2013. december 29., vasárnap

Karácsonyunk, év végénk

Nagyon szép volt az adventi időszakunk, elég békés, ráhangolódós. A 24-e is nagyon jól sikerült, a többi nekem kevésbé. Tegnapra megint talpra álltam. Nem tudom, mennyiben múltak rajtam a történtek. Bobónak talán ettől függetlenül jó napjai voltak, vannak, engem elsodort valami megint.














Bobó nem derült ki, minek örült legjobban, mert három napja egy zöld övemmel játszik. Boa, liánkígyó, fapiton, mikor mi. Egy sálam mellett, ami pedig szivárványboa, néha tojásevő kígyó. Voltunk ma Állatkertben, a shopban próbálta megígértetni velem, hogy születésnapjára három plüsskígyót veszek neki. A minap elrejtett egy kobrát a ruhásszekrényemben, nem kaptam röhögőgörcsöt, mikor megláttam. Az év végi ünnepkör jegyében kígyókorszak van megint, igen. A mézeskalács idén is sláger volt, egy hete azt reggelizik, uzsonnázik és  néha vacsorázik. Most fogyott el, a fán lévőket még nem kezdte el lerágni, de ami késik, nem múlik. Örült a Jézuskának, a szépségeknek, izgalmaknak, nem tudom, mit sejt, mit nem, nagyon még nem gyanakszik. Csodálkozott rajta, hogy a Jézuska nem írt neki levelet. Élvezi az egészet, jó látni, hogy örül, öröm volt neki, érte, miatta serénykedni, készülődni, ő is részt vett a sütögetésben, lakás díszítgetésben, visszaszámoltunk már nagyon. 23-án el is sírta magát, hogy neki már nincs kedve még egy napot várni. Ma meg azon merengett, vajon körbeért-e a Jézuska, maradt-e még neki valahol valami. Nehéz ez az ajándékokkal, de ahogy látom, nem azok számítanak neki (sem) igazán. Nem azoknak örül vagy nem azokért lelkesedik. Hanem valahogy a hangulatért, na, és persze a téli szünetért. Attól nagyon fel van dobva.

Én a karácsony előtti napokban kicsit lehangolódtam, készülődtem, sütögettem, takarítottam, csomagoltam. Mindent egyedül. Elmagányosodtam. Szerettem volna valakivel megosztani mindezt. A karácsonyfadiszítés volt az egyik mélypontom. Idén először díszítettem egyedül, 23-án este. Nem volt vidám. Pedig jó zenéket hallgattam, Bobókámra gondoltam, hogy neki mekkora öröm lesz. Ez jó is volt. Boldogsággal töltött el önmagában az is, hogy egyedül neki, érte csinálom. De néha el-elszomorodtam. Hogy de jó lett volna mégsem egyedül, hanem már valaki újjal megosztva. Önmagamhoz közel kerülős volt a karácsony előtti időszak, és ami átmenetileg megborított most, azt hiszem, az is közelebb visz, most, hogy tegnap végre talán rájöttem, mi a baj ezzel a történettel. Meglátjuk. Holnap elvileg lesz egy fontos beszélgetésem. Tornáztam sokat az ünnepek előtt, most is. Nem úgy alakulok, ahogy szeretnék, de most megint felszívtam magam, nem akarok meghízni, elpuhulni. Szeretnék újra jó formába kerülni. Írom az évértékeléseim, gondolom át a dolgokat, érnek össze szálak, összegyűlt itt most bennem jó sok fontos ember és élmény. Teli a lelkem, jóval, széppel, hiányzó, fájó részekkel, emberekkel, de ami a legfontosabb: jelen voltam és vagyok az ünnepek alatt. A tavalyi után csak ennyit akartam. Bobónak jelen lenni, vele lenni. Azt hiszem, eddig sikerült. És nem is tervezem, hogy újra eltávolodnék önmagamtól.

A télnek ezzel a részével ki voltam békülve. Szilveszterkor könnyen lehet, hogy itthon leszünk. A továbbiakhoz, a tél sivárabb, hosszabb részéhez még nem alakítottam ki álláspontot. Kellene valami pedig. Valami, amit várni lehet, vagy ami lelkesít. Mondjuk nagyon nagy erővel vetem bele magam a munkakeresésbe, az biztos. Van pár olyan most, amihez nagy kedvem lenne. Mindenesetre az új évem nagyon jól fog indulni. Délelőtt Bobóval. Délután barátnőkkel. Első sorral. Varázszenével.

2013. december 18., szerda

Adventi kotyvalék

- Holnap milyen nap lesz, Mama?
- Csütörtök.
- Nem. Nagyon nagy tévedésben vagy. Péntek.
(Kell-e mondanom, hogy ez tőlem ered? Általában akkor szoktam használni, mikor arról prédikálok neki, hogy ő a gyerek, én a felnőtt, és amit illetően általában én magam vagyok nagyon nagy tévedésben.)

Ül a wc-n, seggtörlésre vár. Odamegyek, wc papírt ragadok, végzem a dolgom. Közben leveszem a vastag pulcsiját. Kedvesen megjegyzi:
- Ismerlek h miféle ember vagy és miféle szokásaid vannak, de nem ezért hívtalak ide.

Vacsoránál.
- Ne éld bele magad, hogy a Mazsolát fogod nekem olvasni. A piros állatatlaszt fogjuk nézegetni.


Az ágyában most az előbb:
- Öt E betű van az epefeketében, ugye, Mama?

Reggel még:
- Én örülök, hogy nem tehén vagy juh vagyok. Akkor egész nap egy helyben legelnék. 
Az előbb:
- Én kígyó szeretnék lenni, nem ember. És minden nap egy másik állat.












Ovis karácsonyoztunk. Végig énekelt mindent, édes volt. Utána mézeskalácsot sütöttünk, rengeteget. Hazajöttünk, lerohadtunk a kanapéra Cimborákat nézni. Megvacsiztunk, "büdösnapot" tartunk (legalábbis számára), fél 8-kor ágyba dugtam. Azóta az epefeketén röhögök. Az év poénja. 

2013. december 13., péntek

Őkívánsága

Nekünk, szülőknek, karácsonyra.


Csak őszintén

- Bobo, szeretnek meghallgatni egy radiomusort a Kisstibivel. Ugye, tudod ki  Kisstibi?
- Hogyne tudnam! Az a rondafeju ember a szobadban.
(Bár a szobámban lenne...)

-Mama, ez nő vagy ember?
 (Bagi Iván Csűrös Karolának öltözve.)

- Édes, drága Mamám, de jó, hogy te jössz értem!
2 perc múlva, mikor ordítok vele egy nyavalygás miatt:
- Másik Mamát akarok.  

És még a napokból:

- Mama, a Hold középpontjában lakik a négy láthatatlan lény, a Télapó, a Jézuska, a Fogtündér és a Húsvéti nyúl. Arról tanácskoznak, hogy mi a jó, mi a félig rossz, mi a félig jó.
- Na, és ki a félig rossz például?
- Hát, én azt nem tudom.
- És ki a tisztán jó?
- Csak a Télapó, az Isten és a Húsvéti nyúl. Akik örülnek a jó gyerekek örömének. 


Mikulasra varva, virraszt. Egyik fontosabb kerdes merul fel a masik utan.
- Ha nagy leszek, lesz bajszom?
- Igen. De leborotvalhatod.
- En nem akarok borotvaszerszamot magamnak.
- Nem?
- De. Es egig ero hajat akarok.

2013. december 10., kedd

A tiszta gyerekem


Aki ilyeneket mond hazafelé az óvodából, a félholdra nézve:
- Mama, a Hold középpontjában lakik a négy láthatatlan lény, a Télapó, a Jézuska, a Fogtündér és a Húsvéti nyúl. Arról tanácskoznak, hogy mi a jó, mi a félig rossz, mi a félig jó.
- Na, és ki a félig rossz például?
- Hát, én azt nem tudom.
- És ki a tisztán jó?
- Csak a Télapó, az Isten és a Húsvéti nyúl. Akik örülnek a jó gyerekek örömének. 
Miközben én három hete, de valójában huszonnyolc éve azzal küzdök, hogy nem tudom a jót és a rosszat egyszerre megélni, csak kettéhasítva. Ő már tudja, hogy az emberek jók és rosszak egyszerre. Már velem kapcsolatban sincsenek illúziói. Sajnos. De bárcsak mindig megmaradhatna ennyire az ösztöneihez közel. Bárcsak egy kicsit könnyebb élete és lelke lenne, mint nekem. Bár ilyen tiszta és ártatlan maradhatna mindig. Bárcsak ne pakolnék rá több terhet, mint amennyi az ő sorsa szerint kell neki. Bárcsak könnyebbé, nem nehezebbé tenném az életét. Bárcsak tudnám nem siettetni, hagyni felhőtlenül lubickolni, abban és ameddig ő akar. Bárcsak meg tudnám várni, mikor neki elég valamiből és kész a változ(tat)ásra. Bárcsak tudnám végre engedni, hogy önmaga lehessen. Bár tudnám olyannak szeretni és elfogadni, amilyen. És bárcsak magamat is engedném olyannak lenni, amilyen vagyok. De jó lenne ezt egyszer visszakapni!

2013. december 8., vasárnap

Jézuskára várva

Ma írtuk meg Jézuskának a levelet. Illetve majdnem teljesen Bobó írta meg. Ami a gond, hogy csupa olyat kért, amit lehetetlennek tűnik beszerezni.






A radírállatokon kívül még takonyállatokat kért (fehér tigris, fekete párduc, leopárd), és egy akkora gumiembert, mint ő. Ha jól érettem, ilyen felfújható vagy olyasmi gyereknagyságú embert szeretne. Én más dolgokra gondoltam. Felfújható boxzsákra, t-rex figurára, társasjátékra, abc-s mágnesre, kristályokra, üveggolyókra. Ő meg még mindig takonycuccokat akar. Ebből mi lesz?

2013. december 6., péntek

Mikulásra várva

Az óvodaitól félt. És az különben is "műtélapó". De kiderült, hogy a krampuszaitól félt, akik szerencsére idén nem jöttek.
Itthon az Igazinak készített még szerda este vagy tíz rajzot, amiket már aznap este bekészítettünk az ablakba. Tegnap kipucolta a cipőjét - nem túl nagy lelkesedéssel -, majd öt órától fogva este fél 11-ig, míg el nem aludt, olyan izgalomban volt, mint még soha. Percenként rohant oda az ablakhoz megnézni, megjött-e már. Tettünk ki tejet, folyton ablakzörgést vélt hallani. 








Télapó szánnal, szarvassal az éjszakában








Reggel nem volt nagyon nagy extázisban, de örült, az biztos. Főleg a Kinder tojásoknak. Kicsit bánt a lelkiismeret, hogy játékot nem kapott, de tegnap lakást festettem, betegen, délután el akartam menni egy közeli játszóházba, ahol van kis játékbolt is, de itthonhagytam a pénztárcám, nem volt erőm visszajönni. Két mesekönyvet kapott, és hátha majd máshol kap játékot is. A levélen viszont nagyon röhögött, amit a Mikulás írt neki. Azt meg nagyon jó volt látni, hogy készülődni neki is majdnem akkora öröm, mint amikor megkapta a csokikat. Ahogy várta, ahogy csillogott a szeme, ahogy egyesével rohant oda a rajzokkal az ablakhoz! Kommersz, tudom, de mostanában egyre többször veszem észre a csillogó szemét, a tiszta nevetését, és egyre többször tud csak ez számítani.


2013. december 5., csütörtök

Szőrsapkások


Szerdán nem vittem oviba. Gryllus koncertre akartam menni, de kedd este kiderült, hogy zártkörű, így játszóházaztunk. Délután palacsintát sütöttünk, játszottunk, Télapónak rajzoltunk, előszobát pakoltunk.

2013. november 28., csütörtök

Almaszüret


Tényleg nagyon szeretem a rajzait. Imádom látni, ahogy kivetül a lelke. A lelkének talán az a része, amiben nem vagyok benne. Ami csak az övé. Mintha a titkos kis saját világát osztaná meg ilyenkor velünk, amit most és ezáltal fedez fel magának. Popper mondja mindig, hogy ha egy gyerek szorong, akkor nyugtalanítja, ha a rajzai vidámak. Akkor a rajzai legyenek borúsak, szorongáskeltőek, aggasztóak. Ha majd ilyeneket hord haza, nem tudom, akkor is lesz-e erőm örülni neki, most még így könnyű. Mert szerintem gyönyörű ez a rajza is.

Édes kis mozarellám meg az ő együttrezgős szíve

Kádban lubickol, én előveszem Gryllus dalosfüzetét, hátha az éneken keresztül vissza tudok kapcsolódni a tengelyemhez. Kalap-dal.
- Mama. Elhiszem, hogy nagyon szereted ezt a dalt, de nagyon sajnálom, nincsen nyár.

- Kérsz sajtot, Bobci?
- Igen, ha nem mozera.

Konyhában teszek-veszek, odabújik a lábamhoz.
- Te vagy a világon a legédesebb mama! És a leghájasabb is.


Ma éjjel felsírt (sosem csinál ilyet). Azt kiabálta, hogy:
- Hol vagy, Mama! Ne menj el! Elmentél? Szólj, ha elmész!
Nem tudom, ő félt-e jobban vagy én. Halálra rémített, mert megerősítette a félelmeim. Mindenesetre átjött mellém, mert nem nyugodott meg. Még ott is sírt, simogatta az arcom, bújt, fogta a kezem és mondogatta, hogy nem válaszoltam neki, azért ijedt meg. Mert néma maradtam, így mondta. Együtt féltünk. Ő attól, hogy elveszít. Én attól, hogy 1. elveszítem önmagam, 2. elveszítem az anyám. Épp, mint ő. Megint ugyanaz kinn, mint benn. Illetve ilyenkor azt sem tudom, mi van kinn és mi van benn. Összekeveredett most mindenki mindenkivel.


2013. november 25., hétfő

Játékterápia

Szőrszálhasogatás után következzék egy kis elengedettséget igénylő bejegyzés. A gyerek(em) csodálatos lelki érzékenységéről, önkifejezéséről, kettőnk összehangolódásáról. Nem írhatom le ide, milyen folyamatokon mentem keresztül az elmúlt héten, de annyit mondhatok, hogy Botond szombat és vasárnap esti játékából kiderülhet ez is. Merthogy pontosan azt tükrözte vissza - már megint -, amiben vagyok.

SZOMBAT

Nyelvvizsgám után, botrányos idegállapotban hazaértem. Lerogytam a szőnyegre, szerettem volna befeküdni az ágyamba, de persze, hogyan, gondoltam jobb engedni neki és játszani vele, mint ellenállni és pörögni tovább a kínomban. Gondoltam, lássuk mire megy ki a játék.

Amik elhangzottak, egyenként szinte egy-egy kis lámpát gyújtva a fejemben:
- Ne öljük meg ezeket a ragadozókat, barátkozzunk össze velük!
- Ne félj bemenni ebbe a sötét barlangba, nem biztos, hogy veszélyes tigrisek vannak benne. Majd én megnézem. Nincs is benne semmi, bejöhetünk nyugodtan.
- Nekem van nagyon éles fogam, de nem támadok vele, csak evésre használom.
- A T-rex-szel akkor barátkoztunk össze, mikor épp a legnagyobb veszély volt.
Ezek mellett még tojásokat keltettünk ki, a kezünkkel melengettük őket, vártuk, hogy maguktól kikeljenek, Botond végül kicsit rájuk koppintott, aztán hozott enni, inni a kikelő kisdínóknak, nekem vigyáznom kellett rájuk. Minden ősragadozót megtaláltunk, magunk mellé állítottunk, majd leült A dzsungel könyvét nézni. (Ami önmagában messzire visz engem, az emberek falujába meg nem érkezni akaró kisfiúval, és az őt veszélyzetető vadállatokkal, illetve az őt erre-arra csábító különféle vadakkal a főszerepben.)

VASÁRNAP


Rémséges regressziós szombat éjjelem és hajnalom, majd nagyon furcsa vasárnapom volt. Este hazajöttünk, tíz perc sírás után leültem vele játszani, ugyanis míg sírtam, a gyerekem kockákból kirakott....egy szülőcsatornát gyakorlatilag. Azt az instrukciót adva nekem, hogy "a kis Maugli eltévedt ebben a labirintusban, és nem talál ki." Azt hittem elájulok. Leültem mellé és elindultam. (Végülis ezt csináltam akkor már két napja. Éltem újra a születésem. Na, csak leírtam.) Mentem, mentem Mauglival, mindenkivel találkoztam a "labirintusban", kerestem a kifelé vezető utat. Közben még egy farkassal nagyon megbarátkoztam, akit szerettem volna, ha velem jön, de Bobó közölte, hogy "sajnos nem mehetek veled, én itt születtem, itt kell maradnom", aztán azt is közölte, hogy "itt az út végén lesz egy kis rész, ahol magányos leszel, de menjél tovább!" Itt már tényleg levegőt sem mertem venni, annyira szimbolikus volt és annyira összhangban volt a folyamataimmal, hogy magam sem tudtam volna terápiásabb dolgot elképzelni, mint ez a játék. Mauglit egy kapu (!) várta a labirintus végén, mögötte egy vidra és egy hód. A végén még egy lezárt szakasz volt, azt egy aligátor nyitotta meg Maugli előtt, így: "Te nem láttál engem, de én figyeltelek és láttam, hogy szükséged van rám.", majd, ha ez nem lett volna elég, berakott egy imádkozó sáskát (!) a labirintus szélére, hogy "Én végig itt voltam és én segítettelek téged." Megkérdeztem, hogy hol volt eddig, de azt felelte, hogy nem mondhatja meg, csak fogadjam el, hogy itt volt és segített. Ja, és Maugli vízbe született érkezett meg! Kinn én kerestem még a farkasbarátomat, de Bobó miután kihozta egy pillanatra a farkast, visszavitte ezzel a szöveggel: "Sajnos nem élhetek veled. Nekem nem itt van az otthonom.", majd hozott egy kiselefántot, aki legalább annyira jóbarátom lesz majd, mint a farkas.

Nagykirály ez a Bobógyerek. Meg nagy királyság, hogy így össze vagyunk kötve, igaz, rengeteg esetben pont emiatt nagyon nehéz is vele, mert mindig megtöbbszöröződnek a gondjaim, mikor vannak, és őt is terhelem, ha akarom, ha nem, de mindenesetre nagyon jó, mikor meg tudunk érkezni egymáshoz közel és egymást segítve kölcsönösen terápiás hatással vagyunk egymásra. És még egy kulcsmondatom lett a szombat esti játék közben, amit rengeteg szinten élek meg és szeretnék továbbvinni.

Először oda kell adni magam az erőnek, hogy aztán elengedjen. Amíg menekülök előle, kerget és fenyeget, a foglya vagyok. Ha megadom magam neki, felszabadulok.

Ez történik sok-sok szinten.

2013. november 24., vasárnap

Vízibolhák, hangyák, szőrök

Mivel a szuperanyaságom a hűtő nem feltöltésére is kiterjed, így fordulhatott elő tegnap, hogy mikor kicsoszogtam vacsorát csinálni (életünk legszimbolikusabb játéka után, amit egyszer megírok majd), vettem észre, hogy nincs itthon pékáru, de a szomszédlány segítségemre sietett, csak meg kellett várnunk a felmentő sereget, így hősünk legalább háromnegyed óráig fürdött. Az utolsó tíz percben elkezdett vakarózni.
Először hangyákra gyanakodott. (Akiket nemrég szólított fel, hogy nem ölhetek meg, nyomhatok el, moshatok le a lefolyóba) Majd megvilágosodott: vízibolhák csípték meg! Vakarózott, kínlódott, szidta a vízibolhákat, végül ki is szedtem, törülközőbe csavarva kitotyogott a nappaliba, ahol ölbe vettem. Hozzáért a lába a lábamhoz, és megint megvilágosodott:
- "Áhá! A nyamvadt szőreid szurkáltak meg engem!!"


Megint itt tartunk.

2013. november 19., kedd

Közel Bobóhoz

Jó ideje nem kérdés bennem, hogy valami felborult az életünk addigi menetében kicsit több, mint három éve nyáron. Emlékszem a jelenetre, az érzésre, amikor megváltozott bennem valami, és az addigi Bobóhoz való közelségemből elkezdtem távolodni tőle. Elkezdtem más szemmel, mások szemével látni őt. Idén április környékén kezdtem el újra közeledni. Hogy a kettő között mi történt, hogy éltünk, hogy éltük túl, a jó isten tudja.
Mindenesetre idén tavasszal visszakapni régi-új érzéseimet életmentő volt. Na, nem az ég dobta, rengeteg terápiás órám van benne. Amikor nem úgy megyek a gyerekemért, hogy szorongok, hanem úgy, hogy örülök neki. Amikor nem rettegek/szorongok vele kettesben lenni, hanem amikor biztonsággal belehelyezkedem a kapcsolatunkba, megtartva magamat és nyitva rá. Amikor tudok hozzá kapcsolódni, amikor tudok neki adni magamból, amikor oda tudom neki adni magam, amikor rá tudok fordulni, amikor van energiám rá, amikor érdekel, amikor őt látom, csak őt, nem összemosódva mindenféle külső-belső alakokkal, amikor felnőtt-énemben vagyok vele, nem túldomináló szülőben és főleg nem gyerekben. Amikor ártatlannak és szabadnak látom. Amikor egy tökéletes kisgyerekenek látom, aki pontosan úgy jó, ahogy van. Amikor nem büntetem azért, mert olyan, mint az apja vagy mert olyan vagy épp nem olyan, mint én, az én családom. Amikor azt érzem, hogy a nehézségekkel együtt is könnyebb vele és általa az életem, mint nélküle lenne, és amikor igazán, szívből hálás tudok lenni neki, hogy van nekem. Amikor el tudom fogadni őt szabad személyiségnek, amikor nyomom le saját magam a torkán és elfogadom, hogy ő most ilyen, amilyen. Amikor nem büntetem magam sem vele kapcsolatban, amikor elég jó anyának érzem magam. Amikor azt érzem, hogy egyensúlyban vagyunk. Amikor én vagyok a felnőtt, ő a gyerek. Amikor se nem menekülök, se nem támadok, csak vagyunk egymáshoz közel és nem akarom egyik akciómmal sem elkerülni a kötődést, a szeretetet, hanem bele tudom engedni magam, nem félek megélni, hogy szeretjük egymást. Amikor közel vagyunk egymáshoz, nyitott a szívünk és egyikünk sem akarja a másikat kinyírni, felfalni, bántani vagy otthagyni. Amikor érzem és félelem helyett nyugalommal tölt el, hogy mi maradunk egymásnak örökké. Persze, ezt itt továbbgondolom, és nem.

Nem maradunk egymásnak örökre. Már nem ő határoz meg engem. Már nem mosom magunkat össze, őt a saját részeimmel. El kell őt engednem. El kellett (volna) engednem, mikor született; el kellett volna engednem néha, mikor kicsi volt; el kellett volna engednem, mikor bölcsődébe ment (ehelyett egy kerek évig őrjöngtem, hogy miért sír minden reggel, mire az óvodáig jutottunk, én meg talán odáig, hogy biztosabban kötődjek hozzá, ne legyen gond az elengedés); de el kell engednem minden rohadt reggel és újra kell kapcsolódnom vele minden délután, ami szintén előfordul, hogy gondot okoz, mikor melyik része; el kell engednem minden alkalommal az apjához és mindezek után, közben, itt kell lennem a számára érzelmileg, mikor visszajön. (Tavaly mennyit dolgoztam ezzel, te jó ég...! ) Minden elengedés azért nehéz, mert meg kell gyászolni, ami elmúlik általa. Úgy egy éve dolgoztam meg a születése utáni gyászomat (amiről addig azt sem tudtam, hogy volt). Feküdtem a nappalim padlóján és zokogtam, hogy négy éve Bobó megszületett belőlem. Hogy elmúlt, ami volt. Hogy kettéváltunk. Rendesen gyászoltam. És visszavágyódtam. Aztán azt is meggyászoltam, mikor a szimbiotikus fázisunkból kiléptünk. Taknyom-nyálam egybefolyt azokban az időkben, mikor ez feljött bennem, sírtam, zokogtam, hogy már nem én határozom meg őt, nem ő határoz meg engem. Különváltak a határaink, elkülönült, távolodott tőlem. Ez gyászfolyamat. Valami mindig meghal, elmúlik, hogy újjászülethessünk általa. Szerintem ezeken jó keresztülmenni. Az is érdekes, hogy pont így tudunk közel kerülni egymáshoz.

A jóég tudja, hány csomó van az anyaságom nehézségeinek szövevényes hálójában, amibe újra meg újra belegabalyodunk, de Isten látja a lelkem, körülbelül százhúszat már kibogoztam az elmúlt három évben. Legalább ennyi még biztos van. De újra sokszor jó vele. Egy májusi életmentő családállítás óta egész jól megvagyunk, újra tudom érezni őt és a sok fenti jót. Nehéz nekem vele egyedül, de azt is nehéz hinnem, hogy valaki szeretni fog vele együtt is, sőt, akár őt is. Nem erre van mintám, hanem nagyon az ellenkezőjére.

Még az is idetartozik, hogy lehet azért a sok kötődési nehézség Bobóval, mert tudom, hogy folyamatos elengedésben vagyunk vele. Én nem fogom megkötni őt, azért, hogy engem meghatározzon ő vagy az anyaságom. El fogom őt engedni, az ő érdekében, mindig, amikor csak azt kívánja majd a fejlődése (és meg tudom csinálni), de azt hiszem, félek ettől (ami meg nyilván természetes). Milyen érdekes, hogy egészséges esetben a fogantatástól kezdve egyre csak távolodunk egymástól a gyerekünkkel, és milyen érdekes, hogy hány és hány esetben ez nem így van, vagy harminc-hatvan évvel el van csúszva... És milyen érdekes, hogy a közelségtől indultam és a távolságnál lyukadtam ki. Most lehet, hogy egy igazi társat kellene már közelítenem, és akkor a fiam maradhatna egészséges és nagyjából azonos távolságban-közelségben tőlem, velem. Tudnám adni neki magam, mikor kéri, és nem nyomnám le magam a torkán, mikor viszont nem kér belőlem. Közel engedhetném magamhoz, ha szüksége lenne rám, nem rúgnám el magamtól vagy fognám menekülőre, és nem tolakodnék erőszakosan, mikor ő nem igényelné a közelségem. Az ő szükségletei, igényei határoznák meg a kettőnk közti távolságot közelséget, nem az enyémek. Elvégre ő a gyerek. Én meg a szülő.








Talán megint egy csomóval kevesebb. Hurrá!

2013. november 17., vasárnap

Találós kérdés

Melyik híres egészestés meséből rajzolt le Bobó egy jelenetet?




2013. november 11., hétfő

maikép


2013. november 9., szombat

Őszi rajzok

Mégsem bírom ki. És betelni sem tudok velük. És kidobni is nagyon nehéz bármelyik rajzát vagy írását. Pedig muszáj, naponta tíz rajzot hozunk haza legalább.

Naplemente

Dínók: röpcsi, brontosaurus, stegosaurus páncélokkal, t rex

Boribon :)

Hegyvidék: sas, puma, hópárduc, alul bölény zseniális szarvakkal

Van egy saját titkos meséje, amit a plüssállatainak mesél az ágyban: Bori és Melinda, egy kislány és egy kisbaba

Kedvencem a pasztellkréta

Bobó

Papírsárkány

Kézből tűzokádó sárkány

Vadállatok
 

Hangyász termeszvárral