Nem az fáj önmagában, hogy hiányoznak nekem, azt megtanultam valahogy kezelni és megélni, sőt életre keltettem magamban belőlük jó sok mindent, mióta nincsenek velem, így bennem érzem, hogy élnek tovább. Sok tőlük kapott értéket bontakoztattam ki az elmúlt egy évben. Nagyon mély szeretettel gondolok vissza rájuk, és sokszor mar belém a hiányuk, sőt, azt is nagyon bánom, hogy Botond nem ismerheti őket, nem élvezheti a szeretetüket, nem fürdőzhet rajongó tekintetükben, viszont a képek kapcsán most az fájt legjobban, hogy rájöttem, hogy jelenleg nem érzek még egy olyan helyet, olyan embereket magam körül, ahol annyira érezném a feltétel nélküli elfogadást, önzetlen szeretetet és nyugalmat, mint náluk, velük és ez az, ami pusztítóan hiányzik. Volt egy pszichodráma alkalom valamikor még tavasszal (a mélypontom mélypontján), amikor csináltunk egy imaginációt arra, hogy mire vágynánk, mire lenne szükségünk. Nekem megjelent egy női figura, aki velünk élt, velünk lakott Bobóval, gondoskodott rólunk, segített, ölelt, szeretett bennünket, és szép lassan kirajzolódott nagymamám. Ő pontosan ilyen nagyon őszintén és önzetlenül szerető nagymama volt. Hihetetlen, hogy több mint tíz éve elvesztettem őt ilyen minőségében, most tavasszal mégis elő tudtam hívni, és segített rájönni, hogy mi hiányzik az életemből. A szeretet. Önmagam és mások feltétel nélküli, valódi szeretete. Amit nem érzek most sehol máshol és ez roncsoló. Tőlük elsősorban ezt kaptam, és míg élek hálás leszek érte, és táplálkozom is belőle, de közben vágyom az élő érzéseket is. Hiányoznak nagyon, és nem csak ma. Ma talán csak többet gondolok rájuk, és próbálok lélekben velük lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mit szólsz?