Péntek 13

A mai napom öt lábon áll. Lehet, hogy tizenhármat is össze tudnék hozni, de nem erőltetem.

Az első. A végére értem A Diadalív árnyékában-nak. Erről annyit kell tudnotok, hogy amiket kiteszek ide a blogba oldalt, azokat nappal olvasom (útközben és este), de emellett van az esti belealvós könnyű olvasmányom, ami az elmúlt félévben az Elfújta a szél volt (igen, fél évig tartott kb, a napi 3 oldalas átlagommal), most pedig szerintem három hónapja nyögtem ezt a regényt, eléggé anélkül haladtam a fejezetekkel, hogy bármilyen érzelmi hatást kiváltott volna belőlem (nem érzem eléggé kidolgozottnak a karaktereket, asszem ez a fő gondom, nem tudtam megfogni a két főhős személyiségjegyeit), de a végére csak megszerettem! Nem is a szereplőket, inkább Remarque filozófiáját. Az elmúlt három napban megelégeltem, hogy nem haladok, és akár oldalon belül belealszom a társadalmi drámába, úgyhogy felgyorsítottam, és ma reggel az irodában, kabátban, usánkában, végre befejeztem és annyira megnyomott, hogy még még délben is a hatása alatt voltam. Azt pedig fedje jótékony homály, hogy úgy olvastam végig a könyvet, hogy a főszereplő nevét cs-vel ejtettem ki magamban, erre az utolsó fejezetben egy ragozott alaknak köszönhetően derült ki számomra, hogy k-val kellett volna (Ravic). Jó volt, jó volt, na!!

Kettő. Jegyet vettem egy Csernus-előadásra, két hét múlva lesz. Nincsenek illúzióim, kíváncsi vagyok, várom. Köszönöm annak, aki hívott!

Három. Apukám emailje, amit a pszichodrámáma csoportommal kapcsolatban írt, és fél óráig röhögtem rajta: "Minek jársz ilyen borzalmas helyekre ha utána süketen sírsz két napig?" (A múltkori alkalom után ugyanis ez volt, tényleg.)

Négy. A jó kis, feltöltődős, nyugis játszás délután Botonddal. Először hatalmasat nyomdáztunk, firkáltunk, a hazaérkezéstől számítva még msáfél óráig cipőben és sálban kinn voltunk az előszobában, imádom az ilyet. Majd egy esti hatalmas szűkórás (bár ez lehet, hogy ellentmondás) Misi mókusos-bábos szerepjáték.

Öt. A három bögre forralt bor, amit végigcsorgattam a mellkasomon, hogy átjárja a lelkemet a forróság, az arcom kipiruljon, a béke belém szálljon és a lakás kocsmafűszerillatban ússzon. Világ életemben gyűlöltem a bort (nem úgy a vbk-t), egy kortyot sem tudok leerőltetni a torkomon, gondoltam a forralt borral sem lennék másként, síeléseken próbálkoztak vele nálam a többiek, de hiába. Mígnem karácsony előtt egy olyan helyen tartottuk a céges "bulit",  ahol a forralt bor volt az egyetlen alkoholos ital, hát a "new age" szellemében kockáztattam és rendeltem egyet. Bejött az életérzés! Igaz miután 7-kor (!) ránkzárták a helyet, egy kocsmába tettük át a puccos fenekünket, ahol sörrel folytattam, de nem felejtettem ám el újdonsült társamat! Rákaptam az ünnepek alatt az itthoni forraltborozásra, és bár azon néha elgondolkodom, hogy mennyire jóanyaság borgőzős puszit lehelni egyetlen gyerekem érintetlen és ártatlan puha arcára, de a melegség, ami most is csörgedezik a mellkasomban mindent megér. Rákattantam, na.

Ahhoz képest, hogy ma reggel azzal a gondolattal tudtam csak kikényszeríteni magam az ágyból, hogy azt mondogattam magamnak, hogy nem baj, este innen folytathatom (ami persze nem teljesen igaz, mert én mindig reggel alszom nyálcsorgatós, totális ellazulósan, este meg feszengek, de mindegy), ami így is van, de azért jó, hogy a kettő között éltem is.