Vasárnap este

Még délután:
- Szeretném egyszer elmenni Indonéziába. Veled és apával.

Fürdés előtt beküldöm a fürdőbe, kérem, hogy vetkőzzön le, míg elpakolom a konyhát. Ilyenkor általában minden mást csinál, csak nem vetkőzik le. Ma kivételesen 30 másodperc múlva a konyhaajtóban termett, anyaszült meztelen. Felugrott az ölembe, bújtunk, édelegtünk:
- Nekem te vagy a legkedvencebb emberem a világon, Mama.

Este leültem filmet nézni. Ilyenkor pont rámlát, ami egyben előny is, mert jó vele ilyenkor néha összekacsintani, váltani pár szót, hátrány, mert foglalkoztatjuk egymást. Én zavarom az elcsendesedésben, ő zavar a filmnézésben.
- Bobó, azért ültem ide, hogy filmet nézzek, nem azért, hogy veled beszélgessek.
- Én meg azért ültem ide, hogy téged nézzelek Mama.
1:0 oda.

Később felmerül az egyik kedvenc témája, a lakástűz:
- Biztos, hogy nem gyullad meg ettől a lámpától semmi, Mama?
- Biztos.
- Honnan tudod? Ja, elfelejtettem, hogy okostojás vagy.

- Még nézed a filmed?
- Igen.
- Akkor minek nyomkodod közben a telefonod?
2:0 oda.



A film első fél óráját végigsírtam. Amin sok csodálkoznivalóm nincs, egész héten sírtam. Minden nap kicsit másért, de a vezérfonál talán az elmúlás, a változás. Amit éppen most szívből gyűlölök. Ma miatta szakad fel belőlem a zokogás. Mert megéreztem, hogy neki csak én és az apja vagyunk igazán fontosak ezen a világon, ha őszinte akarok lenni, senki más. Mindig csak minket akar, csak bennünk, bízik, csak velünk akar lenni. Hiába érzi jól magát mással is néhanapján, de csak mi vagyunk benne a kis fejében, akármiről is legyen szó. És hogy mennyire nagyon sajnálom, hogy nem kerek az élete. Hogy nincs egyben, hogy szét van teljesen töredezve. Hogy nem élhet egyszerre együtt a szüleivel. Hogy az ő és az én igényeim nem egyeznek. Hogy neki más lenne a jó, mint nekem. Hogy ő kettőnket egyszerre szeret és nem tud és nem is akar választani, ahogy arra mi tudattalanul sokszor kényszerítjük. Hogy annak idején magamat választottam, mert azt éreztem, meghal bennem az igazi valóm, ha egy perccel is tovább maradok. És élni akartam. Mert képtelen voltam és képtelen lennék az apjával élni. És hogy ez neki mennyire rossz. És hogy nekem emiatt mennyire bűntudatom van, amit mennyire gyűlölök. És mert rájöttem, hogy sokszor ezért nem engedem őt közel magamhoz vagy rúgom el magamtól, mert ha közel engedem a szívemhez, akkor a fájdalmát is éreznem kell és inkább nem érzek semmit, csak, hogy a fájdalmat ne kelljen.

Néztem őt félszemmel, ahogy az ágyában susmorog. Ugrál a dunyhán, bebújik alá, játszik a plüsseivel, rakosgatja, rendezgeti őket, párbeszédeket játszik el velük, vigyorog, ki-kikacsint rám, gyönyörűséges és sugárzó a kis pofája, és közben rendületlenül nyeltem a könnyeim, hogy mennyire nem ezt érdemelte az élettől. Tőlünk. Hogy mennyire járna neki a teljesség. Hogy mennyire megérdemelte volna, hogy könnyebb élete legyen! Hogy mennyire azt érdemelné, hogy mi felemeljük és megtartjuk őt, nem lenyomjuk. Hogy nem megnyomorítjuk, hanem kiteljesítjük. Hogy mennyire sajnálom, hogy ezt a terhet kell vinnie ilyen pici korától fogva. Hogy nem tudtam ettől megkímélni, sőt én varrtam a hátára ezt a sok-sok kiló nehézséget. Amit olyan hősiesen cipel és én mégis sokszor olyan, de olyan igazságtalan vagyok vele. Annyira nagyon imádnivaló és édes gyerek ő. Annyira hősiesen viseli ezt az egészet és az én háborgó lelki életemmel együtt járó mindennapi küzdelmeinket is. Annyira nagyon szeretem és annyira büszke vagyok rá. És annyira gyűlölöm, hogy olyan ritkán tudom ezt érezni, olyan sokszor van ő a terhemre, és vagyok rá mérges olyan dolgok miatt, amik nem is róla szólnak, csak valahonnan rávetülnek. Olyan, de olyan sok mindenért büntetem őt, pedig annyira szeretném könnyebbé tenni az életét. Olyan sok mindent teszek érte, ami valahogy mégsem elég. Mégis nap mint nap cserbenhagyom és plusz terhekkel rakom meg őt. A kicsi, ötéves kis hátát és lelkét. Annyira ártatlan és tisztalelkű ő még. Annyira bízik bennem, ahogy én benne soha. Olyan nyitottsággal és bizalommal van felém, ahogy én képtelen vagyok. Ő mindig megszavazza nekem a bizalmat, és megadja az esélyt, én nagyon nehezen. Annyira ügyesen alkalmazkodik a különélésünkhöz is és a kiszámíthatatlan lelki állapotaimhoz is, hogy nem is értem. Teszi a dolgát, halad előre, én meg a mélyben gátolom, megállítom, blokkolom őt és a végtelenségig szívom a vérét értelmetlen hülyeségek miatt. Rombolom az önbecsülését, piszkálom, mételyezem meg csomó olyan dologgal, amiről egyáltalán nem ő tehet, hanem az én feldolgozatlan baromságom.

Mikor már taknyom-nyálam egybefolyt a sírástól és lejjebb csúsztam a párnán, hogy ne lásson annyira, felült, és kiszólt:
- Miért vágsz ilyen képet?
- Mert szomorú vagyok, Bobó.
- Miért?
Itt legszívesebben kihívtam volna magamhoz és elmondtam neki, hogy azért mert nagyon sajnálom, hogy különváltunk az apjával és nagyon fáj nekem, hogy ez neki mekkora nehézség, de végül annyit mondtam neki, hogy a film miatt.
- Miért? Szomorú? Mi történt benne? - kérdezte a legtermészetesebb érdeklődéssel a hangjában.
Hablatyoltam valamit, hogy nem igazán szomorú, csak nagyon szép (a filmre igaz is).
- Akkor szinte örömödben sírsz. 

Utána még sokáig őt néztem, a filmet megállítva, aztán valahogy lenyugodtam (egy időre...) és végignéztem. Mivel délután negyed 5-ig aludt, így fél 11-kor még ugrált a paplanján, és nekem megint sikerült kizökkennem és egy ponton rohadt ideges lettem, hogy még mindig parádézik, és már megint eltávolodtam tőle és az együttérző szívemtől és hoztam a hideg, kiabálós szülői énem és megint azt éreztem, hogy az agyamra megy és azt akarom, hogy azonnal aludjon el. Hihetetlen váltásokra vagyok képes, megbolondulok tőle én is, nem értem, ő hogy bírja.

Nem tudom, hogyan tovább ezzel a dologgal. A bűntudatom gátol sok mindenben, valamit kezdenem kell vele. Az együttérzés, közelség, elfogadás iránya viszont nagyon jó. Ha szívben közel tudok hozzá kerülni, nyitottan, odaadóan és befogadóan, akkor vagyunk igazán nagy intimitásban vele. De hogy ezt miért tudom olyan ritkán megcsinálni, nem értem...

Cukibb lett volna, ha csak a dumáit írom le? Bocsika...