2012. november 28., szerda

Nagyfiús mérföldkő

Most már hivatalos: soha többé nem kell pelenkát vásárolnunk. Éljen!!!! Van még itthon azt hiszem három darab, amit akár ki is dobhatnék, és soha, de soha, de soha nem kell többé (Botond gyereknek) pelenkát venni. Nagy könnyebbség. Anyagilag is, lelkileg is.
A nagy áttörés után 1-2 nappal megint simán sikerült wc-be kakilnia, aztán feltűnt, hogy úgy négy napja nem kakilt. Sejtettem én, hogy azért szoronghat a wc miatt, de hagytam a témát, nem nyomasztottam vele, nem érdekelt, de azért ma ráültettem a wc-re, hogy próbáljon meg kakilni. Azt mondta, jó ötlet, mert úgy is kell neki. Erre én azt válaszoltam, hogy ennek igazán örülök, mert pár napja már nem kakilt, és így nyugodtabb vagyok. Erre halál flegmán közölte, hogy ő hétfőn (megmutatta az ujjacskáin az első napot - így tudja követni a hétköznapokat, mennyi van hátra az oviból, hol tartunk) az óvodában kakilt. Azt mondta, hogy nem szólt senkinek, hogy kakilnia kell, kiment, aztán nem hallotta senki, hogy szólt volna fenéktörlésért, így elmondása szerint megvárta, míg Eszter néni befejezte, amit csinált, és aztán ő segített neki. Neki, aki egy hete még közölte velem, hogy ő "soha, de soha, de soha, soha az életben nem fog az óvodában kakilni." Neki, aki a bölcsiben sem kakilt soha, soha, pelenkába sem, egyszer sem. Nem olyan nagy dolog, tudom én. De nekünk azért mégis. Mondom én, aki úgy egy hónapja még azt hajtogattam az apjának, hogy biztosra veszem, hogy ez a gyerek soha, de soha, soha az életben nem fog wc-be kakilni. Nem tudom még pontosan, mi történt most, amiért elengedte végre, amit el kellett, vagy minek köszönhető ez a hatalmas ugrás, de nagyon-nagyon büszke vagyok rá, mert tudom, hogy ez neki óriási teljesítmény volt.


2012. november 26., hétfő

Nyalánkságok

Esti köreinket rójuk, már sokadjára hív be, így már ingerülten robbanok be a hálóba, veszekedésre nyitom a szám, de - látván az arckifejezésem - hősünk megelőz:
- Mam. Te vagy a világ legaranyosabb anyukája, akit csak ismerek.
Mosolygok, szeretem, olvadozom. De ezzel még nincs vége:
- Ezzel most felaranyosítottalak?

Ennek az inverze: elmegy pisilni, rendszeresen bokájára tolt gatyában ugrándozik ki, nem hajlandó felhúzni. Tegnap megmakacsoltam magam, és mondtam, hogy nem húzom fel, tőlem így is maradhat. Főztem tovább a konyhában, hallom, hogy morog a fürdőben:
- Most jól felhülyített engem ez a nő.

Ma reggel:
- Valami igazán lányos ajándékot fogsz tőlünk kapni apával!
- Ó!! És mit?? (gonosz vagyok, tudom)
- Nem árulom el, mert akkor nem lenne meglepetés.
Tud titkot tartani, basszus. Nem semmi.

2012. november 21., szerda

Prömié

Csak a történeti hűség kedvéért jegyzem le, hogy a tegnapi nap megtört a kőkemény jég Bobókám akarata körül, és - igaz nem teljesen önszántából -, de belekakilt a vécébe. Ült a kádban, elkezdett sipítozni, hogy ki kell jönnie, adjak rá pelust, mondtam, hogy ott a wc, ne vicceljünk már, hogy most csuromvizesen kivonulunk pelenkáért, először tiltakozott, aztán ahogy ott évődtünk, már alig bírta tartani, kétségbeesett, hogy mi lesz így, ráültettem gyorsan a wc-re, már kinn is volt. Ezek után a világ természetesebb dolgaként beszéltünk erről, és igazából én is tök természetesnek éltem meg. Nem volt ilyen nagy fless vagy ováció körülötte. Nem tapsikoltunk vagy jártunk örömtáncot, ő is szerintem örült magának, de valahogy természetesen kezelte. Azért ez - főleg az ő esetében - hatalmas hatalmas szó, büszke vagyok rá nagyon, ahogy így észrevétlen halad előre a maga kijelölt kis útján. A folytatást majd meglátjuk.

2012. november 18., vasárnap

Kedvességek, szeretések, fejtetű

- Elmegyek este kicsit Bobó.
- És ki lesz velem?
- Hugi.
- Az jó. Őneki örülök a legjobban a világon.

- Minden nap egy puszit adok neked. Vagy ide vagy oda, de csak egyet. Ha jól viselkedsz, de csak akkor, ha jól viselkedsz, akkor tízet is adok.
- Mikor nem viselkedek például jól?
- Amikor mérges vagy. Akkor nem adok neked puszit egyáltalán.

Minden este kap az ágyába egy könyvet, amit mindig hosszas (és idegőrlő) válogatás előz meg (pláne, mert mindig egy állatos lexikon a vége...). A minap felmerült a Boribon focizik mint lehetőség (egy pillanatra sem vettem komolyan), de amit szemöldökét vonogatva hozzáfűzött az édes volt:
- Lehet, hogy neked gagyi, de nekem nem. Valamikor szívesen elolvashatjuk!
Egyrészt édes, mert összekeverte a Bori-sorozattal, amit le szoktam húzni, másrészt édes, mert megközelítőleg kilenc hónapja nem engedett Boribont olvasni.

Beszélgetünk a családtagokról, többek között megkérdezem, ki a kedvenc nagypapa figurája?
Felsorolom Nagypapát, Pétert, ÁkosPapit.
- ÁkosPapi.
A minap először fél napot ő vigyázott rá, teljesen simán, sőt örömmel maradt otthon vele, hatalmasat játszottak, még délután sem akarta, hogy eljöjjön, és egy napocskát is rajzolt neki, ami nagy szó.


Barkochbázunk.
- Mam, tudod, melyik állatot nem kérdeztük még soha, de most sem fogjuk?
- ??
- A fejtetűt.

- Bobó, ne rángasd már el magad!
- De miért akartál hozzámnyúlni?
- Meg akartalak simogatni.
- Miért?
- Kedvességből, mert szeretlek.
- Ne kedveskedjél soha. De néha kedveskedhetsz, csak most nem.







2012. november 16., péntek

Szeretetgombóc

- Nagyon szeretlek, Édeském!
Mondta ezt reggel az arcomra feküdve az ágyamban, közös takaró alatt, a betegségszagú leheletével. Imádás.

- Mamuska. Mamuskám.
Többször is így hívott ma.

- Szeretlek, Bobó.
- Én téged jobban.

- Te vagy a világon a legédesebb anyuka.

De ilyen is van:
- Miért visítasz hozzám malachangon?
Ordításnak szántam, hálistennek nem vette komolyan.


2012. november 11., vasárnap

Kaláka betegei

Brutális Nálatok laknak-e állatok? rajongásban van pár hónapja. Szinte egész nap arról beszél, énekli sorra megállás nélkül a dalokat, nagyon gyakori, hogy este az ágyában végigénekli az egész dalgyűjteményt. Folyton arról beszél, hogy milyen állat van a Nálatok-ban, milyen nincs, énekli, nézegeti a könyvet, dúdol, hümmög megállás nélkül. Nem volt kérdés, hogy elviszem a Kaláka Nálatok laknak-e állatok? című koncertjére. Hetek óta arról beszélgetünk, hogy vajon melyik dalt fogjuk hallani, melyiket, nem, melyiket szeretné mindenképpen, melyiket közepesen, és melyiket nem akarja hallani. Amikor ma hajnalban kruppos ugatásra ébredtünk és egy lázas kis homlokot kellett simogatnom egy órán keresztül, nagyon elszomorodtam, hogy lemaradunk róla. Beállítottam az órát 8-ra, hátha mégis elindulunk, épphogy visszaaludtam a hajnali ébrenlétből, már csörgött is, felkeltem, megnéztem Bobót, horkolva aludt, mint akit fejbe vertek, megcsókolgattam a homlokát, nem volt lázas. Kinn viszont sütött a nap, gondoltam, én bizony elmegyek vele a koncertre. Nem mondom, hogy könnyű szívvel, de felébresztettem, ennek nem nagyon örült, pár percig még azt is mondta, hogy nem akar menni sehova, de elszántam magam. Megreggeliztünk, adtam neki gyógyszert és elmentünk. Lehet, hogy felelőtlenség volt, de a jó levegő biztosan nagyon jót tett neki, lázas nem volt, se taknyos, isteni kedve volt, tökjót sétáltunk a napsütésben a gesztenyefák alatt a Mom Parkig, majd a koncerten végig élveztük. Majdnem végig az ölemben ült, hősiesen viselte az unalmasabb részeket és a háttérzajt, a jó részeket, kedvenc dalokat meg nagyon élvezte. Igazából végig nagyon figyelt, tetszett neki, nem unatkozott, nem kalandozott el a figyelme, nem dumált. Minden dalnál azt játszotta, hogy elmutogatta valamiképpen a kezeivel, kis testével az állatot, amiről szólt a dal. (Ez a kézbábozás amúgy a legújabb szokása, nagyon imádnivaló.)






 

Végig számon tartotta, hogy majd ne felejtsünk el a koncert után aláírást kérni, beszélgetett a zenészekkel, elmondta, hogy a pumát és az oroszlánt kár, hogy nem énekelték el. (Ja, azért is hős volt mert az ő kedvenceiből alig hallottunk valamit, főleg madaras dalok voltak, kevésbé vadállatosak, de megbeszéltük, hogy ez így alakult, nem méltatlankodott.)





Utána elmentünk anyukámékhoz, atomcuki kedvében volt egész nap, mindenkit puszilgatott, kedveskedett, hozzám bújt egész nap, nem aludt ebéd (két falat krumpli, két harapás zsömle) után, és délutánra kezdett csak rosszul lenni, belázasodni, ahogy jöttünk hazafele már fázott, nyöszörgött.



Ágyban, takarók alatt vacsorázott (négy falatot), nagyot fürdött, majd 8.03-kor, három perccel az ágyba kerülése után, elaludt a kedvenc piros állatos könyve háziállatos oldala felett. Majd meglátjuk meddig tart ez az állapot, ugyanis egész nap egyetlen egyet sem köhögött, itthon este máris elkezdődött...

2012. november 3., szombat

Ki aludt?

- Mam, én már kikelek az ágyból. Teljesen átaludtam már az éjszakát és egyáltalán nem vagyok álmos.

A dolog szépséghibája, hogy nem reggel fél 8-kor hangzott el, hanem tegnap este 22.40-kor.



2012. november 2., péntek

Három anyás

Az egyik, hogy valamelyik nap kinn aludt Budakalászon Győzővel, este beszéltünk, átadta Bobcinak a telefont, akivel váltottam pár szót. Győző mondta, hogy miután beleszóltam a telefonba, egy pillanatra eltolta magától a mobilt, és megsimogatta a készüléket. 

Ugyanezen kinntartózkodása alatt nézték a Sivatagi Show-t, amiben van az a rész, amikor a páviánok lebukfenceznek a domboldalon. Állítólag büszkén felharsant:
- Az én anyukám tud cigánykerekezni!
(Így igaz, szokta kérni tőlem, volt már rá példa, hogy utcán is produkáltam magam...)

Ma az Állatkertben a krokodiloknál feltettem a lábam a korlátra, rámszólt, hogy vegyem le onnan, majd megölelt:
- Én vigyázok rád, gondoskodom rólad, Mam.


Talán megnyugodhatnék lassan, hogy nem utál ez a gyerek.

2012. november 1., csütörtök

Ma is, tegnap is, holnap is

A minap rendezgettem a fotókat, többek között ezekbe botlottam. Mondanom sem kell, hogy megálltam kicsit időzni, hagyni előjönni az érzéseket.



Nem az fáj önmagában, hogy hiányoznak nekem, azt megtanultam valahogy kezelni és megélni, sőt életre keltettem magamban belőlük jó sok mindent, mióta nincsenek velem, így bennem érzem, hogy élnek tovább. Sok tőlük kapott értéket bontakoztattam ki az elmúlt egy évben. Nagyon mély szeretettel gondolok vissza rájuk, és sokszor mar belém a hiányuk, sőt, azt is nagyon bánom, hogy Botond nem ismerheti őket, nem élvezheti a szeretetüket, nem fürdőzhet rajongó tekintetükben, viszont a képek kapcsán most az fájt legjobban, hogy rájöttem, hogy jelenleg nem érzek még egy olyan helyet, olyan embereket magam körül, ahol annyira érezném a feltétel nélküli elfogadást, önzetlen szeretetet és nyugalmat, mint náluk, velük és ez az, ami pusztítóan hiányzik. Volt egy pszichodráma alkalom valamikor még tavasszal (a mélypontom mélypontján), amikor csináltunk egy imaginációt arra, hogy mire vágynánk, mire lenne szükségünk. Nekem megjelent egy női figura, aki velünk élt, velünk lakott Bobóval, gondoskodott rólunk, segített, ölelt, szeretett bennünket, és szép lassan kirajzolódott nagymamám. Ő pontosan ilyen nagyon őszintén és önzetlenül szerető nagymama volt. Hihetetlen, hogy több mint tíz éve elvesztettem őt ilyen minőségében, most tavasszal mégis elő tudtam hívni, és segített rájönni, hogy mi hiányzik az életemből. A szeretet. Önmagam és mások feltétel nélküli, valódi szeretete. Amit nem érzek most sehol máshol és ez roncsoló. Tőlük elsősorban ezt kaptam, és míg élek hálás leszek érte, és táplálkozom is belőle, de közben vágyom az élő érzéseket is. Hiányoznak nagyon, és nem csak ma. Ma talán csak többet gondolok rájuk, és próbálok lélekben velük lenni.