fejét, hogy „nem”. Ilyenkor gyorsan el kell terelni a figyelmét, valami teljesen oda nem illő dologgal, és akkor nem fakad sírva. Nem mindig tudjuk, mit nem akar hallani :)

Nagyon kreatív, mindent mindennel játszik, imádja az eszköz nélküli fantázia-játékokat, bármi lehet bármi, a semmivel is tud játszani, de ez mondjuk kétemberes tevékenység. Nagyon élénk a képzelete, mindenről lehet vele beszélgetni, kérdezni tőle, magyarázni neki. Ő is rengeteget kérdez, mindennek érdekli az oka, és aztán meg is jegyez mindent, igaz, lehet, h százszor kérdez rá ugyanarra. :)

Eléggé anyás, de szerintem biztonságosan kötődő (majd kiderül), és ha talál magának valaki felnőttet, akiben bízni fog, aki megtalálja vele a közös hangot, ráérez az egyéniségére és őszinte (!) lesz vele, akkor nem lesz gond vele. Fontos neki a visszajelzés, a megerősítés, egy-egy odakacsintás, hogy „igen, látom mit találtál ki”, gyakran jön oda hozzánk „Nézd csak…” felkiáltással, kell neki a külső megerősítés.

Eléggé gyerekközpontú az életünk, rengeteget foglalkoztam-foglalkoztunk vele az eltelt időben, nagyon nagy figyelemben és szeretetben növekedett eddig (sajnos – nem vele kapcsolatos - feszültségektől nem mentesen egyébként), eléggé megszokta, hogy őrá figyelünk, úgyhogy ez talán nehéz lesz neki. Én kicsit szigorú és remélem, következetes vagyok vele egyébként, nem engedek neki mindent, próbálok ésszerű lenni vele, sok mindent megtiltok neki, de olyat pl. soha, aminek nincs valójában értelme, hanem „csak” megtiltom. Eléggé nagy mozgásteret biztosítottam neki, támogatom, hogy mindent próbáljon ki, tapasztaljon meg, értsen meg, próbáljon ki, szóval csak akkor korlátozom (de akkor igen), ha racionális okkal alá tudom támasztani, és ezeket általában meg is érti egyébként.

Répatorta

2011-09-06T09:36:00.002+02:00

Nem azért, mert elbíztam magam, és azt képzelem, hogy eztán már recepteket is közzé kell tennem, de ez annyira istenien sikerült, és annyira egyszerű (!) és egészséges, hogy megosztom veletek, hátha kedvet kaptok.

Répatorta

Hozzávalók:

25 dkg reszelt sárgarépa
1 reszelt alma (opcionális)
4 tojás
2 evőkanál citromlé, és a citrom reszelt héja
20 dkg nádcukor
12 dkg (bio) tönkölybúza liszt
½ csomag sütőpor
10-15 dkg darált dió (vagy mogyoró)
1 Mascarpone
1 tábla fehér csoki

Elkészítés:

A tojások fehérjét kemény habbá verjük, hozzáadjuk a cukrot, a citromhéjat, majd belekeverjük a tojás sárgákat, a sütőporos, szitált lisztet, a darált diót, és a reszelt répát és almát.

Kivajazott tortaformában, előmelegített, közepes hőfokú, 180 °C - os sütőben tűpróbáig sütjük (kb. 50 perc). A mázhoz a csokit megolvasztjuk és összekeverjük a Mascarponéval. Megkenjük vele a tortát, az oldalát is, és megszórjuk dióval.

Az én tortaformámhoz kicsit emelni kellett volna az adagokat, ezért lett ilyen lapos, nagymamám szerint annyira finom volt, hogy jobb lett volna, ha nagyobbakat haraphattunk volna belőle, de nekem így is jó volt. Kár, hogy akinek csináltam (Bálint öcsém), nem szereti a répatortát... Pedig semmi répa íze nem volt, erre Győző a tanúm, aki utálja a répát de ez még neki is ízlett, és ha a bevonatot leszámítjuk, akkor még az egészségesebb torták közül való.

Olvasónapló

2011-09-05T14:46:00.004+02:00

Amikor olvasnivalót választok a polcról, lelki szemeim előtt mindig megjelenik a kép, ahogy egy könyv odavonzza a kezem magához, hogy őt emeljem le a polcról, mert mondanivalója van számomra.

A nyár folyamán éppen ők kúsztak be a kezeim és így a gondolataim közé.

Csernus Imre: Ki nevel a végén?

Az első könyvem a hírhedt dokitól. Ajándékba kaptam, ez is külön megér egy misét, hogy kitől, de ezt most felejtsük el. Mit sem sejtve kezdtem el olvasni, nem gondolkodtam, azt hittem "lájtos" kis gyereknevelős könyv. Rendesen odacsapott, hogy finoman fogalmazzak és azonnal rájöttem, hogy sokkal inkább önnevelésről, mint pedagógiai fejtegetésekről szól a könyv. Persze valahogy mindig abban a hármasban vetődik fel minden gondolat, hogy: 1. honnan jövünk, azaz mit kaptunk mi a saját szüleinktől (a sor végtelenül folytatható, kérdés hány generációig érdekelnek minket a miértek), 2. milyenek vagyunk mi, milyen szülők tudunk lenni mi, 3. milyen ember lesz, akit mi neveltünk, mi mindenben hatalmas a felelősségünk súlya. Hát, mindhárom szinten sokkolóak voltak számomra az olvasottak. Lassan haladtam az olvasással, pár oldalanként le kellett tennem, mert sok volt a megrázó, emésztenivaló gondolat. Többször sírtam is a felszínre hozott igazságoktól. Nyilvánvaló, hogy nagyon elememre tapintott a téma, biztosra veszem, hogy tízből nyolcan simán, pulzusszám-emelkedés nélkül olvassák el, nekem most nagyon betalált. Keményen, tényszerűen és húsbavágóan aktuálisan fogalmaz a doki. Kicsit olyan érzésem volt, mint ha a pszichológia tankönyvek hasábjain olvasott általános, üres és borzasztó távoli, steril sémákat most feltöltve, aktualizálva, ízig-vérig a jelenlegi magyar társadalmi jelenségekre vonatkozóan olvasnám. Nem általában beszél a problémákról, személyiségekről, hanem rólam beszél, az én életemről, az én kérdéseimről, a barátnőm, haverom, rokonom, szomszédasszonyom életéről beszél, minden porcikájában uptodate. Ami még ezen felül zsenialitása a könyvnek, hogy úgy állították össze, hogy Csernus sorai közé beszerkesztették egy gyerek, egy szülő és egy tanár reflexióit, az esetek többségében ezek a legütősebb részek, a gyerek mondta a legtöbb nagyon éleslátó dolgot (az biztos az én bénaságom, hogy az utolsó fejezetben jöttem rá, hogy lány az illető). Nagyon jó, hogy ellensúlyozzák, tompítják, javítják Csernus néha túlságosan sarkos és könnyen kimondott véleményét, istenien leoltják és helyre teszik, teljesen kerekké téve a képet. Ezekre Csernus már nem reagál viszont, ami miatt sokszor úgy éreztem, hogy csúnyán alulmaradt az érvelésben, de így jó.

Sokat rosszat el tudnék mondani Csernus általam vélt személyiségéről és a stílusáról, lehet benne hibát keresni és találni bőségesen, de ha ráérez az ember, hogy mikor min kell átlátni és hogyan kell szűrni, akkor azt gondolom, hogy nem érdemes fújni rá, mert páratlan egy figura és sokat lehet tőle tanulni.
Csernus Imre: Ki nevel a végén? (2008) Jaffa Kiadó

Szabó Magda: Katalin utca

Soha semmit nem olvastam Szabó Magdától (nem, még az Abigélt sem, nem is láttam), megint sorsszerűen került hozzám ez a könyv, már kicsit érintettük, de most bővebben.

A szerző saját leírásából a belső borítón annyi derült ki számomra (mivel semmit nem értettem belőle), hogy ez az irodalmi alkotásoknak valami állati magas fokán lévő példánya lesz, büszke voltam magamra, hogy nekikezdek, mígnem az első fejezetből szinte egy szót sem értettem: elhangzott vagy húsz név, mind hasonló egymáshoz, úgy éreztem ez a művészetnek és az elvontságnak az a magas foka, amihez én kevés vagyok, és kezdtem magam egyre szarabbul érezni, és latolgattam a könyv szégyenteljes abbahagyását, mikor a második fejezetnél kezdett oszladozni a köd, és ráéreztem az ízére. Az elejétől kezdve nagyon emlékeztetett a hangulata, a kedvenc regényemre, az Utas és holdvilágra, úgyhogy üdítő volt, olyan érzés volt, mintha a kistesóját olvasnám (képzavar, tudom). Nem tenném a tűzbe a kezem, hogy minden mélységét és rétegét értettem a Katalin utcának, a csattanóján pedig a mai napig merengek, de azt hiszem azért a lényegét sikerült megértenem, és ha nem is fogom annyiszor újra olvasni, mint az Utas és holdvilágot, vittem ebből is magammal bőven.
Szabó Magda: Katalin utca, Európa Könyvkiadó

Popper - Ranschburg - Vekerdy: Sorsdöntő találkozások: Szülők és gyermekek és Ranschburg Jenő: Szülők könyve

Az első egy kis vékony, jelentéktelennek tűnő, páróra alatt elolvasható, majdnem taszító könyv (nem szeretem az ilyen kis füzetkéket), aztán mégis csak fontos lett, hogy elolvastam. A másik sem tetszett, mert nem szeretem a kifejezetten gyereknevelős könyveket, nem érdekelnek a szoptatási tanácsok, a pedagógiai okfejtések és hisztikezelések tankönyvi példái, unom őket (nem azért, mert minden a kisujjamban lenne, de mégis), és a Szülők könyve pont ilyennek ígérkezett, ráadásul Ranschburg írta, tehát nem kötődő nevelési elveket valló szülőként, nem voltak illúzióim, hogy ebben a könyvben nyerek majd megerősítést, nem is csalódtam. Nem is olvastam el az egész könyvet, mivel mondanom sem kell, hogy a tudatos családtervezés, a méhen belüli anya-gyerek kapcsolat, illetve a csecsemő minél többszöri szoptatását, egy ágyban alvás nagyszerűségét és egyéb korai szentimentális dolgokat tárgyaló fejezeteket átlapoztam, és a csak a dackorszakos részeket nyálaztam át. Persze, ez kézikönyv, szóval, ha az ember nem csak kölcsönbe kapja, jó lehet mindig az aktuális életkornál felütni. A másik könyvvel összhangban és összekeveredve viszont nagyon szöget ütött a fejemben egy gondolat, és azóta is ez az áramlat folydogál a fejemben. Nevezetesen, (Poppernél is olvastam erről), hogy valóban: mekkora sorsdöntő találkozás a gyerek és szülő találkozása, és ennek mekkora súlya van. Iszonyúan aktuális ez a téma nekem, mert mostanában sok a gond a Botonddal való kapcsolatunkban, amik miatt talán bizonytalanabb és csalódottabb vagyok, mint vele kapcsolatban eddig valaha, szóval nagyon elgondolkodtatott, hogy mennyire sorsdöntő az (már az ő szempontjából), hogy az érzelmeire, viselkedéseire, hangulataira mi hogyan reagálunk, hogyan címkézzünk, mit jelzünk neki vissza, mennyire "kompatibilis" az ő egyénisége a miénkkel, mennyire akarjuk a saját akaratunk alá hajtani a személyiségét, illetve mennyire engedjük azt annak romlatlanságában kibontakoztatni és olyannak elfogadni amilyen ő. Őt akarjuk a magunk képére formálni, vagy a bennünk élő képen akarjuk felülírni őhozzá alkalmazkodva. Nekem ez hatalmas feladatom, és sajnos nem állok vele túl jól.

Popper - Ranschburg - Vekerdy: Sorsdöntő találkozások (2005) Saxum Kiadó
Ranschburg Jenő: Szülők könyve (2007) Saxum Kiadó

Csernus Imre: A nő

Ezt is olvastam a nyáron, emlékszem, hogy sok ütős és meghökkentő igazságot mond ki benne Csernus, kevésbé tisztelve, mint hülyének nézve a nőket, de ezt minden sovinizmus nélkül teszi, hiszen a férfiakat ugyanúgy címeres idiótának látja. De ez megint csak szemléleti kérdés, és szerintem a lényegen nem változtat, rengeteg dolgot élesen és tényszerűen lát és láttat. Lehet az embereket babusgatni, megerősítgetni, támogatni, ennek is megvannak a maga terápiás irányzatai. Ő nem ezt az utat választja, és ezt ki is mondja: szembesít, direkt módszerekkel, kíméletlenül rávezet az igazságra és kényszerít a hazugságok elhagyására. Attól még a folyamatok, működések, jelenségek azonosak, csak a megközelítés és tálalás más. Lehet választani. Meg lehet dönteni, hogy akar-e valaki haladni vagy nem, és ha igen, milyen tempó az, amit a személyisége el bír viselni. Én biztosan sírva fakadnék és örökre megnyomorodnék, ha elzavarna az irodájából, hogy jöjjek vissza, amikor lefogytam vagy kidobtam a pasimat, de attól még nagyon egyetértek azzal, hogy az élet egy állati kemény terep, ahol mindenki hazudik önmagának is, másoknak is, és mást sem csinál, csak játszmázik, mindenki egy csúnyán elb*szott emberi görcs, ahol - tisztelet a kivételnek - nincs más lehetőségünk, mint mérsékelni a károkat és vért izzadva mindent megtenni, hogy én-azonosan élhessünk. Majd egyszer. Nem olyan üdítő olvasni, de szerintem így van.

Csernus Imre: A nő (2007) Jaffa Kiadó

Első körben ezeknek gondoltam emléket állítani, de nemsokára folytatom a sort.

Találós kérdés 11.

2011-09-03T21:35:00.000+02:00

Nem terveztem megemlékezni a történtekről, mivel az új Tarka Tehén felbukkanása is méltatlanul kevés sajtóvisszahangot kapott, s ebből arra mertem következtetni, hogy nem túlságosan közérdekűek az életünk hatalmas port kavaró olyan eseményei, mint egy állat elvesztése.

Na, de a kérdés, ezúttal néhány válaszlehetőséggel, hiszen szokásunkhoz híven a kérdés álnaiv.

Mi történik a képeken?

A) Aranyat mosunk.

B) Feszültségünket 3D-s zen-kertben kapirgálással vezetjük le.

C) Néhány órával azután, hogy Botondnak megtartottam egy patetikus kiselőadást az életbe vetett bizalom nagyszerűségéről, az optimizmus diadaláról, másfél órán át keressük azt a Bagirát, amit három hónapja elvesztettünk, de tegnap csodával határos módon megtaláltunk, és 24 órán belül megint elhagytunk.

Következzen még néhány kép búfelejtésül a link után.

Bilipisi

2011-09-02T18:26:00.003+02:00

Megvolt az első.

Rajzos cukiságok

2011-09-01T13:31:00.001+02:00

Ha valami nem eltúlzott szentimentalizmust vált ki bennem Botonddal kapcsolatban: az a kézügyessége. Valójában lehet, hogy nem is jól látom, és igazából egy finom-motorikai zseni, de mégis afelé hajlok, hogy nem technika vagy a rajz dicséretekkel lesz tele az ellenőrzője. Egyelőre elméleti szakember-gyanús.

Na, de azért csak akad etéren is sikerélményünk. Lássuk.

Ezt még két hete csináltuk, én rajzoltam zölddel, először egy kört, majd ő beletette a szemeket és szájat, aztán én megrajzoltam ezeket, ő pedig körbekerítette, sőt még hajat is rajzolt. Itt szembesültem vele először, hogy tud "kört" rajzolni, ami - ahogy tudom -, akkor következik be, amik az énhatárok-éntudat kialakul. Soha az életben nem jöttem volna erre rá magamtól, de logikus.

Ezt ő rajzolta, nyilvánvalóan tök véletlenül, de mégis: egy violinkulcs :))

Ezt pont néztem, ahogy rajzolta, elég tudatosan készült, először pöttyök nélkül, akkor közölte, hogy delfin, majd mikor bepöttyözte: gepárd testű delfin. És elmutogatta, hogy hol a hátúszója, farkúszója, feje, szeme, teste. Nekem tetszik.

Ezen már kicsit lehidaltam, megrajzolta a körvonalat, majd a szemet, majd a szarvat, megmondta mi az, de magamtól is tudtam. Vérprofi. Kitaláljátok?

Ehhez kicsit magyarázkodnom kell, ugyanis a madarat én rajzoltam, hárpiának készült, a csőrénél kicsit hattyús lett, az egy tőből kinövő lábaira nincs mentségem, de Botond szerencsére jóváhagyta, sőt azt mondta, hogy "Ez Apa. Apa varjúnak öltözött." Majd alárajzolta ezt a valamit, és közölte, hogy "Apa elkapja ezt a fonalszerűséget."

Hát, így állunk. Remélem azon senki nincs meglepődve, hogy nem gombák, házikók vagy napocskák szerepelnek a rajzlapjainkon.
Végül egy kis testfestős ízelítő a mindennapjainkból:

A link után még egy kis videó is.

Summer hits 2011

2011-08-29T22:35:00.001+02:00

Gyerekkönyves blogunkban kissé megritkultak az általam bemutatott mesekönyvek. Ennek semmiképpen nem az az oka, hogy megcsappant volna Botond vonzalma a könyvek iránt, csak éppen kissé beszűkült az érdeklődés köre. Lássuk a nyári olvasmányok toplistáját.

Usborne: Állatok
Állatatlasz
The big picture book of animlas
Egy nap az állatkertben
Lolka és Bolka állatatlasza
Kisgyermekek nagy képeskönyve
Miniböngésző: Egy nap az állatkertben
Schleich-, Bullyland- és Playmobil katalógusok, NatGeo Kids magazin
WWF Lutra album

Ha mesekönyvet szeretnék olvasni neki, biggyedő szájjal a sírás határán tiltakozik, nem engedi egyáltalán, és azzal a javaslattal áll elő, hogy majd ő választ könyvet. A fenti listáról.

A lovaktól indultunk tavaly nyáron, majd bővült a kör háziállatokra: tehén- és tőgymániára, aztán következett egy hosszú krokodil-kígyó-gyík-és bármi hosszúfarkú állat-korszak, közben volt A dzsungel könyve-rajongás (jelenleg be sem lehet tenni a lejátszóba, Bagira még azért dívik), aztán nagyon-nagyon sokáig volt "szavonna-láz" (zebra, zsiráf, víziló-és elefánt főleg), majd az aktuális: nyár eleje óta tombol - minden eddigit elhomályosítva - a macskaféle-korszak. Mondom miket ismer, istenít és vél felfedezni minden bokorban: mindenek felett áll a fekete párduc, aztán oroszlán, tigris, leopárd, ocelot, gepárd, hópárduc, hiúz, puma, aztán a nyár felfedezettjei: a jaguarundi, a petymeg, a margej, a ködfoltos leopárd, a rózsaszín párduc. Egy kicsit tengeri állat-mániás is (kardszárnyú delfin, cápa, delfin, rája, muréna-flessek vannak).

A múlt rajongott állatai nem nagyon izgatják, a madarak hidegen hagyják (igaz, ma megismert egy teljesen új - és rettenetes - könyvben egy túzokot és egy fürjet, teljesen lehidaltunk), a majmok és a dínók sem érdeklik, az egyéb kihalt állatok (főleg a kardfogú tigris, a kvagga és a gyapjas orrszarvú) viszont annál inkább. És ami nem kapcsolatos állatokkal? Az totális érdektelenséget szül. Semmi másról nem lehet vele beszélgetni, semmi mással nem lehet játszani, érintőlegesen mindig állatokkal foglalkozunk. Mindig. Minden kérdése állatokról szól, minden mondata állatokhoz lyukad ki, minden asszociációja az állatokhoz vezet, csak állatos dalokat dúdorászik, mondanom sem kell, hogy ez az album a menő pár hónapja. Továbbra is műanyag-és plüss-állatozik, kesereg, hogy mi mindene nincsen, sorolja, hogy mi mindenre vágyik (puma, földimalac, fossza, hód, vidra - ezek a múlt heti kívánságai). Legeslegeslegkedvencebb játéka, kellék nélkül, mikor akár itthon, akár bárhol úgy teszünk mintha dzsungelben/tengerben/erdőben lennénk, és mindenféle állattal találkozunk, kalandba keveredünk.

Az előbb (10 óra után pár perccel) a kezével csapkodott az ágyában, hogy ő egy sasnak öltözött, majd röfögött, hogy ő egy disznónak öltözött, aztán agancsokat formázott a feje fölé, és közölte, hogy ő az oroszlánfejű szarvas. Megkérdeztem, hogy nem lehetne-e, hogy este tízkor már alvó kisfiúnak öltözzön? Azt mondta, hogy nem, aztán tíz perc múlva elaludt. Az új leguánjával a kezében.

Aranytrafik az Aranyparton

2011-08-28T17:51:00.001+02:00

Leguan & Sloth

2011-08-24T22:18:00.002+02:00

Megint egy állat mínuszban vagyunk, amit én régóta tudok, de eddig sunnyogtam. A leguánunk veszett el még Bozsokon, máig sikerült elkennem a dolgokat, de ma egész nap leguán-para volt, óránként eszébe jutott, hogy hol lehet a leguán, nem hitte el, hogy elvesztettük, szerinte a szőnyeg alatt van. Megígértem neki, hogy megkérjük Nagypapát, nézze meg a tóparti árusnál (ahol vettük az előzőt), hogy van-e még. Felhívtuk Nagypapát, Botond kérte meg telcsiben ("Légyszíves vegyél leguánot az árustól!").Telnek-múlnak az órák, nagypapa nem jelentkezik, hogy van-e leguán, erre Bobó az autóban:
- Veszi már a leguánt a Zoltán? A Seress Zoltán?
Nos, Seress Zoltán azóta sem válaszol, nem tudom van-e új leguán, de ez csúcs beszólás volt. Hónapok óta nem került szerintem elő, hogy így hívják apámat.

És egy apró iménti jelenet.

Este fél 10. Hatalmas ordítás.
- Mamaaaaaaaaaaa! Hogy van a lajhár angolul?
Meg kellett néznem a szótárban...

És igen, ez ma a harmadik poszt. Ma ilyen nagydumás napja volt...

Madarat tolláról

2011-08-24T15:44:00.001+02:00

Két gyerek, két dialóg, a téma ugyanaz: a hétvégi közös utazás tervei, az asszociációk és érdeklődési körök is hasonlóak, eddig sem volt kérdés, miért pendülnek olyan nagyon egy húron, eztán már szemernyi kétség sem fér hozzá.

Lilla

- Lilkó, van kedved lemenni a Balatonra?

Rávágja azonnal:
- Nagypapáékkal.
- Nem, most nem Nagypapáékkal, hanem a Botiékkal.
Fülig szalad a szája.
- Meg az Emesével.
- Igen.

- Meg a Lilkóval.
- Igen.
- Együtt voltunk a Szent István parkban.
- Igen, és most a Balatonra fogunk menni.
- Pizzát enni.

Botond

- Képzeld, Bobó, tervezzük, hogy hétvégén elmegyünk Lilkóékkal a Balatonra. Mit szólsz?
- Meg Judittal?
- Igen, Judit is jönne. Ott lesz a Balcsi, fürdenénk sokat. Állítólag isteni lángost és palacsintát lehet ott kapni.
Tesz-vesz tovább - az állataival, majd felmarkol párat.
- Visszük a gyűrűsfarkú makit, a tapírot, a juhot, meg a Bagirát és máris indulhatunk.
- Hova?!
- Palacsintázni Lilkóékkal a a Balatonra.
- Drága, Bobó! Oda majd csak a hétvégén megyünk. Ma Budakalászra megyünk, és pár nap múlva mennénk csak a Balatonra.
- Most szeretnék máris menni palacsintát enni Lilkóval. De lángost nem.

Ha, tényleg eljutunk erre a kis ad hoc kiruccanásra, nem lesznek irreális elvárásaim a két gyerek felé. Amíg tömjük beléjük a junk food-ot, nem lesz gondunk velük asszem.

Én kérek elnézést

2011-08-24T08:33:00.000+02:00

Sorolja az apjának a kedvenc állatait.
- És a tehén is kedvenc állatod?
- Igen, de csak messziről.
- Miért?
- Mert mentem egyszer a mezei tanyára, és ott legelésztek a lovak, és ott volt a tehén, aki belekakilt a seggembe.
- Egyedül voltál a tanyán, Bobó?
- Nem. Apával.
- És Mama hol volt?
- Dolgozott. És láttuk, ahogy a tehén belekakilt a seggembe. A lovak messze voltak, és egyszer csak a tehén elszaladt.

A jövőre nézve

2011-08-22T17:01:00.001+02:00

Soha nem féltem Botond majdani kamaszkorától, mindig is úgy gondoltam, hogy a kamasz fiúk az én asztalom, és míg másnak ez a rettegett korszaka, addig én ebben szinte fürdőzöm. Tegnap viszont kicsit megijedtem, mert azt olvastam Ranschburg egy jegyzetében, hogy a gyermek 2-3 éves kora közti karaktere elég megbízhatóan előre jelzi, hogy kamaszként mennyire lesz opponáló és kezelhetetlen. Nos, a mostani temperamentumát alapul véve, azt hiszem, felső tagozat vége felé megpályázunk egy többéves külföldi ösztöndíjat a számára. Biztos, ami biztos.

Szellemidézés

2011-08-22T14:53:00.001+02:00

Lefekvés előtt még gyorsan felmentem a facebook-ra, abban a gyanútlan hiszemben, hogy pár másodperc alatt végiggörgetem a hírfolyamot és nyugtázom, hogy semmi bréking nyúz nem történt, nem maradok le semmiről, ha elmegyek aludni. Ehelyett megláttam valamit, amitől megfagyott az ereimben a vér.

Valójában semmi különös nem történt, mármint semmi olyan, aminek az én életemre hatása lenne, mégis teljesen lefagytam. Két ember a múltamból, akik egy időben a legfontosabbak voltak, de régesrég nem tartjuk a kapcsolatot, összeházasodott. Nem tudtam róla. Egy üzenőfalra feltett videóból tudtam meg. Majdnem elsírtam magam és alig bírtam összeszedni magam. Megalázva éreztem magam.
Nem értettem, mi bajom van, miért van rám ez ekkora hatással. Aztán zuhanyozás közben rájöttem, azt hiszem.

Van az életemnek több szakasza, ami a mai napig nem hagy nyugodni, érzem, hogy vannak színterek és díszletek, amik között még mászkálnak szellemeim, akiket fel kellene kutatnom és végeznem velük. Mindig azt képzelem, hogy egyszer még visszavezet ezekre a helyekre és időkbe az utam, és majd lehetőségem lesz szépen nyugodtan nézelődni, mi maradt ott nekem helyretennivaló. Nem tudom, mikor fogom megérteni, hogy vannak ajtók, amik örökre, végérvényesen és megváltoztathatatlanul bezárultak előttem. Mindig ringatom magam, hogy majd egyszer még visszatérünk erre és erre a színtérre, de fel kellene fognom, hogy nem. Dacos vagyok, és azt gondolom, hogy van egy párhuzamos valóság, ahol megállt az élet, és bármi a múltból újra hozzáférhető, és nincs más dolgom, mint megtalálni az átjárót.

Mindig hittem, hogy nincsenek véletlenek, hogy az élet szimbólumokból áll, csak tudnunk kell dekódolni őket. Most olvastam el Szabó Magda Katalin utcáját. Azt hiszem erről szól, arra viszont még nem jöttem rá, hogy mit vétettem a múltam bizonyos szemelvényei ellen, ami miatt nem tudok visszamenni rendet tenni. Popper Péternél is visszatérő gondolat, hogy a múltat le kell zárni ahhoz, hogy a jelenben harmónia lehessen, hosszasan indokolja, magyarázza. Ez is megtalált, hát. Lezárni a múltat. Az egyik legnagyobb életfeladatom.

A másik, hogy az illúzióimat egyszer s mindenkorra le kell lepleznem. Elég ügyesen tudok ideologizálni a magam számára, a végsőkig képes vagyok meggyőzni magam bizonyos dolgokról, és az egész világgal képes lennék szembeszegülni, csak hogy megvédjem bizonyos magam köré falaimat. Ez a tegnapi lefagyós érzés is, azt hiszem, erről a tőről fakad. Hittem valamit, hitegettem magam évekig, elfordítottam a fejem és csak némi keserűséget engedtem meg magamnak ezügyben, többet nem, ez pedig kevés volt ahhoz, hogy tudatomra ébredjek. Csak képzelődtem, pedig a világon semmi nem erősítette meg az elméletemet, a napnál is világosabb kellett volna, hogy legyen, hogy vannak áthidalhatatlan távolságok, és hiba hagynom, hogy bizonyos dolgok (pl. a facebook) megtévesszenek, és azt higgyem, még élhet egy olyan kapcsolat, ami régesrég nem létezik. Azt is meg kell értenem, hogy vannak egyirányú utcák, ahol nem osztozunk az érzéseken és emlékeken: vagyok én, nekem jelent, amit jelent, de másnak mást jelent, talán semmit. Persze ez megint egy illúzió: azt hiszem, csak mert nekem fontos valami, amit valakivel együtt éltem meg, azt képzelem, hogy annak a másnak is fontos. Kemény dolog, amikor megmérettetnek kapcsolatok és esetleg elbukunk rajta. És főleg akkor kemény, ha beismerjük, mi a mi szerepünk a bukásban. (A megmérettetésekről meg itt olvastam sokat, szintén megrémiszt, hogy mennyi aktualitása van mindennek.) És akkor meg is érkeztem azt hiszem, életem legnagyobb kihívásához: a felelősségvállaláshoz. A legnagyobb mumusom.

Egy ideje felgöngyölítő szakaszában vagyok az életemnek, azt is mondhatnám, hogy puzzle-ozom a múltam, a családom, a személyiségem, a környezetem, az életem darabkáival, van vagy tizenkétmillió darabja, némelyik egyértelmű, hogy hova való, persze ezeket sem könnyű összeilleszteni egymással, némelyikről viszont semmi nem derül ki, hogy hová való lenne, csak érzem, hogy hiányzik valahonnan, vagy tapasztalom, hogy nem illik valahova, de a helyét nem segít megtalálni, szóval ezeket csak teszem ide-oda, próbálkozom és bízom benne, hogy kellő türelemmel előbb-utóbb megfejtek minden titkot és talán összeáll a végeredmény: én. Csak azt nem szeretem, mikor épp nincs kedvem játszani, de az élet mégis rákényszerít és ha akarom, ha nem, foglalkoznom kell egy-egy darabbal. Mindegy, legalább ennyivel is előrébb vagyok.

Állati nagy önbizalom

2011-08-15T22:32:00.002+02:00

- Bobó, gondolkozom egy ideje, hogy szeretnék valami háziállatot venni itthonra.

- Malacot vagy cápát.
- Neem, olyasmire gondoltam, hogy pl. hörcsög, halak, tengerimalac...
- Tengerimalacot szeretnék. Menjünk le a boltba máris, Mama, és vegyünk egy tengerimalacot.
És nyújtotta a kezét.

- Bobó, szívesen elmennék veled strandra a héten valamelyik nap, mit szólsz?
- Jó! Én szívesen úszkálok majd a delfinek között.

Simi, akkor melyik nap alkalmas nektek kiugrani Floridába a Palatinus helyett?

El Camino

2011-08-14T22:39:00.000+02:00

Gyerekkoromnak egy bizonyos szakaszában minden nyáron eltöltöttem itt pár hetet nagyszüleimmel. A vidék, a ház, az ide kötődő emberek és az itt töltött időkhöz fűződő emlékek mind mind a szívem legbelsőbb csücskében kaptak helyet, csoda-e hogy rettentően visszavágytam? Nagyszüleimmel '96-ban voltam ott utoljára, aztán azóta sem tudom, miért, de egyszer még "felnőttként" egy pasival elvetődtem oda, rémesen nyomasztó volt, menekültem, iszkoltam el onnan, mint a csík. Azóta történt egy s más, tudtam, hogy ennek a Piarg-dolognak a végére kell járnom, és szembe kell mennem vele, hogy a helyére kerüljön, megéljem, amit meg kell és nem utolsósorban megmérettessem magam néhány tekintetben. Sokáig halogattam, vizionáltam mindenfélét, aggódtam, hogy milyen lesz pont ott, pont az ő ágyukban aludni, pont azon az ösvényen sétálni, pont azon a széken ülni, pont azokat a fenyőfákat nézni, pont azokat az illatokat érezni, mindezt három nap híján pont egy évvel Öregapa halála után.
Hiszem, hogy nem véletlenül halogattam ezt az utat, ki kellett várnom a megfelelő időt, Békével, harmóniával, megnyugvással, szeretettel és nosztalgiától mentes elfogadással zárom az utat és a vele kapcsolatos kérdéseimet, issue-imat, sok mindent a helyére tettem és sok választ megtaláltam magamnak. Ez a mélyés, amit csak én ismerek, a saját magam számára elhozott útravaló. Aztán hogy a felszínen mi minden történt?

Kicsit hektikus indulás, sok csomag, délelőtt munka, fiúknak meg hurcolkodás. Átlépés a határon, gyorshajtás a második faluban, büntetés. Érkezés, elrejtett házkulcs megtalálása, a szállás birtokbavétele, az emlékek újraéledése, felső tó körbejárása, felfedezés. Pocuvadlo-i kirándulás: a vadaskert a tó közepénél, nagy hatalmas hiszti, folyton ölbekéredzkedő gyerek, aki csak az állatok közelében nyugszik meg némiképp, az idegeim nehezen csillapodnak, Rudi, a Cornwall-sertés és a feketeszőrű dagimalac sokat segített, éljen az állat-asszisztált terápia, kecskeetetés, póni- és szamár etetés, tókörüljárás, nyakbancipelés, rántott hús és gulyásevés a parton, sok tengeri állat forma kisütése a homokozóban. Otthon alvás, felnőtteknek olvasás, napfürdőzés betakarózva, dideregve, szunyókálás, töltődés, béke, nyugalom. Délután nagytó feltérképezése, vadkacsák, kavicsdobálás, állatos játékok durván mindig mindenhol, horgászok megközelítése, ahol pont kapás volt, tehát várakozás, ropi-magnumevés és sörivás amíg a fárasztás zajlik, élcelődés, hogy biztos egy kis szaros keszegre várunk ennyit, aztán a tizenkét kilós brutálponty megpillantása, az események hatása alá kerülés, kivéve állatbarát hősünk, aki a ropijáról csak nem távolítja el a figyelmét egy jöttment halacska miatt, aztán naplemente, aranyhíd, pihi, nyugi, béke, vacsorára kőrözött, isteni jó keménymatracos-zéróébredéses éjszakák.

Piarg 2011 augusztus

Másnap Selmecbánya bejárása, minden addiginál több nyakbancipelés, régi épületek, béna boltok, saját magának vásárolt szavannai állatos színező, nagy séta, jó idő, nyugalom és béke, lassan felszolgált ebéd a tóparton: tűrhető, de porból készült bryndzové halusky és pocsék pörkölt, cserébe viszont atomcuki játszótér és gigantikus kavicsdobálás, színezés otthon, alvás, felnőtteknek olvasás-napozás-szunyókálás megintcsak, töltődés ezerrel, délután viszonylagos semmittevés, chill out a házban-kertben, kora este felsőtavazás, hat kör futás, tóparton pihegés, kavicsozás, beszélgetés. Későn kelés, selmeci végre igazán tökös és olcsó ebéd (savanyú póréhagymaleves és knédlis-káposztás hús), játszóterezés, alvás, szokásos pihi, majd délután az első kirándulás, kisebb-nagyobb hisztikkel tarkítva, egy kisebb esés, vadállat para az erdőben, gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájak, rengeteg nyakban-és hátoncipelés, minimális saját lábon járás, hegytetőn alma-sajt uzsonna, virágok, szöcskék, dongók, színek és illatok garmada, a túra végén jól megérdemelt láblógatás a tóban, óriásalvás. Szombaton délelőtt otthoni pihi-olvasás-állatos játékok, házigazdáink várása, örömteli találkozás, kutyával való barátkozás, készülődés, mennyei közös ebéd, balhés kuglóf elfogyasztás, rápihenés a délutáni - második - kirándulásunkra, ezúttal ötösben, kevesebb hisztivel és még kevesebb saját lábon járással, Milosnál való sörözéssel, törpézéssel, csalánba nyúlással, nagyon jó kis beszélgetésekkel, múltidézéssel, merengéssel, pazar kőrözöttes vacsorával és esti sztorizással zárva a napot. Az utolsó napunk délelőttjén még volt egy pöpec kis vízibicózás, hópárducfürdetéssel, egy kecsege-kifogás végigkísérésével, még több kavicsdobálással, patakban elcsúszással, aztán búcsúebéd, búcsúkávézás, búcsúbeszélgetések, meghívások és tervek a jövőre nézve. Sima hazaút a régi úton, sok alvással az ülésben utazó fiúcska részéről és sok olvasással, merengéssel és számvetéssel az én részemről. Kerek, életszerű és töltődős volt nagyon. Jobban nem is sikerülhetett volna.
Három és fél hetünk van most nyugalomban, hogy összeszedjük és felszívjuk magunkat. Ennyi időnk van magunknak, magunkban. Ennyi idő van Botond gyerekkorából. Utána megint útrakelünk. Hosszú és nehéz útra készülünk ismét, csak ezúttal nem utazunk sehova. Maradunk a helyünkön, mégis kimozdulunk onnan, ahol most vagyunk, ráadásul nem is egy irányból közelítjük meg a közös célt, hanem éppenhogy távolodnunk kell egymástól, megtapasztalva, milyen egymás nélkül, tudunk-e bízni egymásban és milyen az egymásra-találás, megtaláljuk-e egymást és azt ahova elindultunk és célul magunknak kitűztünk. Bizakodó vagyok, de izgulok.

Egy tipikus Botondhiszti Külön Krisztának

2011-08-14T21:46:00.003+02:00

A helyszín: Alacsony-Tátra, egy kilátónál állunk kb. 800 méteren, körös-körül sehol egy lélek, a táj lélegzetelállító, bár belátom, hogy ezek a tények távolról sem kellene, hogy megérintsenek egy kétésfélévest.

A távoli előzmények: Botondnak sajnos - bár a lakásban naponta képes tízezer kört rohanni és százezerszer megmászni a kanapékat, hogy százezerszer leugorjon róla - nehezére esik a járás és a kelleténél hamarabb (olyan tíz-húsz méter után) szeretné ölben folytatni az útját. Velem jobban elfogadja, hogy kár próbálkoznia, mert tízből kilencszer nem emelem fel, ha mégis, akkor meg öt méter után leteszem a szerény tizenötkilós súlyát, de az apjánál van tere és értelme a rimánkodásnak, ő cipeli töredelmesen, ahogy a mostani nyaralás alatt is tette szó nélkül, végtelenítve. Én annyit kértem Botondtól kirándulás-ügyben, hogy a sík és akadálymentes utakon legalább néha jöjjön egyedül, az apja hadd pihenjen. Nos, kisebb-nagyobb sikerrel jártunk, azért a legtöbb időt nyakban töltötte (ocelotok és jaguarundik megfigyelésével).

A közeli előzmények: A videót tíz perccel megelőzően elesett a kavicsos úton (itt a bizonyíték, hogy néha azért gyalog jött) és egycentis seb keletkezett a tenyerén, amit meglehetősen zokon vett és úgy érezte, hogy Isten ellen való vétek, hogy ezek után azt várom tőle, hogy a lejtőn (!) szaladjon le velem kézenfogva és nem cipelem a hátamon. Íme.

Ami lemaradt, pedig a legnagyobb poén, hogy a videón látottak után megfogta a kezem és filmbeillő idill módjára elkezdtünk szaladni a lejtőn, annyi mondjuk belerondított a képbe, hogy ahelyett, hogy A muzsika hangjai vonatkozó opusát dúdolgattuk volna mindeközben, torka szakadtából ordított tovább, ahogy a videón. De leszaladt. Ahogy kértem. Aztán felkéredzkedett. Felvettem a nyakamba. Mert ha alkut kötünk, mindig betartom. És jó lenne, ha minden ilyen hisztijén tudnék röhögni, és nem csak utólag, hanem amikor nyakig benne vagyunk, akkor is.

"Olyan dagadt vagyok, mint egy paradicsommadár."

2011-08-14T21:44:00.001+02:00

Fiam, a hős

2011-08-07T12:42:00.000+02:00

Volt néhány igazán idegtépő és rengeteg nyavalygós, bosszantó pillanata Bozsokon, de két apró mozzanatot lejegyzek ide, amiért viszont végtelenül hálás voltam neki.

Múlt hét vasárnap Anna bál volt Bozsokon (ez az év eseménye a faluban, mindenki a legszebb ruhájában ropja hajnalig), miután kirittyentettük magunkat és másfél órán át vártunk Bálinttal, hogy Botond elaludjon - a többiek már régesrég lementek -, mi is megérkeztünk és valahogy reflexből egy pohár sört rendeltem magamnak. A fele fogyott csak el, mikor éreztem, hogy ez egy jó este lesz. Isteni felszabadult állapotba kerültem, egyik sör követte a másikat, röhögtem mindenen, cigiztem jókat, sziporkáztam és a múltkori borzalmas táncélményemre rácáfolva egy brutálisan felszabadítót táncoltam egy helyi ismerősünkkel. Bálint (a család erkölcscsősze) háromkor úgy ítélte meg, hogy miután két ember párkapcsolatába és életébe kotyogtam bele, talán eleget ittam és hazaparancsolt. Állítólag megkérdezte, hogy tegyen-e egy lavórt az ágyam mellé, mire én "Sosem hányok, Öcsisajt"-felkiáltással nagyképűen felfortyantam és köszönettel, de visszautasítottam. Bár ne tettem volna, de ezt nem részletezem. Hogy visszakanyarodjak Botondhoz, reggel - mi másra - arra ébredtem, hogy valamit énekel. Félálomban megnéztem a telefonomon az órát és morogva vettem tudomásul, hogy a hetek óta nyolc óra után kelő gyerekem pont ma ébred fél 8-kor. Nehezen tudtam volna kikelni az ágyból, hát az önző taktikát választottam és aludtam tovább, lesz ami lesz. Azt hiszem kétszer kért valami játékot - oda is adtam -, de egészen fél 10-ig eljátszott halál egyedül az ágyában, és csak akkor kért meg, hogy "Most már ne aludj, Mama, keljünk fel!". Mérhetetlenül hálás voltam érte. Két órán át (!) játszott magában, míg én a magam tempójában megérkeztem a valóságba. (Ahol számos falusi és családi érdeklődés fogadott, akik vagy a hogylétem felől érdeklődtek vagy csúnyán kiröhögtek. Ahogy egy falusi srác fogalmazott: "Nővi, min csodálkozol? Ha Pesten berúgsz, az senkit nem érdekel, de itt egy egész falu nézte végig a műsort, jóhogy érdekli őket.")

A másik a tegnapi hazautunk. Persze ebéd után indultunk, Bálint vezetett, hogy a két és fél-három órás útból legalább egyet aludjon végig Bobó. Ilyenkor azt a taktikát szoktam követni, hogy - a szokásos szórakoztató műsorszámaimmal ellentétben -, alig szólok hozzá, még csak hátra sem fordulok, magam is pihengetek és várom, hogy elaludjon. Tegnap nem jöttek be a számításaim, ülhettünk akármilyen csöndben, lehetett Botond akármilyen fáradt, az autópályai dugóknak hála lehetett bármilyen hosszú az út, ő bizony nem aludt el. Amiért hálás vagyok az nem ez, hanem az, hogy tette ezt a nem-elalvást, egy rövid szenvedést leszámítva, gyakorlatilag magában eljátszva, röhögve azon, hogy a szennyes ruhás zacskó minden jobb kanyarban az ölébe zuhant, énekelgetett, játszott az új patkányával és pandájával. Hazáig alig kellett szórakoztatni vagy lekötni, olvashattam a könyvem.

Ki kicsoda és hol járunk?

2011-08-06T21:02:00.004+02:00

A freudi szabad asszociáció módszerét alkalmazva, analitikus és szimbolikus jelentéstulajdonítások lehetőségét fellibbentve, olyat játszottunk hazafele az autóban, hogy ki milyen állat lenne. Az előzmény az, hogy Bozsokon egyik nap miután Bálint büdösen jött haza a lovaglásból, Bobó heherészve elkezdte "büdös bölénynek" nevezni. Szóval.

- Mama, Te egy félős zebra vagy. (Hiába erőltettem a kecses gazellát.)

- Bálint egy büdös gnú.

- Apa egy félős mammut.

- Zsuzsa nagyi egy tehén. Tarka tehén.

- Hugi egy kis teknős. Olyan irinyó-pirinyó, mint egy kis tojás.

- Áki egy büdös sas.

- Ákos Papi egy büdös oroszlán. (Őt nem is én kérdeztem, de számomra mindig meglepő módon teljesen számon tartja őt.)

- Én pedig egy kicsi aranyos panda vagyok. (Ma reggel kapott egy pandát, amit csak este engedett el, amikor megkapta az apjától a beígért új Bagirát.)

Tudom, hogy ezeknek a válaszoknak még nem kell(ene) jelentőséget tulajdonítanom, de nem tudok kibújni a bőrömből.

Hát így. Itthon vagyunk. Keddig. Akkor még továbbállunk öt napra. Egy nagyon fontos út lesz, afféle El Camino. Aztán már majdnem ősz, és nyakunkon a szeptember hetedike, meg az új életünk. Közben belül pedig, úgy érzem, gyarapszom és haladok.

Mai meglátása szerint én egy büdös szamár vagyok, apja egy döglött elefánt, ő maga egy kisegér, Öcsi büdös teve, Erzsi egy hosszú kígyó, Áki egy büdös liba, Zsuzsa nagyi egy döglött szamár, Hugi egy ekkora kis nyúl, Bálint egy döglött malac, - kérdezem Terka nagyit, őt nem tudja, Pétert sem tudja. Bence meg egy nagy hatalmas döglött beluga.

Hírek otthonról

2011-08-02T22:24:00.001+02:00

Napszemüveg lesz a jele
Ibolya néni lesz a gondozónője
Szeptember 7.-én kezd

Bozsoki életkép

2011-07-29T09:18:00.002+02:00

Az alábbi morzsák megközelítőleg két percen belül zajlottak le, tegnap még vonatra akartam ültetni és hazaküldeni, ma eléggé jó formában volt, de mindjárt meglátjátok.

Fakockákkal játszik, folyton leborul a torony, motyog maga elé, .

- Nem tudom felépíteni. Ne baszki, hogy nem tudom felépíteni. Ne bassz.

Odaszalad Hugihoz, aki Tekken-ezik:

- Menj csak oda, Babácskám, hogy milyen tornyot építettem!

Majd odaszalad a képernyőhöz, ahol Hugi épp egy sárkányszerű szörnnyel verekszik, undorító és rémes az egész játék, de a háttérben kiszúr valamit, rátapad a képernyőre, hozzáér az arca, úgy mutogatja:

- Nézd csak, sétálgatnak közbül a malacok.

Az életben nem vettem volna észre olyan kicsik és jelentéktelenek voltak.

Pár perccel később, megérkezik Áki, három csomagolt croissant-nal. Nem kérdés, hogy hősünk máris ott terem.

- Falatoztok, Bobókám, jól látom?

- Ühüm, jutifalatozunk!

Aztán még egy ilyennel megküldte Ákit:

- Áki, te egy takaró vagy. Egy dagadt takaró.

Ja, és az Aladdin-ból a "Csak egy falat kenyér" című dalt úgy énekli, hogy "Csak egy rohadt egér. Ha megcsapom, máris nem él!", illetve engem elkezdett Emlősnek hívni (a la Ákoska), és a "kulázást" is felvette az aktív szókincsébe.

Megint igazolva érzem a "becéző szavak" találóságát.

Kérdéses

2011-07-22T17:23:00.005+02:00

Ki fogja betakargatni? Végigsimítani a hátát és puszit adni az alvó arcocskájára, hogy nyugodt legyen az álma?
Megérintik-e majd? Gyengéden nyúlnak hozzá, vagy durván rángatják majd, hogy induljon már, ne ácsorogjon?
Ha bánat éri, észreveszik-e, hogy szomorú? Megkérdezik-e mi baja? Legalább csak néha?
Ha összezavarodik és szüksége lenne egy felnőttre, hogy elmagyarázza neki, mi történt, mi az oka annak, amit látott-hallott, lesz-e, aki meglátja ezt és készséggel a helyére teszi a kis fejében kavargó gondolatokat vagy örökre kérdésként reked meg benne a tapasztalat?
Fognak-e vele beszélgetni, meghallgatják-e, vagy elcsitítják és elhajtják játszani?
Hagyják-e majd szabadon felfedezni a világot, vagy folyton feleslegesen korlátozzák majd?
Ha valamit tiltanak neki, elmagyarázzák-e majd, hogy miért teszik?
Gyakran mond okos és döbbenetes dolgokat. Lesz-e, aki örül majd ennek, egyáltalán meghallják-e ahogy a zsivajban egy kis vékony hangocska hatalmas okosságot mond?
Vagy éppen viccet. Nevetnek-e majd vele a huncutságain, viccein?
Megérzik-e, amikor szüksége van egy ölelésre, jó szóra, simogatásra, mert szorong vagy bizonytalan nélkülünk?
Lesz-e, akinek a jelenléte megnyugtatóan fog rá hatni, vagy vaktában, egyedül fog tapogatózni egész nap, és csak a túlélésre játszik majd.
Amikor már órák óta egyedül játszik majd a műanyag állatokkal, lesz-e, aki odamegy hozzá és szóba elegyedik vele, hogy ő lelkesen mutogathassa, hogy külön csoportba rendezte a kétéltűeket és a hüllőket?
Amikor majd káosz lesz körülötte és ordít a sok gyerek, és a hatalmas zsivajban megzavarodik ő is, akkor is tudja-e majd, hogy van két ember a világon, aki abban a percben is rá gondol, és akiknek ő a legfontosabb az életben, és mindennél jobban szeretik őt. Csak őt.
Fognak-e énekelni, rajzolni, olvasni velük és legalább feleannyi dolgot megtanítani nekik az életről, mint mi?
Lesz-e aki tudja, hogy ő egy különlegesen értékes, okos és imádnivaló gyerek, és a világon a legfontosabb nekünk, hogy jól bánjanak vele? Fognak vele kivételezni, lehengerli őket a személyisége?
Tudni fogja-e továbbra is, hogy mindennél jobban szeretem?
Tudni fogja-e, hogy bízom benne és abban, hogy amit eddig adni tudtam neki, annak elégnek kell lennie ahhoz, hogy megállja a helyét ebben az új helyzetben?
Megérti-e, hogy miért teszem ki ennek a változásnak?
Tudja-e majd élvezni a külön töltött órákat?
Megbízik-e bennem, hogy minden délután rohanunk majd érte és soha nem hagyjuk el őt?
Elhiszi-e nekem, hogy minden szempontból mérlegeltem a döntést, és legjobb tudásom szerint döntöttem így?
Tudja-e, hogy nekem is rettenetesen fáj, hogy így alakult és ha tehetném, akkor még nagyon sokáig tölteném vele minden percemet.
Megbocsátja-e, hogy úgy érzem, többet gyarapodhat a bölcsődében, mint velem? Megbocsátja-e, hogy "kiégtem", és képtelen vagyok lekövetni a szellemi, szociális, mozgásos, kézügyességi, kulturális, stb. igényeit?
Megbocsátja-e, hogy nem tudok vele egész nap a szőnyegen ülni és folyton megújulva játszani és beszélgetni vele?
Megbocsátom-e magamnak, hogy én, aki láttam a legelső mosolyát, átfordulását, az első egyedül megállását, az első lépteit, hallottam minden kacagását, minden először kimondott szavát, végignéztem, ahogy megtanult a kezén számolni, vagy cipzárt felhúzni, minden egyes teljesítményénél jelen voltam és vagy fogtam a kezét, vagy csak a szavaimmal drukkoltam majd örömködtem neki, én akinek könnybe lábad a szeme minden újdonságnál, amit megtanul, megbocsátom-e magamnak, hogy lemaradok majd a nagy pillanatairól. Túlélem-e, hogy a gondozónője lesz az első, aki meghallja a K hangot, vagy aki láthatja az első bukfencét.
Megbocsátja-e, hogy önző vagyok és szükségem van munkára, felnőttekre, kihívásokra.
Elhiszi-e, hogy talán kiegyensúlyozottabb, jókedvűbb, töltöttebb leszek délutánonként?
Így lesz-e?
Tudok-e majd a délutáni órákban valóban minőségi együttlétet biztosítani magunknak? Mennyire leszünk fáradtak és csüggedtek?
Tudom-e majd élvezni a különlétet? Várom-e majd, hogy találkozzunk vagy átlendülök a ló másik oldalára?
Meg tudok-e bocsátani önmagamnak és elhinni mindazt, amit tőle is várok? Elhinni, hogy valóban azért van bölcsődében, mert ez a legjobb választásunk.
Tudok-e bízni abban, hogy vigyáznak rá helyettem is?
Tudom-e hinni, hogy jó helye van és vidáman játszik?
Kiegyensúlyozottan kapom-e vissza délután?
Foglalkoztam-e vele eleget élete legfontosabb időszakában? Sikerült-e mindazt belepréselni, amit szerettem volna, vagy kimaradt csomó minden?
Elég volt-e mindez ahhoz, hogy legyen bizalma a világban és bennünk?
Fogja-e egy idő után kifejezetten szeretni a bölcsit vagy mindig csak elviseli majd?
Fog-e ezért büntetni minket, vagy felhőtlen, tömény boldogságos intim délutánjaink lesznek?
Lesz-e olyan, hogy ha nyűgös, szomorú vagy dühös, nem arra fogok gondolni, hogy az én hibámból érzi rosszul magát?
Megbocsátom-e egyszer magamnak a rengeteg elvesztegetett órát, amikor játszani szeretett volna, vagy tudtam, hogy szüksége lenne rá, mégis elhajtottam, hogy takarítsak, pakoljak, teregessek vagy főzzek?
Lesz-e munka és bölcsi mellett magamra is időm?
Hogy fogok minden reggel kikelni az ágyból, összekészíteni magunkat és hogy fogjuk viselni, hogy feladjuk az itthon tengődős kényelmes életünket?
Lesz-e időm minden reggel normálisan felöltözni a nagy kapkodásban?
Hogy fogjuk győzni minden reggel a készülődést?
Ha minden munka utáni időmet vele szeretném tölteni, mikor fogok futni, franciát tanulni, jogsit csinálni, képzésre járni, terápiára járni, és hogy fog mindaz beleférni az időnkbe, ami most sem fér bele, pedig muszáj volna?
Meghozza-e az új élet magával azokat az új és jó változásokat, amikre várok nagyon? Lendít-e az életünkön az új élet vagy marad minden a régiben?
Milyen lesz elengedi a kezét?
Képes leszek-e rá?
Hogyan tudom majd újradefiniálni magam nélküle?
Sikerül-e újra felépíteni a gyerek nélküli életem?
Megtalálom-e a helyem a világban?
A világ legnagyobb kincsét tartom a tenyeremben. Hogyan engedjem el? Félek.

De a törpök élete nem csak játék és mese

2011-07-22T10:46:00.000+02:00

A költő hozzászól

2011-07-19T22:13:00.002+02:00

Nagyon régóta van az, hogy mindent a világon átkölt, hol viccesre (leggyakrabban a pisi-kaki-témakör alkalmazásával), hol felcserél szavakat, más rímelő szavakat biggyesztve a versekbe, dalokba. Ez utóbbi egyébként mindig meglep, hogy milyen érzéke van hozzá. Honnan a francból tudja, hogy milyen szó behelyettesítésével lesz ugyanúgy összecsengő egy sor? Na, mindegy, mert Botond ezen zseniális képessége nem a következő versikéből fog kiderülni számotokra, ez ugyanis inkább szabadvers (hiába: mai gyerek ez), a gyerekem első teljesen saját költeménye, ami ma pattant ki az okos kis fejéből, miközben nagyszüleim kertjében medencéztünk, beszélgettünk. Fogadjátok szeretettel, a címét is maga adta neki, elejétől a végéig saját munka.

Erdélyi Botond: Csokigolyós vers

Csokigolyót ettem

Sütit meg csokigolyót ettem

Karfiolt nem ettem

Káposztát sem ettem

Virágot sem ettem

Növényet sem ettem

Lombot sem ettem

Fatörzset sem ettem

Fakérget sem ettem

Bumm!

Ennek néhány variációja elhangzott ma, de amikor papírt-ceruzát ragadtam, és megkértem, hogy mondja el a versét, akkor épp ezt hordta össze. Majd közölte:

- Mama, ne írd le az én versemet!

- De miért?

- Mert az nem vicces. Azért.

Nincs sok hozzáfűznivalóm. Talán csak annyi, hogy Juditnak lesz igaza, és ha netán alkotói válságba kerülnének, bátran jöhet hozzánk a L'art pour l'art-csapat ötletekért.

180 km, néha több...

2011-07-18T21:48:00.003+02:00

...avagy a hétvége tanulságai. Lássuk, kinek mi.

Számomra

Felesleges volt az esküvő kitűzése időpontjától (hónapok óta) folyamatosan aggódnom Botondért, mert isteni hétvégét töltött Győző szüleivel. Voltak hajóval a Margitszigeten, etettek őzeket, nem láttak aranyhalat, ettek-ittak jókat, olvastak rengeteget, nem ébredt fel éjjel, minden flottul ment, volt nagy kényeztetés. Tudtam, hogy így lesz, mégis az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy jól döntöttem-e (Igen, jól döntöttem.)
Botond tudja, mit beszél. Mikor kérdeztem, mit hozzunk neki az esküvőről ajándékba, azt mondta: gumikígyót. Nem variáltam, gumikígyót vettünk neki a miskolci isten-áldja-meg-hogy-vasárnap-is-nyitva-van-Regioban (1600 forintért). Úgy örült neki, mint még soha semminek. Tapsikolt, elérzékenyült, ujjongott. Soha nem láttam még ilyen boldognak. Komolyan. Én rézsiklóként adtam át, de Botond és egy kígyós könyv szerint szivárványkígyó. Ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak?
Hiába hiszed, hogy otthon hagytad és gondosan elcsomagoltad a gondjaidat, azok önálló életet élnek, és kapaszkodnak utánad. Egy esküvői lazulásba is csúnyán belepiszkíthat a realitás, könyörtelenül utánad nyúl, és hiába szerettél volna csak aznap nem foglalkozni vele, a legjobb buli utóízét is könnyedén elcseszheti.
Nemvárt tükrökbe, figyelmeztető jelekbe, beszélgetésekbe szaladhat az ember, gyönyörű és fájdalmas pillanatokat csíphet el az ember. Már ha nyitott észrevenni ezeket. Elmúlásról, öregekről, fiatalokról, szerelemről, kezdetekről, szülőkről, bejárandó utakról, fejlődésről.
Imádom továbbra is az egész családom, szenzációs banda úgy, ahogy van.
Nagymamám külön tanulságos volt számomra.
A tánc a lélek tükre. Életem legkellemetlenebb táncélményén vagyok túl. Azt hittem eljátszhatom, hogy jól érzem magam a bőrömben, és tudok fesztelenül, józanul táncolni. Nagyon csúnyán lebuktam. Szembesítés és szembesülés egyaránt kellemetlen volt.

A távolba révedő nagypapa számára

Számvetés. Azonos helyszín, a különbség 60 év. Akkor és most. Gyerekkor, háború, lángokban álló avasi kilátó, óvóhelyek; időskor, béke, család, fiatalok, borospince, lakodalom, változás.

Nagymamám számára

Még mindig istenien tud kinézni, egyáltalán nincs mit szégyellnie, sokan megirigyelnék, ahogy ő kinéz.
Igenis jó néha belevetni magát a hatalmas családi forgatagba, mert olyan fesztelen és vidám volt, mint régen.

Botond számára

Néha megéri minket elveszíteni egy napra, utána ugyanis gőzerővel kompenzálunk: hoztunk neki pár ajándékot (kígyó, Postás Pat dvd, teke), ezres fordulatszámon játszottam vele tegnap délután és ma egész nap. ~~Holnaptól visszatérünk a régi kerékvágásba.~~
Legközelebb érdemes lesz alaposabban megválogatnia, kit kér meg, hogy tegye tisztába.

Péter (apósom) számára

Gyereket fekve teszünk tisztába, és a pospsitörlőt előre a kezünk ügyébe készítjük.

Ákoska, az örök pesszimista számára

Sosem tudhatod, hol lelsz ingyen pezsgőre korlátlan mennyiségben.

Bence öcsém számára

Legközelebb ne húzza ki magát a családi események alól, ld. Ákos esete.

Az ifjú pár és a szajré őrzésével megbízott unokatesóm számára

Ne hidd, hogy nincs olyan patkány a földön, aki ellopja a rokonoktól nászajándékba kapott másfél-kétmillió forintodat.

Hideget-meleget egyaránt hoztam haza, a fotók itthon sokat lendítettek a mérlegen, mert igazán fontos és jól elkapott "élménypillanatokat" rögzítettünk. Fontos hétvége volt.

Napok kotyvaléka

2011-07-18T20:45:00.001+02:00

Ligeten, a kertben, az apjának:
-Menjünk be a házba, Apa, de leginkább az emeletre!

- Arra gondoltam, Bobó, hogy hoznánk neked valami apró ajándékot az esküvőről.

- Én szívesen vágynám egy kígyóra.

Szeretgetni akarom, nem engedi.
- Milyen undok kis béka vagy, te, Bobó!
- Nem. Egy kedves, aranyos kis béka vagyok.

Új beceneveink: Anyus, Mamus, Anyuci - Apus, Papus, Apuci

Biciklizünk a Városligetben, mondom:
- Nézd, Bobó, ott egy traktor!
- Te milyen szemfüles vagy, Mama!

Évődünk a szokásos evés körüli mizériánkkal:
- Mit szeretnél reggelizni, Bobókám? Vajas kenyeret? Pirítóst? Lekváros kenyeret? Szalámis, sajtos kenyeret?
- Nem szeretnék ilyen butaságokat reggelizni, Mama!
(For the record: végül lekváros kenyeret evett, de csak mert látszólag véletlenül letettem a keze ügyébe és kimentem a konyhába.)