2013. május 21., kedd

Morzsák és szilánkok

Szálka-parája van. A jó idő óta legalább négyszer ment már különböző testrészeibe szálka. Egyfelől hős, mert ott marad, amikor már műtöm, igaz le kell feszítenem, másfelől meg retteg és mindent megtenne, hogy elkerülje az operációt és persze velőtrázó ordítással kísér szegény minden egyes mozdulatomat.

A legutóbbi óta már visszatérő beszédtémánk, hogy miben van vajon szálka, néha félve fog meg egy-egy tárgyat, és előtte megkérdez, szerintem, mehet-e abból a kezébe szálka.


Hétvégén éneklem a Don Quijote ébredését, ezt a sort különösen átéléssel szoktam énekelni, ahogy most is:
- Annyi minden szarral kell még megküzdenem...!
Kisfiam, akinek az Ultravaló a legkedvesebb Quimby nótája, közbekotyog:
- És hogy nekem még mennyi szálkával kell megküzdenem!

Kicsit idetartozó múlt heti rövid, bájos történet.
Egyik este előhozakodott vele, hogy az oviban "véletlenül feldugtam egy kenyérmorzsát az orromba, Mama". Állítása szerint jó magasra felnyomta, de nem jött ki sem az orrán, sem a torkán. Belenéztem, nem láttam semmit. Kifújattam vele, nem jött ki semmi. Beszéltem a gyerekorvossal is, azonkívül, hogy lelükepékezte a kisfiamat, nem különösebben parázott rá. Reméljük valahol mégis kijött onnan. Mindenesetre gyarapodtunk az incidens által, mert egyik este egy dobverőt nyalogatott, és rímelő sorokat rögtönöztem neki ("Elég a morzsa az orrodba, nem kell dobverő a torkodba."), és ezt azóta is mondogatja heherészve.

Még az is eszembe jut, hogy egyik reggel mentünk oviba, valamin zsörtölődött, tűrtem, tűrtem egy ideg, majd felfortyantam, hogy:
- Elég legyen már a dirigálásból!
- Jó, én kidobom ezt a gondolatot a fejemből.
Eldobta a fejétől, majd folytatta:
- Sőt, tudod, mit? Felfújom az Istennek az égbe.
Majd felfújt az ég felé és megállapodtunk benne, hogy valóban az Isten dolga egyedül a dirigálás.

Hát így élünk mi.

2013. május 10., péntek

Bobó világa

Hétfőn együtt voltunk a pszichológusomnál. Az elmúlt hetek folyamatai közt azt éreztük, nem árt, ha ránk, illetve Bobóra ránéz. Konfliktust ugyan nem robbantottunk ki, hogy lássuk, mikor és hol akadunk el, de valamire biztos jó volt. A visszajelzés (a családállításról is, ahova hétvégén elkísért) majd hétfőn lesz.

Nem volt teljesen szabályos a vizsgálat felvétele, pláne mert nem is erre készültünk, spontánul alakult így, de mégis csak Bobó első Világjátéka.


Játszótér, fákkal, gyerekekkel, pár szülővel, fa sárkányos mászkával. Nem is akarom elemezni, de kétségbeejtő dolgot nem látok rajta így elsőre. Már most azon gondolkodom, hol és ki fogja kiterápiázni belőle az elmúlt másfél évet. Sőt, közeltávú terveim között szerepel a születését megdolgozni valahogy, csak még nem merem elővenni a témát, épphogy elkezdtem felépülni, pedig előbb-utóbb muszáj lesz, mert érzem, hogy komoly következményei vannak Bobónál is, nálam is.

Beszélgetősök

Egyik este a halálról beszélgettünk. Édes volt nagyon, ahogy kérdezgetett. Leginkább az foglalkoztatta, hogy mi, az apjával mikor halunk meg. Továbbra is nagyjából megnyugtatja az a válaszom, amit pár hónapja találtam ki, mikor először előszedte a témát,hogy akik szeretik egymást és a szívükben együtt vannak, azok sosem halnak meg (egymás számára).
Ezzel általában megelégedik, sőt, önmagát szokta ezzel nyugtatni, nagyon aranyos. Azért kérdezett olyanokat, hogy "Amikor mindenki meghal, üres lesz a város?", meg arról is beszélgettünk, hogy mi öregebbek vagyunk nála, és érti, hogy így hamarabb öregedünk, mondott ezzel kapcsolatban néhány iszonyú érdekes dolgot, de annyira benne voltam a beszélgetésben, hogy nem tudtam megjegyezni, pedig de jó lett volna!  Arról is beszélt, hogy amikor ő öregasszony lesz, akkor mi lesz. Elnevetgéltünk azon is, hogy ő lesz a Boti nagypapa, én a Virág dédnagymama, apja meg Zoli dédipapa. Szeretem az ilyen komoly anya-fia beszélgetéseinket. Jobban, mint amikor négykézláb kell kúsznom, mert Pampalini vagyok, aki épp zsiráfra les.



Sétálunk reggelente az oviba (nem szeret motorozni, újabban a biciklinél is jobban szereti, ha gyalog megyünk), amit jobb napjaimon, jobban sikerült reggeli szertartásaink után, imádok. A környékünk telis-tele van szarkával, varjúval, fészkeiket építő cinkékkel, rügyeznek, zöldellnek a fák. Harkályt idén még nem láttunk, de tavaly rengeteget. Nyüzsögnek a bodobácsok, katicák, csigák, esőben giliszták. Pitypang, lóhere, virágzó fák mindenhol. Az ovi udvaron mentát, rozmaringot nevelnek, levendulabokrok nőnek (szokott nekem róla szedni és hazahozni, váratlan pillanatokban elővarázsolni, meglepni vele). Imádom, hogy a városban élünk, mégis egy kicsit van kapcsolatunk a természettel. Van egy ház, aminek az udvarán van egy pici tavacska: aranyhalakkal, hatalmas békákkal, tavirózsákkal. Minden reggel erre megyünk, Bobó minden reggel felkúszik a kerítésre és szemügyre vesszük a tavon ringatózó beugratós krokodilt és az élővilágot. Egy másik udvarban pulykát, tyúkot, kacsát tartanak, azokhoz is mindig bekukucskálunk. Nézzük az iskolába igyekvő gyerekeket, vannak már ismeretlen ismerőseink, akik minden reggel szembe jönnek velünk (egész életeket ismerek meg így titokban!). A madarak veszett módon csiripelnek, zúgnak a fűnyírók, a tetőkön ácsok, a kertekben fűrészelő emberek, imádom.

Egy reggeli beszólás egy komolyabb madárkakiról:
- Mi az, egy sas fosott ide?

Ma reggel a mostani kedvenc plüss cicájával vonultunk:
- Képzeld, Kiscica, megyünk ma este Budakalászra és ott fogunk aludni (Mert Mama megy berúgni és jövendőbelijét felszedni céges születésnapot ünnepelni - teszem hozzá én). Ott lesz az apukám, meg egy kedves öreg bácsi, a Péter, meg egy kedves öreg nagyi.
Jelen állás szerint azt szeretné, ha mindenki ott lenne a jövő heti anyák napján. Akit nyíltan és vállaltan nagyon szeret az továbbra is az apja, én, Áki és Ákospapi. Azt szeretné, ha ők is velünk élnének. Hugi valamiért kiesett a pixisből. ÁkosPapi viszont annyira fontos lett neki, hogy gondolkodom rajta, hogy a nyári szünetben néhány napig ráhagyom Bobót. Csak erről ő még nem tud.