Közeledik már az ünnep...

Nagyon vegyes hangulatban várom a karácsonyt. A sok jó dolog mellett, amik pörgetnek és arra inspirálnak, hogy örüljek neki, sajnos idén bőven kijut a szomorúságból is.

Készülődöm, tervezgetek, izgulok Bobó miatt és várom nagyon; gyűjtöm neki az ajándékokat, elképzelem, hogy mit fog szólni a fához, hányszor kell majd elmondanunk neki a Jézuska-sztorit, mennyire izgalomban lesz, nem fog bírni magával; gondolkodom mit fog vajon kezdeni a sok rászakadt új játékkal és könyvvel, megbolondul tőlük vagy örülni fog; tavaly még nem igazán fogott fel belőle semmit, idén ez már másképp lesz.

Szorongok a pénzügyeink miatt. Minden pénzünk Bobóra költöm, de még így is rengeteg minden kellene neki. A saját igényeinkről egy ideje nem nagyon beszélünk. Magunkban szenvedünk. Minden évben alulmúljuk önmagunkat és ahelyett, hogy javulnának a dolgok és előre haladnánk, egyre kevesebb jut egymásra, másokra. Minden évben csökkentjük a karácsonyi keretet. Nem tudom, jövőre az lesz, hogy nem veszünk egymásnak semmit vagy a befizetett csekkszelvényt tesszük a fa alá? Méltatlan és elkeserítő a helyzetünk, nem tudjuk megszokni vagy beletörődni, felőröl minket teljesen. 

Van viszont egy titkos családi projektem: szervezkedek, mesterkedem, ármánykodom, lopok, csalok, hazudok. Ezzel kapcsolatosan előkerült néhány régi soha nem látott fotó. Nehezen boldogulok a boldog szép napok felidézésével, nagyon megérint és sokat kivesz belőlem a múltidézés. Pláne, hogy olyan képekre bukkanok, amelyeket soha nem láttam. Néha alig tudok elaludni annyira izgulok a tervezgetés miatt. Ha minden terv szerint összejön, akkor nagyot fog durranni a dolog. Olyan embereket szeretnék meglepni valamivel, akik nagyon különleges helyen vannak a szívemben, legalább egy töredékét szeretném nekik visszaadni abból, amit tőlük kaptam.

Itt van viszont nagymamám, Öreganya. Beteg. Nagyon. Nem fog már meggyógyulni. Augusztusban maradt magára. Két hónap hiányzott, hogy megüljék az aranylakodalmukat. Tudtuk, sejtettük, hogy nem lesz sokáig maradása Öregapa nélkül, igaz ettől még nem könnyebb elengedni a kezét. Tudom, hogy gyakorlatilag semmi öröme nincsen már az életben, hetek óta egyetlen pózban fekszik az az idősek otthona sötét és néma szobájában. Nem kér tévét, nem kér rádiót, nem engedi, hogy lámpát kapcsoljanak neki. Nem tud felülni, alig eszik, ő, aki mindig termetes volt, csontsoványra fogyott, a szemünk láttára emészti fel a betegség, amit nem lehet megállítani és kérdés, hogy lenne-e értelme egyáltalán. Érdemes volna-e jobban küzdeni érte vagy el kell fogadnom, hogy a hitük szerint Öregapja várja őt és hívja magához? Nem akarom itt tartani (nem is tudnám), de képtelen vagyok felfogni, hogy mi történik. Pár hónapot ígértek még nekünk, maximum ötöt. Mit kezdjek vele? Mit lehet ilyenkor tenni? Hogy lehet ezt várni, hogy lehet bírni idegekkel? Öregapát itt akartam még tartani. Róla még úgy gondoltam, hogy van némi öröme az életben, szükségünk is lett volna még rá. Öreganyát viszont már  kilenc éve elvesztettük, ő már régóta nem az én pajkos, okos, törődő nagymamám. Őt már akkor elvesztettem és megszenvedtem, ez a kilenc éve tartó állapot kicsit olyan, mintha beragadt volna élet és halál között. Kegyetlen. Egy üres, életképtelen test csupán, a lelke rég elveszett. Nagyritkán bukkan csak elő, például a mosolyán keresztül csillan meg, ki is volt ő egykor. Voltam nála hétvégén, először nem is igazán örült nekünk, aztán többször is úgy mosolygott rám, ahogy nagyon régen tette. Hihetetlen mély kedvességgel, szeretettel. A szívem szakadt meg. Nézem most ezt a képet, amit beszúrtam ide és teljesen idegen. Mintha már rég meghalt volna. Közben fekszik valahol a jobb oldalán babapózban és várja, hogy megmondjuk neki, hogy ki kell őt vennünk az otthonból, amit szeret és megszokott; hogy megmondjuk neki az igazság egy részletét; hogy a karácsonyt kórházban fogja tölteni. Ez utóbbi lehet, hogy csak engem érdekel, de elborzadok, ha arra gondolok, hogy míg mi összeülünk majd Szentesete és ajándékokat bontogatunk, megöleljük egymást, addig ő egy rideg kórteremben hajtja majd álomra a fejét és tudja, hogy az a négy fal lesz, amit életében utoljára lát. Soha nem fog már onnan kikerülni. Októberben volt a születésnapja, kinn voltunk nála, erőltettem, hogy kijöjjön velünk sétálni, évek óta nem volt érdemben friss levegőn. Az utolsó séta. 

Hát így várom az ünnepeket, az új évet. Tudom, hogy nemsokára őt is el fogom veszíteni végleg, pedig még azt sem fogtam fel, hogy Öregapa elment és nem fog például karácsony este felhívni. Rémálom az egész. Másik nagyszüleim közben az ő aranylakodalmukra készülnek, nagyon nagy a kontraszt. Eszembe jut erről a mondás, hogy Isten az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Nem pontosan tudom, miért, de sokat kavarog ez mostanában a fejemben. Az biztos, és próbálok erre gondolni, hogy Öreganyának mindenképpen jobb lesz így. És talán tényleg találkozik Öregapával valahol a felhők felett és felolvassa neki az elkésett levelemet.