2009. április 30., csütörtök

Hogy lehet az, hogy

-babakocsiban, séta közben szinte soha nem fáj a gyerek hasa? -ha fáj a hasa, görcsöl és sír és kiveszem az ágyból és a hasamra fektetem, megnyugszik és bár forgolódik, de nem nyűglődik? -ha fáj a hasa és már kajaidő van, megnyugszik és utána nem fáj neki még jobban? -itthon felébred akár arra is, ha reccsen egyet a parketta, de arra nem, ha a feje mellett kamionok zúznak át a Hungária krt sínjein? -zavarja a szeles idő a babákat, nyűgösködnek, de ez csak akkor igaz, ha itthon vagyunk és séta közben, hiába fújja ki a babakocsiból az orkán, meg sem nyekken?

Adj ennem!

Anyám még mindig nem érti meg, hogy kaja előtt még a pihe-puha puszik sem érdekelnek, sőt csak annyira felbosszant ez az idegőrlő időhúzás, hogy egyetlen dolog tud megnyugtatni: ha rengeteget eszem.

2009. április 29., szerda

Breastfeed in public

A tegnapi depis hangulatomat (miszerint szanaszét unom magam, hogy minden nap ugyanazokat az utcákat rójuk) a szőnyeg alá söprendő vakmerőségre ragadtatam magam és hagytam magam rábeszélni, hogy elmerészkedjünk a Városligetig. Azt hittem messzebb van (20 perc btw), azt hittem fárasztóbb lesz, azt hittem Bobó nyűgösködni fog (miért lenne neki más ott sétálni, mint itt, rejtély... mindenesetre megvan az az illúzióm, hogy innen hátulról 5 perc alatt itthon vagyunk). Simivel és Alizzal nekivágtunk, mindkét gyerek aludt, mint a bunda, mi meg jót beszélgettünk és a fáradtságot is csak most érzem magamon, akkor úgy éreztem, bármeddig el tudnék menni. 1-kor eljött az ebédidő, úgyhogy nagy lazán a Közlekedési Múzeum mögött lévő KRESZ-parkban leültünk két padra és megetettük a két nyekergő gyerekünket. Néhány tanulmányi körúton lévő osztály majdnem megközelített minket, de szerencsére teljes nyugiban sikerült a szoptatást lebonyolítani és kivételesen az sem aggasztott, hogy vajon mennyit evett Bobó. Hihetetlenül jól esett végre a "városban" lenni. Elhatároztam, hogy ha az időjárás engedi, hétvégén majálisozunk-anyáknapjázunk immáron urammal kiegészülve. Rettentően szeretnék már ide-oda menni, vegyük már meg végre azt az autót!!!!!!!!!!

Breaking News!!

2009.04.29.-én, hat hét+kétnaposan Erdélyi Botond 5050 gramm csupaszon!!! Ellenben már nem zabál olyan féktelenül, lehet, hogy igaza lesz a védőnéninek és konszolidálódunk?

Ami minden nyűgöm feledteti

2009. április 28., kedd

Ki-kimozdulunk

Múlt héten hirtelen ötlettől vezérelve, átruccantunk Márti barátnőmékhez. Ketten voltunk itthon délelőtt, levittem volna sétálni, de nem volt kedvem két órát egyedül keringeni a környéken, úgyhogy inkább felugrottunk hozzájuk. Úgy terveztem, hogy csak fél órát maradunk, de olyan nyugisan viselkedett mindkét baba, hogy ottragadtunk 4-ig. Kimozdulni és máshol lenni is állati jól esett, de külön örömmel töltött el, hogy Bobó nem nyűgösködött és meggyőződhettem róla, hogy nem csak itthon képes létezni.
Második utunk már komolyabb projekt volt. Nagymamám még a szülésem előtt kórházba került szegény, azóta nem is láttam, a bébit meg értelemszerűen csak fényképen látta. Nagyon szerettem volna én is találkozni vele, de még jobban szerettem volna megmutatni neki a dédunokáját. Mikor kiderült, hogy egyhamar sajnos nem kerül haza a kórházból, döntöttem: bemegyünk. Úgy jött ki, hogy Győző dolgozott, mikor anyukám értünk tudott jönni, úgyhogy vele mentünk be. Izgultam, hogy mit fog csinálni, fog-e ordibálni az idős nénik fülébe, izgultam, hogy nem hiba-e bevinni egy hathetes kisbabát, de úgy döntött a családi kupaktanács, hogy nem fertőző osztályra készülünk, több esélyünk nincs arra, hogy összeszedünk valamit, mint bárhol máshol. Nagyon nagy örömet szereztünk nagyszüleimnek a váratlan betoppanásunkkal, nem tudom, fogja-e még nagymamám látni Bobót, nagypapám is iszonyú hálás volt nekünk, hogy bevittük. Ő pedig ücsörgött az ölemben, anyukám bábozott neki, azt bámulta tátott szájjal, nagyon édes volt és végig csendben volt! Harmadik kiruccanásunk célja a hathetes csípőszűrés/koponya-és has ultrahang vizsgálat volt, a Rózsadombon, ne kérdezzétek, miért olyan messze. 11-re és délre volt időpontunk, vert a víz, hogy fog ennyi rángatást, tortúrát kibírni. Persze a tízóraija után mentünk, egyből sorra kerültünk, egy hangja nem volt az uh alatt, végig gagyogtam neki, mindent megtettem, hogy lekössem a figyelmét. Mindent rendben találtak. Utána kb fél órát kellett csak várnunk, közben is tök jól elvolt az ölemben, nézelődött, beszélgettem vele, szerencsére hamarabb behívtak minket. A csípőszűrés közben egyszer felsikoltott (megjegyzem, igaza volt) amikor már nagyon rángatta a szemétállat doktornéni, de meg is nyugodott utána, hazafele pedig mély álomba zuhant a kis ülésében. Rettentő büszkék voltunk rá, hogy ilyen kis kiegyensúlyozottan viselte a megpróbáltatásokat. Jó lenne, ha meglenne végre az autónk és gyakrabban mehetnénk ide-oda, mert nekem már nagyon hiányzik!!!

2009. április 27., hétfő

Ha a pelenkázóasztal mesélni tudna 2.

Ma reggel 7-kor keltettem Bobót, apukája ilyenkor még alszik, míg mi kajálunk és csend van. Tisztába tettem, kapott szép, tiszta ruhát. Reggelizni gyorsan és sokat szokott a kissrác, ez ma sem volt másként, tehát negyed 8-ra kész voltunk. Ölben volt, háttal feküdt a kezemben, hallom, hogy kakilt egy óriásit, belekezdtem a szokásos ajnározós magánszámomba, hogy mennyire ügyes a mamapicifia, jajj de ügyes, jajj de jó, stb. Igen ám, de éreztem, hogy valami meleg járja át a kezemet...Gyorsan bevittem a pelenkázóra, de megláttam, hogy ezesetben az most nem lesz elég, ha gyengéden áttörölgetem popsitörlővel, arról nem is beszélve, hogy átláttam, hogy mire leveszem róla a cucciat, mindene tiszta sz*r lesz. Gyorsan végiggondolotam, hogy mit akarok csinálni, kiszaladtam a hálóba, hogy megnézzem Győző milyen állapotban van, tud-e segíteni, de aludt, úgyhogy nem keltettem fel, visszaszaladtam a gyerekszobába, közben még felmarkoltam a fényképezőt. Jelzem Botond mindeközben mosolygott. Fürdiben valahogy lehámoztam róla a ruháit, csak a kezei lettek kakisak, magamról is a hálóinget, őt beartottam a zuhany alá. Nem szeretem ezt egyedül csinálni, bal kezemen lóg a gyerek, jobbal mosom, de közben mozog, nem túl stabil, félek, hogy kicsusszan és beleejtem a kádba, ki kéne találni valami biztonságosabb megoldást az ilyen gyorssegély-zuhikra. Lényeg, hogy lemostam tetőtől-talpig. Beletettem a törülközőjébe, közben csicseregtem neki, hogy nehogy elkezdjen vinnyogni, éreztem, hogy valami meleg járja át a hasamat...Lepisilt!!!!!! És közben mit csinált? Röhögött!!! Nem mosolygott: röhögött!!!!!! Gőgicsélve nevetett rám, miközben már én is annyira nevettem, hogy földbe gyökerezett lábbal hagytam, hogy végigpisiljen rajtam. Megint ott kellett hagynom és beszaladnom tiszta törcsiért...Ezek után az lett volna a hab a tortán, ha azt is lekakilja, de erre már nem futotta. Kapott tiszta ruhát (félve a továbbiaktól, de hófehéret kapott), mindekkor volt 7.20.
Egy kis illusztráció, nem túl jó minőségű, de nem volt lehetőségem állítgatni a vakun, távolságon, stb... A lényeg, azt hiszem így is átmegy. Kedd, 07:50: Ma pontosan megismétlődött a tegnapi kaland, azzal a kivétellel, hogy a pisilést most kihagyta és én ma nem annyira nevettem, mint tegnap, de ennek csak az az oka, hogy három órát aludtam éjjel. Íme:

2009. április 25., szombat

Ő

Míg a pocakomban volt ez a kis gézengúz, rengeteget fantáziáltam arról, hogy hogy fog kinézni, milyen lesz, miket fog csinálni. Túl azon, hogy fohászkodtam, hogy ne legyen négy karja, nyolc lábujja, három mellbimbója, lásson, halljon rendesen, a kis agya se károsodjon szülés közben, titkon bíztam benne, hogy szép lesz, elégedett leszek vele. Tetszik, nem tetszik, hiú ember vagyok, szép, formás gyereket akartam. Most már úgy gondolom, ha nem lenne az, akkor is ő lenne az én legnagyobb kincsem és szemernyit sem szeretném kevésbé, de azért rettentően büszke vagyok rá, mert gyönyörű! A ma éjjeli etetésnél fogalmazódott meg bennem, hogy nem csak, hogy gyönyörű, hanem pontosan olyan, amilyennek elképzeltem!! Barna hajú, kék szemű, kerek fejű, imádnivaló cukipofa! És ez csak a külseje: pontosan olyan a személyisége is, amilyet szerettem volna! Győző könyvvel a kezében-a sarokba-órákra-elvonulós gyereket szeretett volna, biztos vagyok benne, hogy etéren Bobóka az én vágyaimat teljesíti majd és egy örökmozgó, rosszcsont lesz, aki állandóan rosszaságon töri a fejét és rosszban sántikál. Aki egyből összekeni szurokkal a legújabb cipőjét, állandóan tele lesz a keze-lába plezúrokkal, belefetreng a sárba, aki Ákos öcsémhez hasonlóan zug-túrórudi evő lesz és a papírjait a lakás -szerinte- legeldugottabb sarkaiba rejti, akit úgy kell majd esténként belevarázsolni az ágyába. A világ csodája lett volna, ha nekem egy csendes, eszik-alszik típusú gyerekem lett volna, igazából mindent pont úgy csinál, ahogy elképzeltem, jót is rosszat is. Ez tényleg olyan érzés kicsit, mint a szerelem: állandóan ő jár a fejemben, hiányzik, ha alszik, vagy ha az apja leviszi sétálni, imádom őt bámulni és vele lenni, imádom, hogy megszületett és velünk van! Imádom úgy, ahogy van: ha alszik és nem lehet felébreszteni, pedig már szeretném megetetni és végre lefeküdni aludni; ha úgy ordít, hogy nem lehet tőle beszélgetni; ha leszakad a hátam, de még nem lehet letenni, mert rengeteget zabált előtte; ha fél kézzel kell felmosnom a parkettáról a kis hányásait; ha hajnal ötkor elkezd kaffogni, amivel engem végérvényesen felébreszt ő viszont még alszik másfél órát; ha nyolcvanszor kell a szájába adnom a cumit, mielőtt végre benn tudja tartani és megnyugszik; ha pont akkor ébred fel, amikor én befészkeltem magam az ülőgarnitúrán. Ő így tökéletes, ahogy van, így szeretem napról napra, percről percre egyre jobban!!

2009. április 23., csütörtök

Laza 160 reggelire

A reggeli szokásos Dallas közben büfiztetős menet látható, most épp apájával, aki nem tartja végig a gyermek fejét, mint az jól látható 1.19-től...de legalább felmossa a padlóra 160-ból visszaküldött kis tejecskét.

Gyerekorvost váltottunk

Kiválasztása talán még fontosabb, mint a szülészorvosé. Ehhez képest az a megszokás, hogy a körzeti gyerekorvoshoz tartozunk, nem mi választjuk. Első nemtetszésemet azzal vívta ki, hogy bár időben jeleztem a védőnőnek, hogy Botond megszületett és szerdán már itthon leszünk, a doktornő csak következő héten akart kijönni. Igaz, hogy a kórházból úgy jövünk el, hogy megnézik a babát, de úgy gondolom a saját gyerekorvosunk is nézze meg mihamarabb. Hétfőn felhívtam, hogy mikor jön, azt mondta, eléggé beteg, úgyhogy leghamarabb kedden, addigra megpróbálja összeszedni magát. (eléggé betegből hogy lesz másnapra makkegészséges...?) Kedden megjelent, úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, valami magasszárú cipő volt rajta és nem volt befűzve, lógtak rajta a cuccai, picike volt, beteg és kicsit ápolatlan hatású, később azt is éreztem, hogy iszonyú büdös a lehellete.. Hogy lehet, hogy egy nő, aki ráadásul csecsemőkkel és gyerekekkel foglalkozik ilyen ápolatlan legyen??? De kedves volt, az tény. Kezet érdekesen mosott: megsimogatta a szappan tetejét és lelögybölte vízzel. Megkérdeztem, nem fertőző-e a betegsége, azt mondta, anyatejes újszülöttet nem lehet megfertőzni... (?!?!?!) Megvizsgálta Bobót, mindent rendben talált. Ezek után még elméleti gondjaim is voltak vele. Közölte, hogy egyáltalán nem ehetek, ihatok tejterméket. Ez a kisebb problémám volt, a nagyobb, hogy folyton piszkált, hogy Bobó ne egyen annyit, jajgatott, hogy második héten 22 dkg-t hízott a "megengedett" 17 helyett. Következő héten 33 dkg-t hízott, úgyhogy fel sem hívtam a jóhírrel...
Egyszer csak beugrott, hogy volt nekünk egy privát, házhoz járós gyerekorvosunk, aki szinte családi jóbarát, ismer engem is régóta. Felhívtam, hogy megkérdezzem pár dologról az ő véleményét is. Beszélgettünk, nagyon örült nekem, lelkendezett és majdnem mindenről olyan véleménnyel volt, amivel tudtunk mi is azonosulni. Megnyugtatott. Letettük a telefont és elkezdtem morfondírozni, hogy akár ő is lehetne a gyerekorvosunk. Győzővel megbeszéltük a dolgot, mélyen egyetértett, úgyhogy visszahívtam és megkérdeztem, mi az útja-módja annak, hogy hivatalosan átvegye Bobót és megbeszéltük, hogy szerdán el is jön hozzánk. Már ekkor tudtam, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk. Nem is azért, mert a másiknál rossz kezekben lettünk volna, hanem mert a terhességem-szülésem kapcsán megtanultam, hogy csak úgy lesz eredményes egy együttműködés, ha megvan a kölcsönös bizalom. Anélkül nagyon sok energiát emészt fel egy ilyen kapcsolat működtetése. Szerdán 3 körül megérkezett Mária, nagyon vártuk, mert Bobó már nyűgös, álmos volt. Belépett az ajtón: csinos, ápolt, mosolygós, jókedvű, határozott volt, mint ahogy mindig is emlékeztem rá. 8-9 éve nem találkoztam vele, de ez nem érződött egyikőnkön sem. Úgy beszélgetett velem, mintha mindig is felnőtt-felnőtt viszonyban lettünk volna, pedig én még bőven gyerek voltam akkoriban, mikor ő járt a tesóimhoz. A lényeg, hogy az egész kisugárzása hihetetlenül megnyugtató, amit Bobó is megérezhetett, mert az első percben küldött neki egy mosolyt!! Nem hiszem, hogy véletlen volt. Leültünk a nappaliban beszélgetni, ekkor még Győzi is itthon volt. Bobó az ölemben nyűglődött, fájt a hasa én meg csak tömtem a szájába a cumit, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Mária megkérdezte, megfoghatja-e egy pillanatra. Odaadtam neki és csinált rajta egy olyan fogást, amitől Botond egy pillanat alatt megnyugodott, büfizett kettőt és semmi baja nem volt... Itt végképp meggyőződtünk róla, hogy ő kell nekünk. Megtanította nekem is, azóta is próbálkozom tökéletesíteni a varázsmozdulatot. Megvizsgálta ő is, közben Győzi lelépett dolgozni, mi pedig még másfél órát beszélgettünk Botondról is (aki közben álomba tombolta magát), családjainkról is, mindenféléről. Megerősítette, hogy jól csinálom a dolgokat, nem szúrt le, hogy éjjel tápszert kap a gyerek, nem szúrt le, hogy sokat eszik, nem szúrt le, hogy hagyom sírni, nem szúrt le, hogy felébresztem este enni, stb. Hasfájásra kaptunk Espumisan-t, amit mától próbálgatunk, (a másik csak közölte, hogy amiatt fáj a gyerek hasa, amit én megeszem, hiába mondtam, hogy Bobó habzsol és közben rengeteg levegőt nyel), anyatejes kiütésre kaptunk kenőcsöt, hogy szép legyen a baba bőre (a másik csak annyit mondott, hogy a sok fehérjétől van és ne zabáljon annyit). Már most imádom és Győzinek is nagyon szimpatikus volt! Nyilván van anyagi vonzata, ha házhozjárós gyerekorvosunk van, de terhességem kapcsán az sztk-s nőgyógyásznak hála azt is megtanultuk, hogy ezeken a dolgokon nem szabad spórolni. Ő jönni fog, legyen este, éjjel, hétvége vagy ünnepnap, telefonon meg végképp bármikor elérhető és ennyit megér az a párezer forint, amit vonakodva bár, de eltett az orvosi táskájába. A műfogás pedig valahogy így néz ki, de még dolgozom a tökéletes verzión:

2009. április 22., szerda

Lubick

Végre nem kiabál, végre hajlandó kinyitni a szemét, végre kezdi élvezni??
Ő lesz a következő pápa??

Imre bá

Harmadszor járt nálunk. Először éktelen ordítás volt, nem akartam azzal hergelni Bobót, hogy idegen kezekbe adom. Másodszor az ölemben aludt, nem ébresztettem fel, hétfőn végre a kezébe foghatta és fotózkodhatott vele. Mari néni ezúttal nem tudott vele jönni, de legközelebb neki is a kezébe nyomjuk! ;)

2009. április 21., kedd

Hmm

Így jár, aki nem veszi komolyan, hogy reggel Bobót nem lehet tizenhárom percnél tovább etetni és megvárja, míg 180 gramm csúszik le a kis torkán.

Az a baj...

Ha túl sokat eszik: fájni fog a hasa, dagadt lesz és emésztési zavarai lesznek.
Ha túl keveset eszik: éhes marad, lefogy, biztos beteg, azért nem eszik, vagy nincs elég tejem. Ha nem alszik eleget: valamije fáj. Ha túl sokat alszik: biztos beteg, ráadásul rettegek, hogy éjjel majd nem fog. Ha szép nyugodtan játszik az ágyában: unatkozik szegény, szomorú és magányos. Ha hánykolódik az ágyában: miért nem játszik az a gyerek, valami baja van? Ha ordít: biztos fáj valamije. Ha csendben van: biztos szomorú és rezignált. Mindenre megvan a para-elméletem, soha semmivel nem vagyok elégedett, szegény Bobóka ember legyen a talpán, ha meg tud majd felelni minden neurotikus elvárásomnak. Győző ma megkérdezte, milyen lenne az a nap, amivel elégedett lennék? A tegnapelőtti napunkkal igen: sírt is, aludt is, konszolidáltan táplálkozott. A tegnapival nem: evett, aludt, evett, aludt, evett, aludt!! Ha jól emlékszem, reggel sírt 10 percet, de ennyi, szavát nem lehetett hallani egész nap. Én meg örültem??? Neeeeem!!! Nyilván beteg szegény, vagy depressziós, csak ültem az ágya mellett és őriztem az álmát, illetve aggódva szeretve bámultam őt, hogy megnyugodjak, semmi baja. Nem ezt szoktam meg a mi kiabálós Bobókánktól... Na, és persze fohászkodtam, hogy nehogy estére annyira szétaludja az agyát, hogy éjjel akarjon ébren lenni...Győző nem győzi (szóismétlés...?) hajtogatni, hogy Botond nem egy gép, aki mindig ugyanúgy csinál mindent, ő is ember, neki is minden napja más és más. Én azért értékelném, ha akkor aludna, amikor én akarom, akkor és annyit enne, amennyit jónak ítélek meg, akkor, annyi ideig és azzal játszana, amivel én szeretném, stb... :) Védőnő ma itt járt, "elpanaszoltam" neki, hogy Bobó tegnap végigaludta a napot, az ő elmélete az, hogy Bobó növekszik, egyre kiegyensúlyozottabb lesz és készüljek fel, hogy egyre több nyugis napunk lesz... :o :o :o Illetve hozzátette, hogy a kisbabáknak korszakaik vannak, úgyhogy lehet, hogy most pár ilyen nap lesz, aztán valami mást dob ki a gép. Nekem minden jó, csak aludjon éjjel és jöjjön el a soha el nem múló-éjszakát végigalvós korszak!!!!! Akkor nappal bármit kibírok.....

2009. április 20., hétfő

Sétálunk, sétálunk

Csak az tolhatja, aki színben hozzáöltözik Sosincs elég korán hülyét csinálni gyerekünkből vagy: az én gyerekem, sosincs elég korán a napszemüveget elkezdeni hordani

2009. április 19., vasárnap

A Szupernagyik és az ellátmány

Csak, hogy nyoma legyen, hátha tényleg megőrzödik valahogy a blog tartalma sok évvel későbbre:
az én 71 éves nagymamám sokadszor életében rászolgált a Szupernagyi titulusra, ugyanis egészen e hét közepéig az első héttől kezdve, tehát majdnem egy hónapig főzött ránk. Kétnaponta küldte be az én 73 éves nagypapámmal a kétnapi adagjainkat, aki szintén szuperjófej, mert egyébként nem autóval járt volna be a színházba és nem fizetett volna parkoló-díjat, néha pedig csak ezért bejött a városba és házhoz hozta a kaját, hogy Győzőnek ne kelljen emiatt egy percet sem távol töltenie tőlünk! Az én drága nagymamám a menüsor összeállításakor ügyelt a szoptatós-étrendre is és Győző finnyás ízlésére is, egyik feltételnek sem egyszerű megfelelni. Nagyon jól jött ez a segítség!! Ma főztem először egyébként, igaz, hogy csak Uncle Bens szószos husit, gyorsrizzsel, de ez is előrelépés!! Holnap pedig szétnézek a házhozszállítós repertoárban és kipróbáljuk az egyiket, mert azt még korainak érzem, hogy ha Bobóka napközben véletlenül megajándékoz egy-egy csendes órával, azt a tűzhely mellett görnyedve töltsem, ahelyett, hogy pihennék és elég energiát gyűjtenék a nap további részéhez.

Breaking News!!

Ma először rövidke életében Bobóka élvezte a fürdést!! Nem ordibált, nem sikoltozott, nem feszengett, hanem a szemembe nézett, nézelődött, még egy mosolyt is kaptam!!!! Istenkém, de nagyon megdicsértem, puszilgattam érte!!! Ketten voltunk itthon, mindent ugyanúgy csináltam, mint máskor, annyi különbséggel, hogy folyattam a zuhanyból a vizet, míg fürdettem, lehet, hogy ez vált be, holnap kiderül!!

Öthetes a "kis"fiunk...

Ennek örömére megosztom ezt a pár napja készült képet, hogy mindenki megnyugodhasson : Botondunk nem szenved hiányt anyatejben...
Mai születésnapja alkalmából, ünnepi reggelit ítélt meg önmagának: 190 grammot vert be 15 perc alatt... Muszáj volt megbüntetnem szegényt és a vállamon veregetni a hátát fél óráig, hogy visszaadjon nekünk ebből a rekordmennyiségből valamennyit. Kis pihi után 160 grammot tízóraiztunk, ebédre hálistennek csak 90 fért el már a kis gyomrában. Továbbra is nyugtalanít, hogy sokat eszik, de nem nagyon tudom visszafogni, csak abban bízom, amit a védőnő mond, hogy hathetes koruk után kicsit konszolidálódnak és felhagynak a mértéktelen zabálással...Nem akarom, hogy előbb guruljon, mint másszon.

2009. április 18., szombat

Punks not dead

2009. április 17., péntek

Breaking News!!

Bobókánk, igaz, hogy ruhában, de elhagyta az 5 kilót!!!!! Pontosan 5050 gramm, kaja után...

Go England, Visca Barca

Így lesz teljes a kép!

Sziasztok! Erdélyi Botond vagyok, első felháborodásomban, perelni akartam a személyiségi jogaimra hivatkozva, ugyanis a teljes kikerülésemmel íródik ez a blog, de jobb belátásra tértem és inkább én is szeretnék tevékenyen közreműködni , hogy még színesebb legyen a blog és persze, hogy teljesebb legyen a kép, hiszen, ahogy olvasom, sokszor igen egyoldalúan adja első anyukám a történteket. Szüleim véleménye megoszlik arról, hogy mikor voltam egy hónapos vasárnap vagy szerdán, de maradjunk annyiban, hogy nagyjából ennyi ideje vagyok idekinn és szeretnék ezen jubileum alkalmából néhány észrevételt tenni. Hosszú leszek, bocsánat, de sok dolog szorul helyesbítésre. Szüleim igencsak kezdők, ami a csecsemőgondozást illeti, ezt rögtön kiszúrtam. Anyukám már a kórházban bénázott velem, akkora káoszban teltek az első napjaink, hogy amikor ébren voltam, kénytelen voltam ordibálni, hogy kicsit rendet tegyek. Itthon kicsit rendeződtek a dolgaink, kényelmesebb ágyat kaptam, végre folyt is valami a számba anyukám melléből, nem hiába rágcsáltam véresre őket naphosszat, csönd volt, nem világított éjjel a szemembe a neonlámpa, ilyesmi. Apukámat csak itthon ismertem meg, elég jó fejnek tűnik ő is, de kihozott a sodromból rendesen, amikor a cumit fordítva erőltette a számba és ahelyett, hogy eredeti célja szerint megnyugtasson, sokkal jobban felzaklatott, de szerencsére anyukám közbelépett. Ha már a cuminál tartunk: anyukám cicije után ez a második legjobb haverom, de azért hadd jegyezzem meg, hogy bár 100-ból 99 alkalommal örülök neki, van ám olyan is, hogy nem akarom bekapni, ilyenkor jó lenne, ha a drága szüleim nem feszítenék meg a fejemet és próbálnák mindenáron beletuszkolni a számba, hiszen ilyenkor általában egy büfi, egy hapci, vagy egy ásítás van úton és örülnék, ha akadálymentesen ki tudnám őket küldeni. A büfizésről pedig az jut eszembe, hogy miután jól bezabáltam, anyukám mindig felküld a csontos, kemény vállára, ahelyett, hogy az ölében ringatna. Ezt én nem értem! Gyűlölök ott lógni, szeretném ha megértené, hogy maximum egy böfögésben segít ez a pozíció, a többit úgyis későbbre tartalékolom, hiába küzd, hogy szopizás után egyből büfizzek, én fél óra múlva az ágyamba szeretem elintézni, kéretik megérteni és nem erőltetni tovább ezt a témát! Ide kapcsolódik szorosan az etetés kérdésköre. Ez a kedvenc tevékenységem, a legjobb dolog a világon! Isteni fincsi a tejecske, csak egy baj van vele: kevés!!! Szüleim véleménye megoszlik táplálkozási szokásaimról. Apukám tűnik a jobb fejnek, ő annál büszkébb rám, minél több tejet küldtem le a pocakomba. Anyukám ellenben akkor dicsér meg, ha a 100-at csak alulról súrolom, de a 130-160 közti kísérleteimet nem értékeli túlzottan. Én viszont azt nem értékelem, hogy ha idő előtt szeretné elvenni előlem az ételt, vagy azt ha közben fel akar küldeni a vállára (na, tessék, ez még durvább: kaja közben is elvárná, hogy ott fenn nyűglődjek...), vagy azt amikor cicit váltunk, ugyanis akkor kellene tartanom egy 3 másodpeces szünetet és ez nem a kedvemre való. Hiába duruzsolja anyukám a fülembe minden alkalommal, hogy nem most eszem utoljára és lassítsak, sajnos én még picike vagyok ahhoz, hogy kellő tapasztalattal igazoltnak lássam ezt, így én bizony minden egyes alkalommal úgy intézem, hogy ha valami váratlan fordulat okán mégsem jutnék több tejcsihez, akkor is legyenek tartalékaim. Egy gondom van ezzel, bizonyos idő elteltével elkezd fájni a pocakom és ezen néha nem is lehet segíteni, pedig le a kalappal anyukám előtt, mindenféle csudajó dolgot bevet, a legújabb szerzemény a meggymagpárna, de hasznos a torna is, a hasmasszírozás, a homeopátiás golyócskákat is imádom, de sajnos olyan is van, hogy egyik csodaszer sem használ és olyankor nagyon szoktam sírni és egyetlen megoldás van, valahogy kihúzni következő etetésig, egy újabb adag anyatejből baj nem lehet és a csócsálástól pedig mindig megnyugszom... Ha erre gondolok, be kell vallanom, annak ellenére, hogy apukám tűnik a normálisabb etekintetben, mégiscsak anyukámnak van igaza és nem kéne egyszerre ennyit ennem, de értsétek meg, még nagyon pici és mohó vagyok! De ha igaz, amit a védőnéni mond, akkor pár hét és az emésztőrendszerem követni tudja végre az irdatlan tempót, amit diktálok! Alig várjuk! Az alvásról is egészen más véleményen vagyok, mint a szüleim. Először is: két kiságyam van, az egyikben éjjel altatnak, ezzel eddig nagyjából meg vagyok elégedve. A másik kiságyammal viszont gondom van. Játszani nagyon jó benne, de aludni kevésbé. Éppen ezért magamhoz ragadtam az irányítást és elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy arra kárhoztassanak, hogy abban aludjak. Én nappal keveset szeretek aludni, de azt is a jó levegőn ringatózva, vagy valakinek az ölében. Éktelen haragra tudok gerjedni, ha visszaélve a bizalmammal letesznek az ágyba, miután a testmelegtől édesdeden elszunnyadtam és tíz-tizenöt perc múlva arra kell felriadnom, hogy anyukám helyett a játékaim néznek rám. Grrrrr!!! Egyelőre nincs más eszköz a tarsolyomban felháborodásom kifejezésére, mint a sikítás. Olvastam szüleim tervét, miszerint megpróbálják megszoktatni velem az ágyam, de még nem sejtik, milyen rejtett tartalékaim vannak a sírás terén és mennyire szívszaggató leszek, ha újra próbálkoznak... Ha hihetek annak, amit anyukám annyiszor elmond nekem, hogy mennyire szeret, akkor azt hiszem, én fogok nyerni, mert nem fogja tudni megállni, hogy felvegyen az ölébe! Majd beszámolok nektek is, mennyire okoskodtam jól. Az éjjelekre visszatérve: nincs gondom vele, este jó aludni...de csak hajnalig: akkor már nem nagyon szeretek visszaaludni, sokkal jobb lenne, ha valaki felkelne és játszana velem, de sajnos eddig nem jártam sok sikerrel, valamiért sötétben szigorúbbak a szüleim, pedig ma hajnalban is bevetettem mindent, hogy ne kelljen visszaaludnom, de hiába, addig sírtam és nyűglődtem, míg elfáradtam én is és picikét még hajlandó voltam szunyókálni. Hogy jót is írjak a szüleimről, elárulom, hogy a baklövéseik és szigorúságuk ellenére, ők tűnnek a legjobbfejnek a világon! Mindketten nagyon sokat foglalkoznak velem, érdekes történeteket mesélnek, bohóckodnak nekem, puszilgatnak, szeretgetnek, zenét játszanak nekem, sétálnak velem, simogatnak, úgyhogy elégedett vagyok ám, de ne áruljátok el nekik, mert akkor nem tudom őket mivel sakkban tartani a jövőben! További tapasztalataimról és szüleim ostobaságáról igyekszem majd rendszeresen beszámolni, (bár ezt is tegnap reggel kezdtem el írni, csak közbejött néhány dolog), addig is mennem kell, mert itt egy új nap, új kalandok várnak ránk!!

2009. április 15., szerda

Egy igen gyenge kísérlet

Mély álomba zuhant apukája ölében...
...óvatosan letettük párnástul az ágyába, de mégsem volt olyan mély az az álom, mert tíz perc után rájött a turpisságra és kikérte magának, hogy ilyen gyenge módszerhez folyamodtunk és így alábecsültük az intelligenciáját, hogy azt hittük nem veszi észre, hogy már nem ölben van...

Reggeli relax

Játszik a baba 2.

2009. április 14., kedd

Cry Baby

Mielőtt ezt bárki elolvasná, szeretném leszögezni, hogy imádjuk a fiunkat!! Tegnap én, hülye rákerestem "hagyjuk-e sírni a babát?"- fórumokra és ott vált világossá számomra, hogy manapság kegyetlenségszámba megy, ha egy anya nem kapja fel és teszi mellre azonnal a szegény-szerencsétlen csecsemőt, amint hosszabb ideje sír, mint két perc. Egyébként is az igény szerinti szoptatás a divat (ezt sem így csináljuk, de psszt) valamint az, hogy egy csecsemő igenis csak akkor sír, ha valami baja van. Ez persze relatív, mert "bajnak" tekinthető-e az, ha fél órája nincs ölben és a pihe-puha anyaméhhez szokott csöppség követeli a testközelséget? Teszi ezt úgy, hogy jelzem, elég sokat van ölben... Tegnapelőtt azon kaptam magam, hogy Bobóka, az édesdrága, imádni való, cukorfalat, szerelmetes, minimanó Bobóka átvette felettünk az irányítást!!! Anyukám időben figyelmeztetett, hogy nagyon hamar megtanulják, hogyan érjék el a céljukat (=vegyük fel, etessük meg), de én vitatkoztam vele, hogy egy egyhetes-kéthetes-háromhetes-négyhetes újszülött képtelen a manipulációra és nem lehet elkényeztetni! Ó, dehogynem!!! Nem aludt ám sokszor a mellkasomon, talán összesen ha 6-7 alkalommal, de úgy tűnik ez mégiscsak elég volt ahhoz, hogy hétvégén feltűnjön nekem, hogy néhány napja nem aludt az ágyában (nappalokról van szó). Babakocsiban és ölben/mellkason annál jobbakat! Kellett egy terv: ha kaja után látjuk rajta, hogy majd' elalszik, majd' leragad a szeme, lerakjuk a kiságyba és mindenképpen megálljuk, hogy ne vegyük fel. Na, ebből az lett, hogy két alvásidőt is végigüvöltött és nem aludt el. (Kellemes Húsvéti Ünnepeket... főleg a szomszédoknak, ugyanis tárva nyitva volt az ablak...) Mielőtt meglincselnétek, elmondom, hogy ötpercenként bementünk hozzá, próbáltuk megnyugtatni, simogatni, cumit a szájába adni, énekelni, duruzsolni neki, de pár perces eredményeket tudtunk csak elérni...utána újrakezdte. Tartottuk magunkat, következő etetés után is ez volt a műsor, úgyhogy délután öt körül már hívtam anyukám, néztem az idióta fórumot, sírtam én is, dilemmáztam, stb, de nem vettük fel, kihúzta fürdetésig. Előtte azért kivettük, ölben megnyugtattuk, percekig beszéltem neki arról, hogy ne értsen félre minket, nem kínozni akarjuk, hanem tanítgatni, mert neki is rossz lesz, ha különféle feltételekhez kötve tud csak elaludni, egymilliószor elmondtam neki, hogy nagyon szeretjük, imádjuk, de muszáj néha visszavennünk az irányítást. Utána fürcsi alatt kis szokásos sikítozás, vacsi alatt megnyugvás. Közben már azon stresszeltem, hogy megint le kell tenni, hogy fog rá reagálni (eddig az estékkel nem volt gond), de szerencsére elaludt elég hamar és eddigi legjobb éjszakáink egyikét tudhatjuk magunk mögött. Ma megelőztük a bajt, délelőtt séta, tehát babakocsiban aludt, a déli alvását pedig úttörő módon, apukája kezdeményezésére az autósülésben tölti, immáron másfél órája, tehát megint nem az ágyában van!!! Előbb-utóbb muszáj lesz megtanulnia ott is aludni, a tegnapi sírni-hagyást viszont nem tudom meg fogom-e tudni ismételni.... Tudósítok, ha megígéritek, hogy nem árasztotok el a szitkozódó, átkozódó kommentekkel, hogy hogy lehetünk ilyen szemét szívtelen állatok, hogy az édeskicsi rózsaszín újszülöttet hagytuk eltorzult fejjel rikoltozni, aki nem vágyott másra, mint az anyai (apai) ölelésre, és ez pont olyan, mintha éheztetném, stb.

2009. április 11., szombat

Nem hozzád beszéltem!

Naponta többször fordul elő, hogy "mit mondtál?", "hmm?", "mi van?" kérdéseket intézünk egymáshoz, mert mondjuk nem egy helyiségben vagyunk és csak annyit hallunk, hogy a másik valamit mond. Míg terhes voltam, addig csak velem fordult elő, hogy beszéltem, de nem Győzőhöz, hanem a pocakomhoz, most már azonban ő sem csak hozzám tud szólni. A "nem hozzád beszélek" formula naponta legalább tízszer hangzik el. Még szoknunk kell, hogy hárman vagyunk. :)

Törökőr rulez!

Minőségi változásokon megy keresztül az életem minden évben azon a napon, mikor először vehetek fel papucsot. Idén ma jött el ez a pillanat, sőt egy helyen azt is ledobtam és mezítláb dagonyáztam a fincsi frissen nyírt fűben! Tegnap Hugival voltunk lenn és majd' megsültünk, végig őrjöngtem a másfélórás sétát, hogy milyen undorító meleg van és miért megint pont a tavasz maradt ki a négy évszakból. Ezen felbuzdulva ma levetettem Győzővel a nyári cuccaimat rejtő zsákot és kitéptem az ágyból a nyári cipőimet rejtő zacskót. Már nem elég ugyanis feltűrni a farmert, rövidgatyás idő van... Bobó is minden takaró és sapka nélkül sétált tegnap is, ma is. Ma ketten előre mentünk, addig Győzi kiporszívózott itthon, és sétálgattunk bő félórát. Olyan hihetetlen nyugalom szállt meg. Nyílnak a tulipánok, nárciszok, medvetalpak, nefelejcsek, százszorszépek, árvácskák, gyöngyikék, játcintok. Rengeteg virág van a közeli kertekben és házak előtt. Nagyon fincsi virágillat mindenhol, csiripeltek a madarak, ciripeltek a bogarak, igyekeztem minden illatot, hangot és szépséget magamba szívni. Szombat lévén tök kihalt volt az összes utca, alig volt autó, a kertekben ellenben annál több szorgoskodó boldog háztulajdonos tevékenykedett: füvet nyírtak, kertet ástak, virágot ültettek, gyomláltak, avart égettek, stb. Egészen olyan érzésem volt, mintha vidéken vagy valami üdülőövezetben lennénk. Egyébként is imádjuk ezt a környéket. Júniusban költöztünk ide és azóta is áldjuk az eszünket, hogy végül nem a XI. kerületbe költöztünk, ott nem tudtunk volna ennyire nyugis és zöld részen lakást venni. Hihetetlen, de a házunk előtt áll meg a 7-es busz, a hátsó kijáraton viszont egy békés, tiszta, zöld kis sziget tárul elénk. Terhesen is sokat sétáltunk itt, de Bobóval aztán tényleg mindennap. Már látom magam előtt ahogy benyomul majd a kis focilabdájával a játszótérre és szétaláz mindenkit a pályán, látom, ahogy óriásiakat biciklizünk, sétálgatunk a Rákos-patak partján lévő sétányon, bandázunk környékbeli anyukákkal és gyerekeikkel. A házunkban is van két kicsibabás család, az egyikkel már össze is ismerkedtünk, szerintem nem lesz gond Bobóka megfelelő szocializációs igényeinek kielégítése. Ahogy egyre nő, egyre messzebbre merészkedünk majd, egyre többet fedezünk fel a környékünkből. Élvezem ezeket a köröket, hiába vagyok hulla fáradt, jót tesz a lelkemnek!

2009. április 10., péntek

Játszik a baba

Bobóka mindennapjai

Áron bácsi is meglátogatta, aminek annyira megörült, hogy a kakit, amiért hiába imádkoztam egy órája, neki ajándékozta. Apa & Fia Biztos rengeteget evett, azért van ennyire ki. Édesdeden alvó újszülött Hibátlan testtartásban Kishugi ölében Erre mit mondana az ortopéd szakirodalom, jót tesz? Séta előtt menő kapucnis cuccban

Kakilj egyet, Bobó!

Egyik leggyakoribb tevékenységemet űzöm, csak Bobó most épp nem az én ölemben van: rimánkodok neki, hogy kakiljon egyet. Túlzabálta magát, mint mostanában elég sűrűn és tudom, hogy fontos lenne, hogy könnyítsen egyet magán, mielőtt elindulnánk sétálni, ezért várunk, tornázunk, hasat masszírozunk. A siker 90 %-os. Ezúttal összejött a dolog, Hugi meg is szagolta a saját gatyáját, hogy az nem lett-e büdös... :)) A séta jól is sikerült, állítom, hogy ez a titka: megfelelő mennyiségű böfi és kaki.

2009. április 9., csütörtök

Breaking News!!

Botondunk köldökcsonkja hatnapos korában igen bűzös formában esett le. Botondunk hasról hátra nyolcnapos (!!!) korában fordult át. Természetesen hisztizés közben véletlenül, amit azóta számtalanszor megismételt.

Eszik rendesen?

Botondot már a kórházban is dicsérték a csecsemősök, illetve a védőnéni, hogy milyen hűségesen, kitartóan és erősen szopik. Igaz, hogy ennek az én testem itta a levét, de a megfelelő segédeszközzel (amiért örök hála Siminek) kb egy hét alatt rendbe jöttem, azóta zavartalanul szopizhat a mi Bobókánk. Még egy nehezítés volt, a második héten némi stresszhatás következtében kicsit megcsappantak az addig oly ígéretesen üzemelő tejcsatornáim. Persze ráparáztam, még idegesebb lettem, tudtam, hogy ettől még kevesebb lesz, ördögi kör. Győzőt szalasztottam homeopátiás golyókért és tápszerért. Szerencsére pár nap alatt visszaállt a rend és lekopogom, bőven van tejcsi. Kb 10 napja viszont Bobó elkezdett zabálni. Erre nincs diplomatikusabb kifejezésem. Reggel az éjszakai koplalás után (értsd: kicsit több alvás, kb félórával-órával hosszabb evés nélküli szakaszok) elkezdett 130-150 grammokat enni. Úgy kiterül ilyenkor, mint egy szétlapított béka. Rettentő elégedetten heverészik a vállamon-ölemben. Igen ám, de ezek után persze széthányja a pelenkát, meg aztán az ágyát is (tudom, hogy nem hányás, de a bukik tök hülyén hangzik), fáj a hasa, tök készen van. Nem tud rendesen aludni, nyűglődünk a következő etetésig. Amikor is megint kb ennyit termel be. :) Volt olyan, hogy majd' egy órán át büfiztettem, mert nem akartam még lefektetni. Tegnap próbálkoztam azzal, hogy csak egy ciciből etettem, hátha úgy kevesebb kajához jut (tévedtem), ma próbálkoztam azzal, hogy tizenpár perc után levettem, hátha kevesebbet tud kiszívni ennyi idő alatt (tévedtem). Holnap még nem nem tudom, mit találok ki, hogy ne is zaklassam fel, de ne is egyen túl sokat...
Újszülöttnél nézni kell ugyebár a heti súlygyarapodást. Múlt héten leszúrt a gyerekorvos, hogy sok a heti 22 dkg-s hízás. Na, hát ezen a héten 30 dkg-t hízott!!! Fel sem mertem hívni, csak a védőnőt kérdeztem meg, hogy szerinte cselekednem kell-e... Győző persze minden egyes kaja után büszkeségtől dagadó mellkassal nyugtázza, hogy eszik a gyerek rendesen, de én látom, hogy milyen mohón zabál a kismanó és hogy utána milyen rosszul van... A védőnéni azt mondta, hogy kb hathetesen megtanulják nem túlenni magukat és addig bizony ilyen falánkak az újszülöttek. :) Mindez számokban Születési súly: 3900 gramm Kórházból távozási súly: 3760 gramm 2. hét: 3740 gramm 3. hét: 3960 gramm 4. hét: 4260 gramm Vagyis a kórház óta fél kilót hízott!!! Én egyelőre nem azon aggódom, hogy eszik-e rendesen, hanem, hogy nem zabál-e túl sokat... :)