Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Megközelítőleg négy hónap alatt elolvastam az Elfújta a szelet. Soha nem láttam filmen, soha nem olvastam előtte, semmit nem tudtam róla. Ezt kizárólag este olvastam, levezetésként, és mert átlagosan 2-5 oldalt tudtam vele haladni, hát mostanra készültem el vele. Biztos sokakat felháborít - mert tudom, hogy hatalmas a rajongótábora -, de azt még nem tudom száz százalékig megérteni, hogy miért lett ekkora órási utóélete és hatása. Baromi olvasmányos, nagyon aprólékosan kidolgozottak és következetesen megírtak a karakterek, Scarlett személyiségben imádom, hogy ízig-vérig életszerű, de biztos, hogy magamtól nem mondanám meg, hogy ez az egyik legnépszerűbb regény a világon. 

Amit magammal viszek belőle.

A "most erre nem gondolok, majd holnap kitalálom mi legyen"-taktika, mert én is bravúrosan használom, a világ leghatékonyabb elhárító mechanizmusa, mindig öröm, ha kiderül, más is gyarló, nem csak én.

Aztán:

"Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékszem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott, törött részeket."

"Túl öreg vagyok ahhoz, hogy vállaljam az örök hazudozás terhét, ami együtt jár azzal, hogy az ember kiábrándult, de udvarias. Nem tudnék veled élni és hazudni neked, de legkevésbé tudnék hazudni önmagamnak."

És az egyik legbrutálisabb gondolat (vigyázat, spoiler):

"Sohasem értette meg egyik férfit sem, akit szeretett, és ezért elveszítette mind a kettőt. Most már tudta, keservesen tudta, hogy ha valaha is megértette volna Ashleyt, sohasem szerette volna; ha megértette volna Rhettet, sohasem veszthette volna el."

Három kötetes eseménydús, látszólag könnyed regény, és az utolsó három oldalon benne három hatalmas igazság. Mindegy is, hogy a legvége nem tetszik, mert túl könnyű, nem arra fogok emlékezni. A filmet pedig nem tudom, hogy megnézzem-e.

Most meg végre elkezdhetem A zarándoklatot.