2013. szeptember 22., vasárnap

Őszi rajzok

Továbbra is sokat rajzol mostanában önmagához képest, mintha megjött volna az önbizalma. Olyan is volt többször a héten, hogy reggel az oviban inkább nem integetett nekem az ablakban, mert leült rajzolni vagy festeni.Wow.

Az első háza - ablakban virággal

Az első autó: apja és ő kabrióban

Oroszlán - imádom!
A héten pedig rákapott, hogy naplót ír az oviban. Próbálgatja a betűket magától, a Bobó egy ideje megy neki, azt tanítottam neki, a többit magától találja ki.





Összehajtja és összefűzi a lapokat. Naplót ír. Hordja haza minden nap. Imádom. Keveset kreatívkodunk itthon, amit sajnálok, de őszintén szólva ritkán van rá energiám és türelmem hozzá. Jó lenne ezen változtatni, több energiát fektetni ebbe is. Valamelyik nap csináltunk egy gesztenye kippkoppot, háromszor vesztünk össze alatta. Igaz, pocsék hetem volt, pattanásig feszült mindenem, nem tudom mi van. Viszont tegnap voltunk Állatkertben, Bobó végig ujjongott, nem tudom, mi van vele is, rá nem jellemző pozitív hullám kapta fel, hazafelé a biciklin azt mondta, még soha ilyen jól nem érezte magát az Állatkertben. Na, hát,.



2013. szeptember 18., szerda

Elvált szülők gyereke

Rémes már leírni is, belegondolni is, hogy ő is elvált szülők gyereke lett.

Tegnap délután fültanúja volt, hogy telefonon összeszólalkoztam az apjával a mai délután kapcsán (néha marakodunk a gyereken, mérlegre tesszük, kivel mennyit mikor, rémesen gusztustalan tud lenni). Ettől teljesen összezavarodott. Délután és este két szólamot fújt felváltva, az egyik, hogy ő többet akar az apjával lenni, egy egész hetet is, mint nyáron és ugyanannyit szeretne vele lenni, mint velem; a másik verzió szerint sírt, hogy nem akar ma délután az apjával lenni, én menjek érte, alig vagyunk együtt, csak velem szeretne lenni. Végül az erősödött fel benne, hogy azt kérte, én menjek érte. Én már tornáztam , mikor ő még többször kiszólt nekem, hogy egész éjjel és reggel ki fogja gondolni, hogy mit szeretne.
Reggel kérdeztem, hogy mit álmodott meg? (Nem mintha túlságosan át lehetett volna már szervezni, vagy mintha szeretnék belemenni, hogy ő döntsön ezekben, amit szintén nem tartanék helyesnek.) Azt mondta, hogy neki mindegy. Mindenhogy jó.
Aztán elmenve a fürdő és a konyha között láttam, hogy valami nem stimmel a kis ábrázatán. Eldobtam a fésűm vagy nem is tudom, mi volt a kezemben (szempillaspirál?), és gyorsan odaültem mellé. Azzal kezdte, hogy szeretné, ha az apja itt lakna velünk egy hétig. Mondtam, hogy ilyen nem nagyon lesz, erre ő kijavított, hogy "nem, hogy nem nagyon, hanem egyáltalán nem lesz". Majd nagyon elkezdett sírni. Elkezdtem volna neki mondani, hogy régen itt lakott, de nehezen szerettük már egymást, satöbbi, de leállított. Nagyon mérges volt, volt, hogy ordított, volt, hogy megfogta a karom és láttam rajta, hogy viaskodik benne, hogy szíve szerint szeretne bántani, belém marni, de tudja, hogy nem szabad. Iszonyatosan szeretnivaló volt. Sírva hozakodott elő vele, hogy az oviban a legtöbb gyereknek együtt élnek a szülei. Mondtam neki, hogy igen, de sajnos mi apával egy idő után már nem voltunk szerelmesek egymásba, sokat veszekedtünk és egyszer elköltözött, hogy nagyobb legyen a békesség. Erre ő közölte, (azt hittem leborulok a székről) hogy szerinte a többi szülő sem szerelmes egymásba, ők sem szeretgetik egymást, mégis együtt vannak. Nagyon nagyon büszke voltam rá....és persze nagyon nagyon szomorú. Hogy meg kell ezt élnie, hogy bizonyos értelemeben miattunk kell ezt megélnie. Többször a képembe ordította, hogy nagyon mérges rám. Most valahogy nagyon szerettem ezért és nagyon büszke voltam rá. (Kamaszkorában biztos nehezebb lesz.) Azt mondta, nagyon mérges rám, hogy hagytam apát elmenni. Mondtam neki, hogy nagyon sokat veszekednénk, nem tudnánk szeretni egymást, erre megint elővette az okos ábrázatát és közölte velem, hogy csak újra össze kellene barátkoznunk, és akkor nem veszekednénk. Én is végig sírtam vele, fogtuk egymás kezét, hol megszorította dühében az enyémet, hol csak tartottam a kis puha párnás kezét. Az egész három percig tartott, utána, ahogy a dühét és a fájdalmát kiadta magából, már szinte ki is jött az érzésből és újra jókedvű volt. Az oviban már azt tervezte, hogy mit fog rajzolni az apjának.
Ha annak idején, én is meg tudtam volna párszor tenni, hogy kiordítom magamból a haragomat, valószínűleg, sokkal egyszerűbb lenne az életem. Nekem minden, de minden bennrekedt. Aztán kezdett magam ellen fordulni kamaszkoromban, hogy az önismeretnek hála pár éve elkezdjem letenni az önsorsrontásom. és nem lenyelni az összes haragom, érzésem. Nem tudom, hány éve ezt terápiázom magamban, hogy a dühömet (visszafele és a jelenben is) meg tudjam engedni magamnak, meg tudjam élni, jókor, jó helyen és jó időben, a megfelelő emberrel. Nagyon nagy szónak tartom, hogy a kisfiammal ezt most elbírta a kapcsolatunk, ki tudta fejezni, én meg szerencsére elbírtam, semmi különöset nem csináltam, csak megtartottam őt a szeretetben, szívből elismerve a fájdalmát és sérelmét. Nagyon hiszek abban, hogy ez fontos dolog, szülőként, barátként egyaránt. Egyébként nagyon jó és stabil periódusát éljük szerintem a kapcsolatunknak, talán nem véletlen, hogy most jött fel benne. Tavasszal biztos nem tudtam volna normálisan kezelni a helyzetet. Magamra is büszke voltam.
Nagy szomorúság volt őt látni, ahogy cipeli ezt a terhet és ahogy biztosan hánykolódik a vegyes érzései között, elszorul a szívem, ha arra gondolok, a környezetünkben lévő teljes családok vajon hogy mennek be az ő kis fejébe (az enyémbe még mindig nagyon nehezen, nem járok nagyon olyan helyekre, ahol boldog(nak látszó) családok vannak), hogy pörög tovább benne az érzés, de valahogy hiszem, hogy túl fog(unk) ezen jutni és jól jövünk ki belőle, hogy a kisebb rosszat választottam.
Néha, arra gondolok, csoda, hogy Bobó ennyire jól van, amennyire. Sok munkám van ebben, sok van mögöttünk. Most viszont nagyon jó minden. Jó lenne kicsit könnyebb tél, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Több olyat, nem hiszem, hogy végig tudok csinálni egyedül.



2013. szeptember 16., hétfő

Alvóbaba

Alvásstátusz.

Annyira szeretem, mikor az ágyban még olvasgat a kis lámpa fényénél. Hallom, hogy kommentál, motyog, lapozgat. Ennél még jobban szeretem, hogy ha végzett a könyvvel, magától leteszi a komódjára, és lekapcsolja a lámpát. Van, hogy kéri, kapcsoljam fel a meselámpát, de a sötét sem halálos ellensége.



Hempereg, bekéri a párnáit, játékokat pár hete egyáltalán nem visz be, de ez gondolom még változni fog. Ovis napokon általában azért hamar kidől, 8-kor már ágyban van, 9-re legtöbbször alszik, nagyon elfárad. Oviban nem mindig alszik, ma például újságolta, hogy van egy olyan szabály, hogy akire nem kell rászólni alvásidőben, de nem alszik, egy idő után felkelhet rajzolni, és nagy örömmel mesélte, hogy ma őt is kiengedték. Hétvégén úgy minden második alkalommal alszik el délben, de én úgy látom, kell neki a pihenés, biztos, hogy a csendespihenő intézményét még tartjuk 1-2 évig.



Hétköznap reggeleken alig bírom felkelteni, szerelmes vagyok belé, amikor felül, még összeakadnak a szemei, dülöngél, bújik, vissza-visszaesik. A szívem szakad meg érte, ezért (is) szeretem időben letenni este. Éjszaka legritkább esetben ébred, csak, ha beteg, be van dugulva az orra. Hétvégeken viszont igen gyakori a hétköznapok inverze: irreálisan korai ébredés. Szerencsére egyelőre még ágyban tartható. Ja, és azt is imádom, hogy már jó ideje végre betakarózva marad éjjel, illetve álmában forogva is húzza magára a takarót.
Az én alvásomról meg annyit, vele összefüggésben, hogy érdekes módon nyugtalan vagyok, ha nem alszik itthon. Szorongok egyedül a lakásban mindenfélétől, gyűlölök este vagy éjjel egyedül hazajönni az üres lakásba. Kerülöm is az ilyen helyzeteket. Rá-ráparázok ilyenkor a betörőkre is, a saját démonjaimra meg főleg. Érdekes, ha itthon van, eszembe sem jutnak a betörők és a démonok is csendesebbek, az ágyam is leginkább a béke szigete. De, ha egyedül kell itthon aludnom, sokkal nehezebb az elalvás, és mindig megelőzi egy gyengébb pánikfázis. Gondolom, meg kell szoknom valahogy.


2013. szeptember 4., szerda

A Sima bőr-rendőrség színre lép

Valamelyik hétvégi reggelen átviharzott a hálószobámba és bombaként vetődött be mellém az ágyba. A cseppet sem visszafogott landolás után viszont szelíd kismacska módjára kifliződött hozzám, ami annyit tesz, hogy én a jobb oldalamra fordulok ilyenkor, ő pedig a kis fokhagymagerezd fenekével odatolat hozzám és felveszi a "kiskifli" pozíciót, átölelem, magunkra húzzuk a takarómat és legalább hét másodpercig így élvezkedünk. Ezek után általában közli, hogy kéri a párnám, vigyem arrébb a lábam, ne érjen a hajam az arcához vagy valami más módon lehetetlenít el, így általában vagy kikotródom az ágy szélére és takaró és párna nélkül próbálok még visszaszenderedni vagy morcosabb ébredéseim után őt küldöm ki játszani, visszaveszem az ágyneműm és helyem és megpróbálok magamhoz térni.
Ezen a napon a hét másodpercet sem értük meg, hősünk ugyanis, amint a bőre a lábamhoz ért, felhorkant:

- Mi az, neked ennyi szálka ment a lábadba vagy mitől ilyen szúrós?

Nem ez az egyetlen érv a borotválkozás gyantázásra cserélese mellett.

(Valamelyik nap meg közölte, hogy kiszedett egy szemcsipát a szeméből.) 


Rajzok: kinek mi

Apjának magától és fejből, a címert utólag tettük mellé.


Ezt pedig Bálint öcsémnek a holnapi születésnapjára. Tigris a magas fűben. Imádom.



Este elmorfondírozott, hogy "Rajzoljak még érdekes dolgokat vagy játsszunk könyvesboltosat..?", de korai volt az örömöm, áttettük mára a rajzolást, és vásároltam inkább húsz érdekes mesekönyvet tőle a kanapén lévő boltban.