2010. december 31., péntek

Mézeskalács-ünnep

Ha egy ünnep arról kapja a nevét, amiről szól, amit jelent, akkor nálunk Kellemes Mézeskalács Ünnepeket kellett volna kívánni, már ha Botondról van szó legalábbis. Két dolgot nem tudok elmondani nektek, az egyik, hogy mennyi minden fogromlasztót evett össze az egyre hatalmasodó pocakú gyerekem, a másik, hogy ez mennyire idegesít. Én is rengeteget zabáltam és az én hasam is növőben, de én legalább a sütemény-fogyasztást néha főtt étellel  kísértem le, ne adj isten, gyümölccsel fojtottam le a visszakívánkozó ételkölteményeket. Nem így Botond, aki 24.-én nem evett mást, mint süteményt; 25.-én pár korty húsleves, 26.-án pedig néhány falat krumplipüré volt, ami édességen kívül a gyomrába került. Azóta pedig még ennyi ebédet sem tudtam beleerőltetni, elenyésző darabszámban megfordult a szájában vajaskenyérfalat és említésre sem érdemes miniatűr-szalámi-cafat, de ha akarnám, sem tudnám folytatni a sort. Bezzeg ha fáról lelopott mézeskalácsok, -csokigömbök, -szaloncukrok; sütemények; ropifélék; csokifélék garmadát kellene összeszámolnom! Brutális mennyiségben zabált. 
Ugyanennyire eltúlzott az ajándékmennyiség is, ami jelenleg a fánk alatt van. A kelleténél kicsikét több szettel bővült az eddig sem szerény állat-készletünk, mint amennyi ésszerű, befogadható vagy rendszerezhető volna. Rengeteg újabb ló, tehén -és egyéb háziállat sorsa került Botond-gazda kezébe és végre istállónk és kerítéseink is vannak; kapott gyurmát (erről később), nyomdát, párosítós játékokat (óriási kedvencek), sok könyvet (majd a kuckóban beszámolok róluk), pizsamát, bábot, dobot, dvd-t, játék-ételeket, Dzsungel könyve-figurákat, autókat is kapott, igaz ezt hiába erőltetjük, totális érdektelenségbe ütközünk.
A három karácsonyi napban egy nyűgös szava sem volt Bobókámnak, igaz általában ugye tele volt a szája, de tényleg, egyszerűen lenyűgöző volt. Egész nap bűbáj volt, nem hisztizett, vendégségben sem undokoskodott, rettenetesen örült minden ajándékának, nagyon élvezte, hogy mindenhol kap "so ajándékot", rohangált, repkedett reggeltől estig. Tetszenek neki a karácsonyfák, élvezte a nyüzsgést és a felhajtást, imádja a csillagszórót, aprólékosan nézegeti a díszeket, settenkedik a karácsonyfa közelében, hátha talál valami ehetőt. Hihetetlen érzés szele csapott meg megint: a mi felelősségünk, hogy milyenek lesznek eztán az ünnepei, az emlékei, mennyi plusz élménnyel gazdagítjuk őt és tesszük szebbé a gyerekkorát, teremtünk-e hagyományokat. Az idei mézeskalács-ünnep karácsony nagyon kerek és meghitt volt az egész nap ugráló, viháncoló, örömködő Botibaba számára. 29.-én még egy hatalmas családi bulin vett részt, amit épphogy kipihenünk, már itt is a Szilveszter (úgy várja, mintha érintené), ami újabb alkalmat kínál a zabálásra és továbbig fennmaradásra, az élményfürdőzés tehát nálunk még nem ért véget, pláne, hogy még Győző születésnapja is a nyakunkon van, úgyhogy hiába fog elfogyni egyszer a tömérdek sütemény körülünk, még (minimum) egy tortával is számolnunk kell. Sose fogunk lefogyni. Bobó és én.
2010 karácsony besztof

2010. december 30., csütörtök

Napok kotyvaléka

A szépségről háromféleképp.

Odajön hozzám, ráteszi a kezét az arcomra:
- Szép a mama arca.

Nézegeti magát a tükörben:
- Szép a Bobó.

Diana hercegnő egy könyv borítóján:
- Ez mama.
- Nem, ez Diana hercegnő.
- Hasonlít a mamára.

Az állatokról háromféleképp.

- Mogyorós pele. Zsuzsa nagyi tanította.

Mackó leveleiben a vakondtúrásokra röhögve:
- Vakondkaki.

- Keressünk a tévében oroszlánot!
- Oroszlános filmet szeretnél, Bobókám?
- Igen. Vagy zebrásat, vagy pelikánosat.

Közöl, dirigál, utasít. Az élete árán is, de valahogy mindent elmagyaráz. Csúcspasi.

2010. december 23., csütörtök

A kis parasztgyerekünk listája



Ma óriási ordítást hallhatott, aki a lakásunk környékén ólálkodott négy óra körül (bocs, Jézuska és bocs szomszédok), Bobókám önálló életre kelt zabolátlan tincseit ugyanis ünnepi formába ráztuk, amit finoman szólva nehezen viselt a kis rabszolgahajcsárunk. Ha az ordítás holnap is megismétlődne és hatalmas balhé lenne nálunk holnap délután is, annak a következő az oka.  Alulbecsülve fiunk életkorát, mi balgák, az ő megkérdezése nélkül szereztük be azt a több tonna apró ajándékot, ami az ünnepek alatt a fa alá kerül. Egytől egyik mindegyikbe szívem-lelkem beletettem, gondosan válogattam, gyűjtögettem őket, hogy ne ismétlődjön meg, ami az első születésnapján, azaz, hogy csupa olyan dolgot kapott, amit csak fél évvel később használhatott, így úgy gondolom minden ajándék, amit kap, telitalálat és ki fog ugrani a bőréből, de lehet, hogy csalódni fogok. 
Beszélünk ugyanis mindennap a karácsonyról, a Jézuskáról, arról, hogy ajándékokat fogunk kapni és sok sütit fogunk enni, hősünket nem meglepő módon e két információ foglalkoztatja leginkább. Az ajándékokról mindig elmondtam neki, hogy a Jézuska figyel minket és mindenkit olyasmivel lep meg aminek az nagyon örül. Erre Bobókám a következőket közölte fülig érő szájjal:

- Maci, nyuszi, zsiráf, majac.
- Bobókám, ezeknek örülnél, ezeket szeretnéd?
- Iden. (=Igen)

Mára a zsiráfot elhagyta. De a malacot, macit és a nyuszit kitartóan ismételgette.  Lehet, hogy talán meg kellett volna kérdezni, hogy mit kér ez a szerencsétlen gyerek és nem csak, hogy sokkal olcsóbban jöttünk volna ki a bevásárlásból de még örült is volna az ajándékainak?



MINDENKINEK NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNUNK! 


2010. december 21., kedd

Öregapa karácsonyi ajándéka

Talán tényleg létezik Isten.
Nagyszüleim mindig is hitték, én nem. Minden este együtt imádkoztak. A nővérek mondták, hogy mióta Öreganya egyedül maradt, esténként azóta is ugyanúgy hallották mormolni magában, mint ahogy annak idején Öregapa imáját kísérte érthetetlen motyogásával. Egyetlen dologra vágyhatott igazán: Öregapára. Akárhol is legyen most Öregapa, biztosra veszem, hogy ő sem hagyta abba az imádkozást és azt is biztosra veszem, hogy ő is egy dologra vágyhatott, egyetlen dolgot kérhetett ő még, Öreganyát. Imáik meghallgattattak. Karácsonyra megkapják egymást. Öregapa talán még nem tudja, amit mi igen. Nemsokára odaér hozzá akit a világon a legjobban szeretett. Egy órája ment el közülünk, hamarosan újra egymás karjába zárhatják magukat. Immáron örökre.

2010. december 20., hétfő

Hogy csinál a cica?


Mármint ilyen fejet vág nyávogás közben. Továbbá minden egyes (könyvben) látott cicához odabújik és közli, hogy "szejeti".

2010. december 19., vasárnap

Mr. Álriporter

Hatalmas tudásanyagát szereti úgy megcsillogtatni, hogy nekem címezve, de valójában önmagának teszi fel azt a kérdést, amire szeretne válaszolni. Nekem meg kell ismételnem a kérdést, de nem ám akárhogyan: kikerekedett szemmel, bődületes izgalommal és érdeklődéssel, mintha tőlem származna a kérdés és mit sem sejtve epekednék a válaszért.

Esti példa:
Bobó: Ki van az ágyban?
Én: Ki van az ágyban????!!?!?!
Bobó: Iciji-piciji Bobóca. 

Hatásvadász a javából.

2010. december 6., hétfő

"Lopadi a Télapó"

Lopadi. Így mondja Bobó, hogy "lopakodik". Imádom. A Gryllus-dalból ismeri a szót és mióta elhatalmasodott rajtunk az állat-láz és már azt is tanuljuk, melyik ragadozó mivel táplálkozik, egy ideje már azt is tudja, hogy a vadak bizony lopakodva cserkészik be zsákmányukat és ő maga is tud lopakodni, majd egyszer felveszem nektek, mert nagyon helyes. 
Na, de ma nem erről lesz szó. Ki az a vadállatokon kívül, aki szintén lopakodik? A Télapó. Sokszor hangzott el nálunk a napokban, hogy "Télapó lopadi". Egy hete kezdtük meg kb. a felkészítést, célzott daléneklést - és meseolvasást. Sokszor átvettük, hogy az összes gyerek ablaka előtt elsettenkedik a Télapó és a kikészített cipőkbe tesz néhány finomságot és apró ajándékot. Azt is mondogatta, hogy "jó gyerekek", azt is, hogy "settentedit a Téjapó", azt is, hogy "pijos almát és mogyojót" tesz a cipőbe, úgyhogy a lényegi elemek megvoltak neki. Tavaly még semmit nem fogott fel a dologból, idén már annál inkább. Kikészítettük hát este a cipőt, sokszor elmondtam neki, hogy mi fog éjjel történni, míg alszik, ilyenkor mindig felcsillant a szeme és kimondta kulcsszót: "finomság". Eljátszottam a gondolattal, hogy miután este bekészítem neki az ajándékait az ablakba, éjjel akárhányszor áthaladok a szobán, mert hogy kelek Bobóhoz, minden alkalommal visszaveszek egy dolgot büntetésből, de persze nem gondoltam komolyan. Ha öt év múlva is itt tartunk, akkor újra megfontolom, szerintem brilliáns terv. Igaz, szegénynek semmi a világon nem maradt volna a csomagjaiban, annyiszor kelt megint....



Egyből emlékezett rá, hogy mit és hol is kell keresni, tépte fel a függönyt, arra sem volt idő, hogy kicseréljük az átázott hálózsákját-pizsamáját-pelenkáját, bizony ücsörgött még pisisen vagy húsz percet. Túrórudival indított, annak örült legjobban, egész nap azt emlegette, ha kérdeztük mit kapott a Télapótól, fülig szaladt a szája: "tújójudi". Utána majszolt néhány állatos kekszet meg egy kis csokimikulást is bevágott, a Zabfalatokat hisztérikusan félrelökte. Kapott egy kis borjút, azt is sokat szorongatta és emlegette ma, örült neki nagyon. A könyvre csak délután került sor.


Délelőtt voltunk még Győző családjánál, ott csokizott, kakaózott, délután még a szomszédoktól is csokit kapott, uzsonnára süteményt és mazsolát evett, a "pijos almát" felvágtam neki, de csak engem etetett vele, holnap megyünk vendégségbe, csodálkoznék, ha ott nem nassolná halálra magát, szerdára anyám jelentett három apró csokihóembert, hétvégén megyünk a bábszínházi kakaó és kalács party-Mikulás-műsorra, aztán lassan el is érkeztünk a karácsonyhoz és a két ünnep közti zabáláshoz meg ahhoz, hogy a védőnő feljelent, mert a gyerekemnek kétéves kora előtt az extrém zónába esik a koleszterin-szintje. 


Koleszterin ide vagy oda, nagyon jó kis napunk volt ma, Bobókám nagyon izgatott volt egész nap (és nem csak a sok cukor miatt), folyton járt a kis agya, néha megeresztett egy-két "settentedit"-et meg "lopadi a Télapó"-t, pörgött, zabált, azt hiszem nem is kívánhatott volna magának jobb december 6.-át. Most alszik. Én meg fohászkodom, hogy ne lássam őt reggelig.

2010. december 5., vasárnap

Éjszakai böngész ő

Remélem mindenki egyetért abban, hogy régen panaszkodtam már (Bobókámra), úgyhogy ma kivételesen keseregnék egy sort.

Az éjszakáinkról lesz szó. Nem is tudom már, itt időközben mennyire hangsúlyoztam azt, hogy milyen pocséknak ítélem Bobó éjjeli teljesítményét és mennyire nagyon megvisel engem a folytonos kelés hozzá. Két kezemen meg tudom számolni, hogy a huszonegy hónapja alatt hányszor aludta végig az éjszakát. Azt egy kezemen meg tudom számolni, hogy én hányszor aludtam végig az éjszakát (szerintem max. két ujjamra lenne szükségem). A fennmaradó röpke hatszáz valahány esetben vándor-üzemmódon áll a kapcsolóm. Jó esetben 1-2 kelés, rosszabb esetben 3-4, katasztrófa-időszak esetén, mint három hete van, akár 10-12 is kijut. Komoly. Az egy-kettővel elvagyok, általában gyorsan vissza is tudok aludni és reggel is viszonylag kipihent vagyok, kivéve ha hajnalban volt egy kis plusz ébrenlét, mert olyankor már nehezebben alszom vissza. Az esetek többségében nem kell mást tenni, mint a cumiját kitapogatni az ágyában és visszaadni neki, lefektetni, betakarni. 

Az extrák:
  • Van olyan, hogy vizet kér. Kap. Néha többször is, de mindig csak azután, ha visszafeküdtem és befészkeltem magam.
  • Olyan is van, szerencsére ritkábban, hogy a cumi a kezében van és nyüszít, valami baja van, ellöki a kezem, a száját összeszorítja és nem kell neki a cumi. 
  • Hajnalban néha közli, hogy "kijössz" és mivel a 7-órás szabályunk továbbra is életben van, ez a kérése gyakran ütközik elutasításba, ilyenkor néha elkezd ordítani, de mire befekszem az ágyamba, általában abbahagyja. 
  • Ha hat és fél hét között ébred, akkor már nem mindig alszik vissza (sajnos én sem), de hétig elszórakoztatja magát. 
  • Néha kéri, hogy "bekeni ínyemet". Ilyenkor a varázs-Dologellel jól bekenem az ínyét (mindig ki van készítve), ettől általában megnyugszik. 
  • A legrosszabb és mostanában leggyakoribb: cumi a szájában/kezében, áll a kiságyban és nyög. Eddig sose állt fel. Nehezen fekszik vissza, gyakori, hogy még többször eljátssza ezt, mielőtt visszaalszik.
  • Néha eszébe jut (főleg hajnalban), hogy "kecske meg tehén", ilyenkor általában az "ők is alszanak, Botikám, aludj te is"-dumával szoktam próbálkozni, de nem mindig sikeresen, néha elkezd ordítani, de hamar abbahagyja. Egyébként majdnem mindig kikészítjük őket a pelenkázóra, hogy reggel megtalálja őket és még kicsit eljátsszon velük, mielőtt értünk kiáltana.
Ha felébred, nem alszik vissza magától. Akkor igen, ha hallom, hogy megtalálta a cumiját (direkt jó zörgőset vettem neki), de ha eleve nála van és más baja van vagy nem találja, akkor nem hagyja abba a nyöszörgést. Kipróbáltam már, hogy várok-várok, nem megyek át, de nem hagyja abba. Görcsbe rándul már a gyomrom, ha meghallom ezt a tipikus nyögést, annyira idegesít, hogy elmondani nem tudom.Sokszor érzem úgy, hogy annyira fáradt és álmos vagyok és annyira kényelmesen fekszem, hogy én márpedig nem tudok felkelni és átmenni hozzá. Győző sajnos nem ébred fel és ha fel is ébredne, nem találja meg a cumit, nem tudja, hogy kell recsegésmentesen lépni a parkettán, stb. Egyszer próbáltuk, katasztrófába torkollott, de mondom, fel sem ébred, meg sem moccan, horkol, szuszog, majd reggel megkérdi, hogy ébredt-e éjjel Bobóka...

Ez a mostani rossz szériánk nagyon hosszú. Kb. két hétig rémes volt, aztán jutott két-három jó éjszaka, már kezdtem örülni a fejemnek, erre megint ébred, többször, mint valaha. Tegnap ismét mélyponton voltunk: fél 11 és éjfél között ötször (!!!) ébredt és ébresztett fel és kellett átmennem hozzá. Már sírva ébredtem fel. Valamikor éjjel kínomban már adtam neki Nurofen-t, de utána is ébredt még vagy négyszer és különben is kinn van 16 foga, nem hiszem, hogy az fájna neki. Nem beteg. Nincsenek zaklatott napjai. Miért is ébred fel ennyiszer???? Azt szoktam érezni, mikor huszadszor kelt fel, hogy itt a vége, lelépek. Elmegyek. Nem bírom tovább. Csinálja ezt valaki más, én nem tudok így élni. Nagyon-nagyon dühít, hogy már ennyi idős és még mindig megy ez a műsor. Nem tudom, hogy miért csinálja ezt, mikor elvileg semmi oka rá. Nem tudom, azért van-e ez, mert valamit rosszul csináltam, csinálok? Azért van-e, mert megérzi a feszültségeimet (van bőven) és nem hagyja nyugodni? Nem tudok ellene tenni. Mit kellene kezdenem az éjszakai műsoraival? Ugrálni hozzá vagy hagyni egyszer sírni? Ez a tíz kelés éjjelente, egyszerűen kikészít. Ilyenkor reggel kell kb. egy óra, mire összeszedem magam, de ha ráadásul ő is nyűgösen kel (mostanában van ilyen), akkor veszekedéssel indul a napunk, mindketten kiborulunk, káosz. Rettenetesen elegem van ebből, nagyon unom. Egy életre szeretném, ha összeszedné magát és végre aludnánk rendesen. Ne legyenek ilyen visszaesések és többhetes nemalvások, pláne ha semmi igazolt oka nincs rá. Megjegyzem, azóta alszik ilyen rosszul, mióta elszakadt a borostyánlánca és nem hordja. Nem igazán hiszek benne, de kipróbálnám, hogy mi lenne, ha újra hordaná.
Blogmurphy most is meghallgathatná imáim és mint eddig oly sokszor, most is bejöhetne, hogy amit beharangozok a blogban, az érvényét veszti azon nyomban, mert ez most tényleg megvisel. Gyakran vannak szar éjszakáink, de ilyen hosszan és ennyire rossz, mint most, rég volt...

Napközben meg általában tündér egyébként, jókedvű, dumál nagyon, ezerszer borulok a nyakába, hogy milyen okos, milyen ügyes, jófej és aranyos, egyre jobban szeretem, rengeteget olvasunk, beszélgetünk, énekelünk, játszunk, rajongok érte. Éjjel viszont meghasonlok és válogatás nélkül tudom szidni és hihetetlen indulatot érzek iránta. Mint ha nem is ugyanaz a gyerek lenne. Tiszta skizofrén helyzet.

2010. december 1., szerda

Közeledik már az ünnep...

Nagyon vegyes hangulatban várom a karácsonyt. A sok jó dolog mellett, amik pörgetnek és arra inspirálnak, hogy örüljek neki, sajnos idén bőven kijut a szomorúságból is.

Készülődöm, tervezgetek, izgulok Bobó miatt és várom nagyon; gyűjtöm neki az ajándékokat, elképzelem, hogy mit fog szólni a fához, hányszor kell majd elmondanunk neki a Jézuska-sztorit, mennyire izgalomban lesz, nem fog bírni magával; gondolkodom mit fog vajon kezdeni a sok rászakadt új játékkal és könyvvel, megbolondul tőlük vagy örülni fog; tavaly még nem igazán fogott fel belőle semmit, idén ez már másképp lesz.
Szorongok a pénzügyeink miatt. Minden pénzünk Bobóra költöm, de még így is rengeteg minden kellene neki. A saját igényeinkről egy ideje nem nagyon beszélünk. Magunkban szenvedünk. Minden évben alulmúljuk önmagunkat és ahelyett, hogy javulnának a dolgok és előre haladnánk, egyre kevesebb jut egymásra, másokra. Minden évben csökkentjük a karácsonyi keretet. Nem tudom, jövőre az lesz, hogy nem veszünk egymásnak semmit vagy a befizetett csekkszelvényt tesszük a fa alá? Méltatlan és elkeserítő a helyzetünk, nem tudjuk megszokni vagy beletörődni, felőröl minket teljesen. 
Van viszont egy titkos családi projektem: szervezkedek, mesterkedem, ármánykodom, lopok, csalok, hazudok. Ezzel kapcsolatosan előkerült néhány régi soha nem látott fotó. Nehezen boldogulok a boldog szép napok felidézésével, nagyon megérint és sokat kivesz belőlem a múltidézés. Pláne, hogy olyan képekre bukkanok, amelyeket soha nem láttam. Néha alig tudok elaludni annyira izgulok a tervezgetés miatt. Ha minden terv szerint összejön, akkor nagyot fog durranni a dolog. Olyan embereket szeretnék meglepni valamivel, akik nagyon különleges helyen vannak a szívemben, legalább egy töredékét szeretném nekik visszaadni abból, amit tőlük kaptam.
Itt van viszont nagymamám, Öreganya. Beteg. Nagyon. Nem fog már meggyógyulni. Augusztusban maradt magára. Két hónap hiányzott, hogy megüljék az aranylakodalmukat. Tudtuk, sejtettük, hogy nem lesz sokáig maradása Öregapa nélkül, igaz ettől még nem könnyebb elengedni a kezét. Tudom, hogy gyakorlatilag semmi öröme nincsen már az életben, hetek óta egyetlen pózban fekszik az az idősek otthona sötét és néma szobájában. Nem kér tévét, nem kér rádiót, nem engedi, hogy lámpát kapcsoljanak neki. Nem tud felülni, alig eszik, ő, aki mindig termetes volt, csontsoványra fogyott, a szemünk láttára emészti fel a betegség, amit nem lehet megállítani és kérdés, hogy lenne-e értelme egyáltalán. Érdemes volna-e jobban küzdeni érte vagy el kell fogadnom, hogy a hitük szerint Öregapja várja őt és hívja magához? Nem akarom itt tartani (nem is tudnám), de képtelen vagyok felfogni, hogy mi történik. Pár hónapot ígértek még nekünk, maximum ötöt. Mit kezdjek vele? Mit lehet ilyenkor tenni? Hogy lehet ezt várni, hogy lehet bírni idegekkel? Öregapát itt akartam még tartani. Róla még úgy gondoltam, hogy van némi öröme az életben, szükségünk is lett volna még rá. Öreganyát viszont már  kilenc éve elvesztettük, ő már régóta nem az én pajkos, okos, törődő nagymamám. Őt már akkor elvesztettem és megszenvedtem, ez a kilenc éve tartó állapot kicsit olyan, mintha beragadt volna élet és halál között. Kegyetlen. Egy üres, életképtelen test csupán, a lelke rég elveszett. Nagyritkán bukkan csak elő, például a mosolyán keresztül csillan meg, ki is volt ő egykor. Voltam nála hétvégén, először nem is igazán örült nekünk, aztán többször is úgy mosolygott rám, ahogy nagyon régen tette. Hihetetlen mély kedvességgel, szeretettel. A szívem szakadt meg. Nézem most ezt a képet, amit beszúrtam ide és teljesen idegen. Mintha már rég meghalt volna. Közben fekszik valahol a jobb oldalán babapózban és várja, hogy megmondjuk neki, hogy ki kell őt vennünk az otthonból, amit szeret és megszokott; hogy megmondjuk neki az igazság egy részletét; hogy a karácsonyt kórházban fogja tölteni. Ez utóbbi lehet, hogy csak engem érdekel, de elborzadok, ha arra gondolok, hogy míg mi összeülünk majd Szentesete és ajándékokat bontogatunk, megöleljük egymást, addig ő egy rideg kórteremben hajtja majd álomra a fejét és tudja, hogy az a négy fal lesz, amit életében utoljára lát. Soha nem fog már onnan kikerülni. Októberben volt a születésnapja, kinn voltunk nála, erőltettem, hogy kijöjjön velünk sétálni, évek óta nem volt érdemben friss levegőn. Az utolsó séta. 

Hát így várom az ünnepeket, az új évet. Tudom, hogy nemsokára őt is el fogom veszíteni végleg, pedig még azt sem fogtam fel, hogy Öregapa elment és nem fog például karácsony este felhívni. Rémálom az egész. Másik nagyszüleim közben az ő aranylakodalmukra készülnek, nagyon nagy a kontraszt. Eszembe jut erről a mondás, hogy Isten az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Nem pontosan tudom, miért, de sokat kavarog ez mostanában a fejemben. Az biztos, és próbálok erre gondolni, hogy Öreganyának mindenképpen jobb lesz így. És talán tényleg találkozik Öregapával valahol a felhők felett és felolvassa neki az elkésett levelemet.

2010. november 29., hétfő

Minden anyák legjobbika

Ma éjjel egy órán belül két dolog miatt ragadtatta magát ablakrengető ordításra a fiam: kakaót kért majd "gyors sziput". Hiába vagyok kegyetlen éjszaka-ügyben, azért nekem is van szívem: kettőből az egyik kívánságát teljesítettem. Vajon melyiket...?

2010. november 27., szombat

Rögzít ő

Írják a könyvek, mondják az okosok és tudja mindenki régóta, hogy este elalvás előtt az agy szortírozza a nap eseményeit, szelektál, rámol, összegez. Tudom azt is, hogy az esti Bobó-koncertek is ennek köszönhetőek: beteszem az ágyba és még fél órán át darálja a (főként aznapi) mondókákat, énekeket. Reggel is általában dallal kelt minket (ma pl. a Boci, boci tarkára ébredtem). Egy-egy fontosabb eseményt (hol jártunk, mit láttunk, ki volt nálunk) rengetegszer át kell venni, van, hogy ő hozza szóba és van, hogy én utalok neki ide-oda, kötöm össze a fejében az eseményeket. Imádom, mikor átviszi az értelmet és olyan összefüggéseket lát meg, amiket nem mi adunk a szájába. Rengeteget "kérdez", érdeklődik minden iránt a világon. Okos nagyon. Nem hiszem, hogy kivételes esze van, de néha mégis. 
Múltkor megkérdeztem apám feleségét, hogy érti-e, amit Bobó dumál. Kíváncsi voltam, hogy valaki, aki még nem hallotta beszélni, nem tudja, mikről szoktunk beszélni, mi a szókincse, stb., mennyit ért belőle. Azt válaszolta, hogy nagyjából érti, de mivel "meglehetősen szabadok Bobó asszociációi", elég nehéz őt követni. Azóta ezen röhögök. Mennyire jól megfogalmazta. Bobó tényleg ilyen: pörög ő is, meg a kis agytekervényei is, nincs megállás se mozgásban, se gondolatokban. 
A mai vacsoránál különösen formában volt és szerencsére elég hamar kapcsoltam, mert leírtam, hogy a megközelítőleg húszperces (szalámis!) vacsora alatt, mennyi minden jutott eszébe. Főleg könyv - és dalélmények.
(Nem ilyen tisztán mondja őket persze, de nem akarok babanyelven írni. Zárójelben az idézet forrása.)
Ezeknél sekélyesebb nyelvezetünk és vacsoratémánk soha ne legyen!

Szemfüles

Biztos életkori sajátosság és nem kéne elérzékenyülnöm és úgy tennem, mintha érdekes lenne, hogy a gyerekem észrevesz apróságokat, de mégiscsak az a kis naplóm fő célja, hogy megőrizze az efféle kedvességeket. Ígérem nem írok le mindent, csak két kedvencemet.


Egyszer izgalomtól reszketve szaladt ki az előszobába egy videókazettával a kezében és mondogatta bőszen, hogy "cica". A Nicsak, ki beszél még-et hozta, aminek az élén (!) van két minimacska. Az életben soha meg nem néztem volna, mi van a videókazetták élén. 

A másik mai: ebédelünk, ő már befejezte és ki-be rohangál a szoba és az étkező között, majd megáll, elvigyorodik és közli, hogy "lovasszekér". Az almapaprikás üvegen ugyanis volt egy apró és halovány lovasszekér, az szállította a savanyúságot. Többször meg kellett néznie és állapítania, hogy az ott valóban egy lovasszekér, mire lenyugodott és folytathatta tovább a dolgát.

Igyekszem megerősíteni az ilyen felismeréseit. Jó lenne, ha minél  több megmaradna ebből az érdeklődő, nyitott, figyelmes és világra rácsodálkozó tulajdonságából, mert valahol itt indul szerintem, hogy később érzéketlenül megy-e majd el egy hajléktalan mellett vagy nem. Kemény meló ez a gyereknevelés, de tényleg. Hiszem, hogy ilyen apróságokon (is) múlik, hogy milyen ember lesz ő és milyen élete lesz. Azon pl., hogy hogy reagálom le, hogy talált egy kva macskát egy videón.

2010. november 22., hétfő

Danone promóció avagy az egyedülevés árnyoldalai




Történet a kereskedelmi adók ízlésformáló hatásáról

Én még nem tartok ott, mint anyukám, aki már előre-látatlanban utálja az összes menyét, de ha az alábbi történet jelent valamit, akkor csatlakozom hozzá.
Ketten voltunk itthon, én néztem a Fókuszban a VV-összefoglalót, ahol mutattak egy csajt, aki csak annyiban különbözik Geronazzo Maria-tól, hogy szőke és néhány évvel talán fiatalabb. Botond odaszaladt a tévéhez, rámutatott a szörnyre és a következő mondat hagyta el a száját:
"Szép néni."
Ha sokszor ragadtatta volna már magát hasonló kirohanásra, nem tulajdonítanék neki nagy jelentőséget, de életében először mondott ilyet. Aggódom. 
Még akkor is aggódom, ha úgy sejtem, hogy a plasztikázott arc a nőies vonásokat hivatott hangsúlyozni (ezesetben szarrá-torzítva) és a fiam csak emiatt látja szépnek. Pszichológus kollégák? 
Arról meg nagyon gyorsan eltereltem a gondolataimat, hogy ennek a szépségideálnak vajon mi köze lehet hozzám, hasonlónak vagy ellenekezőnek lát vele. Egyik sem jó.
Tudom, tudom, ha nem nézek RTl Klubot, mindez nem történik meg. 

2010. november 21., vasárnap

Találós kérdés 10.

Fővárosi öröklakás. Vasárnap este. Átlagos háromfős család költi hideg-vacsoráját. A másfél éves fiúcska eztán kér valamit. Az anya lélegzete öt percre kihagy. Meg sem mer mozdulni, mondandóját is visszatartja, csak néz maga elé, félve mer csak tányérjából felpillantani. Apuka lelkesítő szavait egy asztal alatti rúgással elnémítja. Mi történhetett?

Túl a sörényen

Kiderült, hogy Bobó nem csak szájhős, ami a lómániáját illeti. Elcsíptünk ma ugyanis egy veresegyházi vurstlit*, ahol volt egy pónikörhinta (igazi lovak úgy körbekötve, mint a körhintánál). Lezsíroztam a lovásszal, hogy mi csak ráültetnénk a lóra egy percre a gyereket, de nem fizetnénk be előre, mert úgyis lepattan róla nyomban. Erre Botond mit csinál? Elkezdi rugdosni a ló oldalát és mondja, hogy "menni, menni, töjbe-töjbe!" Végigülte a majd' tíz percet. Közben kapaszkodott ügyesen a nyeregben (csak néha engedte el, ha valami fontos mutogatnivalója támadt, pl. egy másik póni), magyarázott, levegőt kapkodva az izgalomtól, simogatta Dominó sörényét, koncentrált nagyon. Elérzékenyülés. A gyerekem első igazi lovaglása. További képek a link után. 
*Úgy éltem le az eddigi életem, hogy azt hittem vursli és nem vurstli. Erre kiderül, hogy nem?!

2010. november 18., csütörtök

Bobószókincs-20. hónap

Az elmúlt egy hónap látványosabb fejleményei.

Megvan az F és a V hang*, így tehát ha nálunk jártok, hallhattok dévédé-t, lovak-at, almafát, stb. Persze még nem mindig sikerül használni is, szó elején pl. még nem megy az F, de az L sem mindig. Azt pl. tudja mondani, hogy , de azt nem, hogy Lóri (Jóji).
Hiányzik még a K, de az nagyon. . *(figyelsz, Kriszta, milyen gyorsan tanulok?)

Mondókázik és énekel. De durván. Múlt hónapban még csak egy-két szóval folytatta, ha abbahagytam. Most ül, játszik vagy mászkál és egyszer csak meghalljuk, hogy végigmond egy mondókát vagy éneket, újabban ráadásul kicsit dallamosan is adja elő őket, ahogy azt kell. Nagy százalékos arányban ráadásul mások által is felismerhetően. Van, hogy kihagy sorokat, vagy összekeveri, de javarészt jól adja elő őket. Ha elakad, akkor elég csak a következő szót mondani neki és már folytatja is. Ami meglepett, hogy a Boribonokat is tudja kívülről. Ha abbahagyom az olvasást, már nem csak a következő egy szót mondja, mint régebben, hanem mondatokat is akár. Visszatérve az éneklésre, mondókázásra: nem tudjuk megszokni vagy megunni. Egyszerűen elolvadunk, ahogy meglátjuk, hogy gubbaszt a földön és énekel! A mi gyerekünk! Néhány azok közül, amiket leggyakrabban mond magától: Ábécédé (legnagyobb kedvenc); Falusi hangverseny; Boci boci tarka; Mókuska, mókuska; Cifra palota; Bálna; Éliás Tóbiás; Egy-két jófalat; Süsü; A part alatt, stb.

Ragoz. Apa papucsa; Apa pólója, Mamáé, Bobóé. Azt nem tudom hogy hívják (igekötő használat? helyhatározó használat?), hogy mond olyanokat, hogy asztal alá, szék mellé, kapu alatt, stb.

Mondatokat mond. Egyik nap tesóm nyakában ült, sétáltunk. Lenézett rám és megszólalt: "Mama cipője zöld színű, Báé fekete." Másik kedvencem, mikor kaja közben mondja, hogy "Egy a Mamáé, egy a Bobóé."

-Hogy hívnak?
-Edélyi Botond.
-Mamát hogy hívják?
-Sejes Jijja Emese.
(Apát eddig is tudta.)

A számfogalma (jól mondom?) kiterjedt háromra. Számolni tízig tud.

Ha odaad valamit, ezt mondja: "Adide Mamának".

Felvettem ma néhány mondókáját fürdés közben, fogadjátok szeretettel ( a link után):

 

2010. november 15., hétfő

Tökjó fejlemény

Huszonöt éve az szerzett örömet, ha vastag fekete filctollal cápát rajzolhattam nagymamám hófehér padlószőnyegére.
Húsz éve az szerzett örömet, ha anyám és apám nem veszett össze a fejem fölött.
Tizenöt éve az szerzett örömet, ha J. Bálint rám mosolygott vagy ha kilakkozhattam színtelenre a körmöm és az osztályfőnököm nem zavart haza, hogy a Fazekasban ilyet nem viselünk.
Tíz éve az szerzett örömet, ha a barátaimmal tölthettem az időm és ha összeveszhettem anyukámmal.
Öt éve az szerzett örömet, ha nem kaptam alkohol - és nikotinmérgezést valamint ha kivételesen nem forgattam fel fenekestül az életem egyetlen éjszaka alatt. 
Ma az szerez örömet, hogy a gyerekem hajlandó sütőtököt enni. 

Aki nem tudná ugyanis: a banán kivételével, Botond semmi, de semmi zöldséget vagy gyümölcsöt nem fogyaszt egészen régóta, amivel az őrületbe kerget. Ordítani, sikítani tudnék. A zöldségeket főve imádja, de a gyümölcsöket semmilyen formában sem veszi a szájába. A minap Simiéknél töltöttük a délutánt, ahol sütőtököt kaptunk uzsira és levegőt sem mertem venni, mikor ahelyett, hogy felháborodva kiverte volna  a kezemből,  megközelítőleg öt szeletet tolt be az arcába. A rend kedvéért azért fenntartással kezeltem a nemvárt fordulatot, nem mertem beleélni magam, de ma megismétlődött az eset: rengeteget sütőtököt uzsonnázott. Hát így. Manapság ettől ugrom ki a bőrömből.

2010. november 12., péntek

Nirvána

Látott, hallott, megtapasztalt mindent; a vállán évszázadok történelmének súlya; birodalmak sorsa függ tőle; a tekintetében mély érettség; a cinikusok kiábrándultságával a távolba mered. Ő már tudja, amit a pórnép még nem is sejt. Hogy közben zsiráfos kekszet majszol és kiskacsás sapkát visel, ne tévesszen meg benneteket. Egy buddhista szerzetes bölcsességével tengeti napjait a Föld nevű bolygón.




2010. november 11., csütörtök

Erdélyi K.F. Botond

Ha Botond jövő karácsonyra Götz babát vagy My Little Pony-t kér ajándékba; ha kedvenc szórakozása az lesz, hogy a tükör előtt illegeti magát; ha a jövőben arról teszek fel videókat, hogy a tűsarkúimban topog és kirúzsozza a száját; ha az óvodában azt kéri, hogy szívecske legyen a jele; ha kedvenc meséje a Hamupipőke lesz a Verdák helyett; ha farsangkor kertészlánynak akar öltözni; ha az iskolában keresztbetett lábbal fotózkodik; ha a zsúrmeghívásait lányoktól kapja majd; ha varrószakköre iratkozik be foci helyett; ha lelkészi ambíció lesznek; ha az első szerelme Peti lesz, akkor engem okoljatok.




Egy hosszúra nyúlt, kettesben töltött esős délelőttön ugyanis elővettem a kishúgom régi babáskészletét. Botond megzavarodott örömében a kis játék-túróruditól és tejesdoboztól. Egy órán át ebédeltettük a babákat, Bobó tolta beléjük a kaját rendíthetetlenül a minikanalakkal, itatta őket, lefektette őket, rendezkedett. Aztán egy mozdulattal félredobta mind és visszatért a tehenéhez meg a kecskéjéhez, ami július óta a kezéhez van nőve.

2010. november 4., csütörtök

Kecskerágó

Napok óta küzd egy foggal, de nem tudom, melyikkel, pedig mióta szeret számolni, azóta azt is megengedi, hogy a fogain gyakoroljunk. Csak rág, rág és rág és ami eddig példátlan volt: csorog a nyál a szájából. A borostyánlánca meg egyik reggel az ágya mellett hevert szakadtan...


2010. november 1., hétfő

Hol van már a Jóbobó?

Részlet...

Itthon:
- Jó reggelt, Bobó!
- Nem. (vigyorog)

- Gyere, kiveszlek!
- Nem. (vigyorog)

- Jössz reggelizni?
- Nem. (erővel beültetem)

- Itt a lekváros kenyér, tessék.
- Nennyó. (majd annyit zabál, hogy aggódom, szétpukkad)

- Kijössz?
- Nem. Kijön! (kijön)

- Gyere, megyünk a Várba!
- Nem. (elmenekül, erőszakkal felöltöztetem)

Az autóban:
- Másik Várba!
- Jó, Bobó, megyünk másik Várba.
- Nem Várba, másik Várba.
- Mondom, jó, megyünk másik Várba (életében nem volt még a Várban)

Az autóból:
- Nézd, ha kinézel az ablakon, ott a Vár!
- Nem.
- De.

A parkolóban:
- Nézd, ott egy kiskutya!
- Nem.

A Várban: 
- Haza.
- Maradjunk még egy kicsit!
- Nem.
- Gyere, keresünk szoborlovat!
- Szobojló, szobojló! Nennyó, másik szobojló!
- Jó, keresünk másik szoborlovat!
- Nézd, közben itt egy szobororoszlán!
- Nem! Nem! Szobojló!
- Ott egy másik szoborló!
- Haza.

Az autóban:
- Idó!
- Lesz még idő játszani.
- Icipici idó.
- Igen, icipici idő lesz még ebéd előtt.

Otthon:
- Gyere, ebédelünk!
- Nem.
- Itt a pizza, gyere!
- Nem. (erővel beültetem)
- Nennyó.  (majd annyit zabál, hogy aggódom, szétpukkad)

- Gyere, megyünk aludni!
- Nem. (erővel elviszem, vigyorog, pikkpakk elalszik, megpihenek én is, ülhetek neki a szakdogámnak)

A délutánunktól és attól, hogy minden napunkról beszámoljak nektek, megkíméllek benneteket. Az a szerencse, hogy egyelőre még tudok rajta röhögni, hogy mindennel ellenkezik. Most még viccesnek tartom, ha már két hónapja ez lesz, nem biztos hogy ilyen higgadt leszek. Egyelőre csak elindulni nehéz vele, meg hazaindulni, meg etetőszékbe beültetni, meg kivenni onnan, meg ágyba bevarázsolni, majd onnan kivarázsolni, meg fürdésre rávenni, majd a kádból kijövetelre rávenni, meg a... meg a... soroljam még???????

Akinek a hosszú bejegyzés után van még kedve 170 Várban készült fényképet is megnézni, hajrá:

Hiányzik...

Nem csak ma és nem csak az első képről.



2010. október 27., szerda

Könyvesblogunk

Tegnap megint könyvnagykerben jártam. Nem bírtam magammal, vettem csomó apróságot. Délután meglátogatott miskolci újságíró unokatesóm és az egyik könyv kapcsán elbeszélgettünk. Ő elment én meg maradtam itthon és pörgött tovább az agyam. Aztán bevillant a szikra: azonnal csinálnom kell egy gyerekkönyves blogot. Vannak dolgok az életemben, amiket mikor kitalálok, nem értem, hogy lehet, hogy addig nem jutott eszembe. Ez is ilyen. 
Hónapok óta gyerekkönyveken pörgök, szeretek írni, szeretek blogolni, adja magát a lehetőség. Este össze is dobtam, meg persze egy nyitó bejegyzést is, aztán az is eszembe jutott, hogy Judit barátnőmet is érdekelhetné a dolog, társulhatna szerzőnek, megkérdeztem, rábólintott, ma ő is debütált, mint blogíró, tehát kész a blogunk!
Már csak ti kelletek, Kedves Olvasók, gyertek oda is, írjatok, véleményezzetek, vitatkozzatok! Szeretném valahogy kicsit interaktívvá varázsolni azt a blogot, egy amolyan gyűjtőhellyé; egy fórummá, ahol összegyűjtenénk az olvasásra-beszerzésre érdemes régi - és új gyerekkönyveket; esetleg hivatalos kritikájukat; háttér-információkat róluk, bármit; ahova benéz az ember, ha ötletet keres, ha kíváncsi mások véleményére könyvvásárlás előtt. 
A blogdizájnt még ne tekintsétek véglegesnek és mint itt is, ott is intenzív komment-írásra buzdítanálak titeket!
Íme:

Óra indul

Az ötlet kb. hat hete fogant meg szerény fejemben, a gondolatból szó, a szóból tett lett: szép lassan, több körben, megszületett a mese. Hosszasan bújtam az internetet, gyerekkönyves, írói, ilyen-olyan oldalakat böngésztem, próbáltam felmérni, minek van realitása, hogy megy ez a könyvkiadás dolog. Nem akartam elkapkodni. Közben egyrészt kapcsolatokat kerestem, másrészt illusztrátort. Egyik sem ment könnyen, de végülis került mindkettő. A gyerekkönyvkritikus lány, akivel találkoztam, nagyon sok hasznos dolgot elmondott, egész kerek kép van már előttem, mi hogy megy. A rajzok pedig pontosan olyanok, amilyennek lelki szemeimmel láttam őket, mikor írtam. Nincsenek illúzióim, pláne nem azt illetően, hogy 1. kiadják a könyvem, 2. ebből fogok meggazdagodni. Mindegy, megírtam, olyan lett, hogy én szívesen olvasnám Botondnak, elégedett vagyok vele. Nagy levegőt vettem és a kéziratot elküldtem hat kiadónak. Annak a hatnak, akit a legnagyobbra tartok, de amiből kettő profiljába nem is igazán illik a sztori, de háthamégis. Félórája küldtem el az emaileket és egy választ már kaptam is (!!!).
Tűkön ülök, izgulok, rettegek, álmodozom és mindeközben már egy nagyobb könyv-projekt lebeg a szemem előtt, amivel sajnos még várnom kell 1-2 hónapot, míg végzek a szakdogámmal. Ja, mert, hogy kb. egy hónapja annak is nekifeküdtem (csak ezt eddig titkoltam, mert akkor akartam comingoutolni, mikor már azt is elküldtem, de most idekívánkozik), és már több, mint a fele készen is van (!!!), szóval most ilyen termékeny, pörgős időszakom van. A másik könyvprojektem szerintem eget rengetően zseniális, már lázban égek, alig várom, hogy elkezdhessek vele érdemben foglalkozni. Na, de addig is: keep your fingers crossed for Mirkó!!!!!!!!!!!!!!!!

2010. október 25., hétfő

Bob-Tribute

Annamari barátnőmtől ma nem várt és szívet melengető ajándékot kaptam. Nem tudom elmondani, mennyire jól esik, hogy féléves kisbabája melletti szabadidejében ezzel töltött időt, hogy a mi fotóinkról rajzot készítsen!!!!!!



Eredetileg - azt hiszem- a készülő mesekönyvemhez szánta, illetve az ihlette. Egyelőre úgy tűnik, ott már megvan az emberem (szia Piros!), de ettől még eltesszük talonba az ötletet, ki tudja ;) Még egyszer nagyon köszönöm, Annamari! Imádlak érte!!!!




Külön köszönet továbbá unokatesómnak, aki az egész estéjét velem töltötte skype-on, hogy ellássa vízjellel a képeket, megfelelő méretűre vágja őket és meghallgassa a blogspot-ra szórt szitkaimat! Köszönöm, Atti!

2010. október 23., szombat

Szerencsés Kisfiú 2.

Lehet, hogy pár év múlva annak örülne, ha a nagymamája egy tűzoltóállomás vagy a Vasúttörténeti Park igazgatója lenne, de egyelőre azt hiszem, egy szava sem lehet, hiszen Varázsnagyi egy óvodát vezet, ahova tervezünk majd bejárni, ha rossz idő lesz, ma meg tartottunk egy bemelegítő, privát, Bobóé-az egész-óvoda-délutánt. Íme.








Mai vocabulaire

Aki unja Bozond állatos kalandjait, mélyülő zoológia ismereteit és gyarapodó zoo-szókincsét, az lassan kereshet másik magának blogot, mert kezdenek nálunk nagyon elharapódzni a dolgok. Ma ezeket tanulta meg hibátlanul kimondani:

-Íbisz
-Hoacin
-Sziámicica

Az előbbi kettőre magyarázat, hogy véletlenül néztünk ma anyáméknál egy kis NatGeo Wild-ot... 
Azon röhögtünk, hogy az oviban másoknak majd gomba meg létra lesz a jelük, Bobóé a hoacin...

A sziámi macskához (A Búvárzsebkönyvek Háziállatos részéből ismerjük) annyi kiegészítő apró cukiság, hogy voltunk ma anyukám ovijában, ahol volt ma egy sziámi harcoshal az akváriumban.
Itthon, mint mindig, átvettük a mai nap történéseit, hol voltunk, mit láttunk, ő cuppogott, mire mondtam, hogy "igen, láttunk halacskát, egy sziámi harcoshalat", erre elkezdett nyávogni...mondom: "Bobó, macskát nem láttunk!!", aztán rájöttem....

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy éppen azt ordibálja az ágyból, hogy "gyíííí, pajipa, nem oda déjje"....(=gyípaciparipa, nem messze van kanizsa, odaérünk délre...), előtte meg azt, hogy "hejj gyuja, gyuja, gyuja, duda, duda, pappocicca", előtte meg azt, hogy "vájja otto jánya fia, csiabia fejeség" (várja otthon lánya, fia, csigabiga feleség). Mit nekem az X-faktor, Bobókám lenyomja mindet...

Egy kis magyarázat a -szerintem zseniális - videóhoz, ami igazán csak hangfelvételként használható:
-Kezd a Szegény Peti nagymamája című remekmű egy részletével, melyet - főleg régebben- az apja énekelt neki.
-Következik egy kis halandzsa mix, mindenféléből összegyúrva
-Majd 0.38-nál áttérünk a fent említett csigás dalrészletre. Íme:

2010. október 21., csütörtök

keménydió

Bobókám minden este, miután letettem az ágyába még 15-30 percig játszik, kiabál, dumál, néha minket ugráltat, de legfőképpen az új szavait és egyéb frissen szerzett képességeit gyakorolja. Most már alszik, de eddig vagy hússzor kiabálta, hogy "szájaz diót jopottato".... Feltéve, de meg nem engedve, hogy van olyan olvasónk, aki ennyiből nem jönne rá, mit is kiabált a fiam: a Száraz dió című népdal első sorát, amit mi Gryllus Vilmos (ki más?) előadásában hallgatunk előszeretettel.
Mellékesen jegyzem meg, hogy bármily édesnek is tartom, hogy ilyeneket dumál, értékelném, ha éjjel nem hallanám viszont, ugyanis rákapott, hogy ha megébred, akkor ellentétben régi jó szokásával, miszerint azonnal vissza is alszik, újabban elkezdi mondogatni, a szavakat, amiket napközben hallott-mondott...Roppant bosszantó kettőkor azt hallgatni, hogy "tacsamama" vagy "múúú" vagy ma éjjel azt hiszem a "zejjej" (zeller) ment. 
Igaza lesz Kefe barátomnak, érzem, aki azt mondta, hogy az első két évben azért fohászkodunk, hogy induljanak már el és szólaljanak már meg; aztán meg azért, hogy maradjanak már nyugton és duguljanak már el. 

2010. október 20., szerda

A mai nap tanulságai

Ott vagyok benn, középen
  1. Bobó tökjól veszi a nélkülem-létet. Ma kétszer is el kellett itthonról mennem, délelőtt az apjával volt, délután meg anyukámékkal. Én kicsit szomorkodtam délután, hogy épphogy hazajöttem és megint elmegyek, ráadásul hősünk szuper hangulatban ébredt, de nagy levegőt vettem és mentem. Este még egy kicsit kettesben voltunk, már alszik, lefárasztotta a sok pörgés-forgás Nagyival. Ilyenkor legalább várom, hogy reggel legyen.
  2. Rosszul hittem, ha azt hittem, hogy elég gondot fordítok Botond állattani ismereteire. Megjöttek anyámék, az asztalon hevert egy állatos (mi más??) könyv, volt benne egy pillangó. Anyám megkérdezi, tőlem, hogy "Botond tudja már, hogy ez milyen lepke?" Mondom: "nem!!! ott azért még nem tartunk". Anyukám nem így gondolta, sőt azon is leálltunk vitatkozni, hogy éjjeli vagy nappali pávaszemről van szó. Végül nem tudom, megtanította-e Bobónak, nem csodálkoznék, ha reggel közölné, hogy "pápásze" (most épp azt kiabálja az ágyból, hogy zejjej = zeller, a mai levesből...).
  3. Valóban elég nagy szarban vagyok. Ha az embertől úgy búcsúzik a pszichológusa, hogy "Hát, elég szépen benne vagy a slamasztikában, nem mondom!", akkor azt hiszem, tényleg gáz van. Én is így érzem. Még mindig padlón, ráadásul nagyon mélyen.

2010. október 19., kedd

Bobószókincs és értelmi fejlődés-19. hónap

Belátom, hogy nem ez lesz a legszórakoztatóbb bejegyzés, de mivel nem vezetem a babanaplót, itt kell helyet szorítanom Botibaba beszédfejlődésének is.

Az elmúlt kb egy hónap legjelentősebb fejleménye az összetett-szó-mánia, amely Botondon elhatalmasodott. 
Mára már rengeteget tud, nem is tudom, mind össze lehet-e gyűjteni. Állatok terén is -ha ez még lehetséges - bővült a szókincse és tudása. Egyre hosszabban mondja a szavakat, szinte már alig van olyan szó, aminek csak az első két betűjét mondja, valahogy mindent kimond, sok mindent persze csak mi értünk, de szerintem óriási a szókincse az ekkora gyerekekhez képest. Bőven van ám, aki túltesz rajta, de tényleg úgy látom, hogy különösen nagy dumagép (=dobadép). Mindent a világon megismétel, lassan ki kell találnom, hogy szokom le a káromkodásról pl., mert az még nem annyira vészes, hogy szokta utánam mondani, hogy anyád, de jó lenne, ha a többi cifra elszólásom nem ordibálná az utcán.

Összetett szavak:
dottonéni, játtétté (játszótér), homocsuszda (homokcsúszda), dottobubó, zsózsaínű (rózsaszínű), szitatötő (szitakötő), szásszoszé (százszorszép), pizzástásta, cácámomma (császármorzsa), tapáhucu (tarpánhucul), dumicsimma (gumicsizma), teheautó (teherautó), tutáautó (kukásautó), hajótapit (hajóskapitány), hajótött (hajótörött), csiabia (csigabiga), ocsöpi (orrcsöpi), pojijjó (póniló), bubocsia (búgócsiga), hintajó (hintaló), zöjdbab, nanaáda (narancssárga), tuttojudi (túrórudi), bébijáté (bébijáték),

Állatok magasfokon:
potty (ponty), pitty (pinty), alamana (szalamandra), otapi (okapi), ocelo (ocelot), pémmatu (pézsmatulok), hóbado (hóbagoly), búbobabba (búbosbanka), antijop,

A cumi mostanra lett cumi: ci -> cupi - > cumi. 

A zebra hosszú idő után végre valahára nem hobo, hanem zeba.  Ez úgy alakult, hogy az állatkertben mutattam neki a zebut, amit hibátlanul megismételt, majd felhívtam rá a figyelmét, hogy ha aki zebut mond, az mondjon zebrát is és így is lett. Néha reflexből még hobo-t mond. :)

Számomra hihetetlen (szintén kb. egy hónapja tűnt fel), hogy a dalok, mondókák, mesék majdnem mindegyikét tudja. Úgy értem, ha szinte bárhol megállok, tudja, hogy mi a következő szó. Szoktam tesztelni olyan énekekkel vagy versekkel, amiket hónapok (!!!) óta nem hallott, és tudja basszus! Régebben  (nyár elején) kölcsön volt nálunk egy ideig a Boribon és a hét lufi, imádta. Visszaadtuk, nemrég sikerült megvennem neki és kíváncsi voltam, emlékszik-e rá, mielőtt elővettem, megkérdeztem, hogy emlékszik-e, hogy mikor kipukkad Boribon összes lufija, melyik egy színű marad meg. Egy ideig nagyon gondolkodott (iszonyúan drukkoltam, hogy eszébe jusson), majd elmosolyodott és közölte, hogy piso (piros). Leszakadt a pofám. Legalább három hónapja nem hallotta azt a mesét.


Vannak állatok, amiket a mai napig csak az általuk kiadott hanggal jelöl és csak kérdésre nevezi meg (kacsa, kutya, majom, malac, oroszlán, bagoly, fóka).
Továbbá végre képes arra, hogy ha én mondom az állathangot, ő mondja, melyik állat csinál úgy. Sokáig csak leblokkolva bambán nézett rám, h pl. azt kérdeztem, melyik állat hápog.. :) Végre ez is megvan. 
Újdonság, hogy pár hete elkezdtük tanulni az állatcsaládokat. A hattyúmama-hattyúpapa-kishattyú sablonjába bármilyen állatot be tud helyettesíteni, de vannak extrák is, úgy mint: zebacsicsó (zebracsikó), csecsegida (kecskegida), őszgida, tyútanyó (tyúkanyó). 

Szintén újdonság, hogy mondja, hogy kérem (ill. azt mondja, hogy téjem). Közben meg markolászik a kezével. Atomcuki.

Számolásban 8-nál járunk. Nyilván ez nem számolási képességet jelent, de vicces, ahogy sorolja. A számfogalma kettőig terjed, ezt pontosan tudja rég, háromnál, már azt mondja, hogy sok.

A nevét úgy mondja, hogy Edébobó.

Egy ideje mondja, hogy "hol a valami", "itt a valami ". Ha pl. keres valamit: "Hol a teén, itt a teén." Magára is mondja, ha bújócskázik: Hol a Bobó? Itt a Bobó.

Teljesen átszokott a fejrázás helyett a nem-re, illetve már tudja az igen-t is mondani is (ide), használni is. Szerencsére még dívik a jóbobó is. 

Átospapi lett anyukám barátja, Bobó pótnagypapája.

Megtanulta, hogy enyém, de arra használja, ami az enyém és pl. nem adok neki belőle. 

Nagyon rég tudja, hogy melyik a jobb és bal oldala. 10/9 arányban helyesen is válaszol.

Még mindig nem mond K hangot* F-et csak szó közepén (pl. ufó), R hangot viszont néha mond (pl. gyakran teljesen tisztán mondja, hogy olibri (kolibri) ), most a L hanggal próbálkozik nagyon egy ideje, mert rég tudja mondani, de valahogy szó elején csak ritkán, így lett pl. abdla a labda, eple a lepke. A ló még mindig jó...(A póni meg pópi vagy póji).

Végre mondja, hogy szia, de nem mondja, hogy tessék, sem hogy köszi...

Szerintem még holnap tuningolom a listákat, majd ha hallom miket dumál, könnyebb lesz, mint így fejből, akit érdekel, nézzen vissza, illetve tettem fel videókat a Botilive-ba.

*javítva, külön köszönet érte Különkrisztának :)

2010. október 15., péntek

Teremtésem koronája

A cím egy kicsikét magasztos ahhoz képest, hogy mennyire érdektelen lesz a sztori végkifejlete.
Egy hangyányit messzebbről indítom a sztorit, mert ezt a listát régóta össze akartam állítani és most adódott egy apropó.
Induljunk onnan, hogy eléggé tudatos ember vagyok, vagy legalábbis igyekszem annak lenni, szeretem tudni nagyjából előre a dolgokat, szeretem, ha rajtam múlnak a dolgok és annak ellenére, hogy gyakran van szükségem spontaneitásra, a komoly dolgaimban valahogy mindig akkor vagyok sikeres, ha van hozzá koncepcióm, előre átgondolom, megtervezem. 
Aztán vegyük sorra, a teljesség igénye nélkül, hogy milyen elveket szögeztem le annak idején, Botond születésekor. Ezek részben az én kényelmemet szolgálják, részben az ő érdekét.
  • 3 óránként etetem. 
  • Nem térek át a 4 órás etetésre, mert úgy nem jól jön ki a napirend.
  • Nem altatom, megtanítom, hogy hogyan nyugtassa és altassa el magát egyedül. Ehhez segítségként felajánlom a cumit.
  • Éjszaka nem veszem ki az ágyból, történjék akármi. 
  • Nem kap éjjel vizet (most már nagyritkán kér - ugye már tudja mondani, akkor természetesen kap)
  • Reggel 7 előtt nem veszem ki az ágyból, történjék akármi. 
  • Ébredéskor nem kapom ki azonnal az ágyból, megvárom míg kikéredzkedik. (Ezzel reggel van, hogy fél órát is nyerek (!!!) )
  • Nem alszik az ágyunkban. 
  • Este időben leteszem, történjék bármi. 
  • Kaja közben nincs játék.
  • Etetőszékben eszik, kajával nem szaladgálunk (itthon).
  • Mindig úgy alakítom a dolgokat, hogy az alvóideje ne boruljon fel, ne neki kelljen hozzám igazodnia, hanem fordítva.
  • Nem lesz folyton ölben, sokat lesz földön, cserébe ott ülök mellette és játszom rendületlenül.
  • Igyekszem önállóságra és kompetenciára nevelni. Nem kelek azonnal a segítségére, ha valamire nem képes. Ha nem megy neki, megmutatom, aztán csinálhatja ő.
  • Nem csüngök rajta. Figyelem, szemmel tartom, de általában csak akkor avatkozom közbe, ha ő, én vagy a helyzet úgy igényli. A játszótéri interakcióknál sem lihegek a nyakába, ha egyedül nem tudja megoldani a helyzetet, vagy durvák vele, akkor esetleg színre lépek, de kisebb "balhéknál" hagyom, hadd játsszák le egymás közt.
  • Nem csapom be. Ha elmegyek itthonról, elmondom hova megyek, mikor jövök, elköszönök. Ha megígérek valamit, akkor be is tartom még ha ő el is felejtette (pl. "elolvassuk, csak előbb pakoljunk el").
  • Nem kap semmiből gagyit, se könyvből, se filmből, se ruhából, se zenéből, se programból, se társaságból, se játékból, se kajából, semmiből.
  • Külön pontot érdemel: nem adok a kezébe bartoserika-könyvet. 
  • Nem tolom rá az én véleményemet, érdeklődésemet, esetleges ellenérzéseimet, vagy rajongásomat akár. Hagyom, hogy ő tapasztalja meg a világot, saját véleményt alkosson. Ne az én szemüvegemen át lássa a világot. (kivétel: a galambokat mindig következetesen szidom, hátha ő is megutálja őket, de egyelőre hiába, a minap Zsuzsanagyival 1 centiről etette őket, míg én fedezékbe húzódtam a babakocsival).
  • A világ egy  minél szélesebb spektrumát mutatom meg neki, hogy szélesítsem a látókörét, amihez én nem értek vagy nem érdekel, mással mutattatom meg neki.
Egy-két kivétel persze mindenhol becsúszhatott, de alapvetően ezekhez tartom magam a mai napig.

Amit bár szentül megfogadtam, de nem tudok tartani:
  • Ritkán kap csak édességet, nassot.
  • Nem nyalom le utána a villát, nem iszunk egy pohárból.
  • Nem veszekszünk a füle hallatára.
Ez utóbbi a legeslegfontosabb pont volna mind közül és borzasztóan furdal miatta a lelkiismeret és aggódom, hogy szegényben ez hogy csapódik le, de egyelőre lehetetlen kivédeni. 

A cím egy mai kisszínesre utal (mint mondtam kissé túlozva), ami még a felsorolás elején tett -alvással, altatással kapcsolatos - pontokhoz kapcsolódik. Reggel Győző áthozta hozzánk Bobót, ha ő hozza, akkor, amint meglát el szokott vigyorodni, majd kiveti magát Győző kezéből, rám szokott feküdni, összebújunk, felfúrja magát és az arcomra teszi az arcát. Ma közölte, hogy "nem", Győző betette közénk, de ott is csak nyűglődött. Viccesen megkérdeztem, hogy visszamegy-e az ágyába, közölte, hogy "Jóbobó". Győző visszavitte hát, majd ő is visszafeküdt és még vagy húsz percig ágyból hallgattuk, ahogy karattyol az ágyában. Utána újrakezdtük a rutint, annyival kiegészülve, hogy közölte, hogy "Bóbi", ami annyit tesz, hogy szeretné megtekinteni ezt.
Ilyenkor képzeletben mindig vállonveregetem magunkat, hogy lám, jól "idomítottuk" a kis sarjat. Önszántából visszakéredzkedik a saját ágyába a szüleiéi helyett és hagy minket magunkhoz térni.
(Nyilván egy tündér megsúgja neki, hogy miről írok és amilyen dacos kedvében van mostanában, csakazértis ötször fog éjjel felébredni és hatkor fog kelteni bennünket*...)

Annyit is írhattam volna, hogy "Bobó ma reggel még visszakéredzkedett egy kicsit az ágyába, mi meg tökjót pihentünk addig", de szeretem kicsit bővebb lére ereszteni a dolgokat, boccs!