2010. december 31., péntek

Mézeskalács-ünnep

Ha egy ünnep arról kapja a nevét, amiről szól, amit jelent, akkor nálunk Kellemes Mézeskalács Ünnepeket kellett volna kívánni, már ha Botondról van szó legalábbis. Két dolgot nem tudok elmondani nektek, az egyik, hogy mennyi minden fogromlasztót evett össze az egyre hatalmasodó pocakú gyerekem, a másik, hogy ez mennyire idegesít. Én is rengeteget zabáltam és az én hasam is növőben, de én legalább a sütemény-fogyasztást néha főtt étellel  kísértem le, ne adj isten, gyümölccsel fojtottam le a visszakívánkozó ételkölteményeket. Nem így Botond, aki 24.-én nem evett mást, mint süteményt; 25.-én pár korty húsleves, 26.-án pedig néhány falat krumplipüré volt, ami édességen kívül a gyomrába került. Azóta pedig még ennyi ebédet sem tudtam beleerőltetni, elenyésző darabszámban megfordult a szájában vajaskenyérfalat és említésre sem érdemes miniatűr-szalámi-cafat, de ha akarnám, sem tudnám folytatni a sort. Bezzeg ha fáról lelopott mézeskalácsok, -csokigömbök, -szaloncukrok; sütemények; ropifélék; csokifélék garmadát kellene összeszámolnom! Brutális mennyiségben zabált. 
Ugyanennyire eltúlzott az ajándékmennyiség is, ami jelenleg a fánk alatt van. A kelleténél kicsikét több szettel bővült az eddig sem szerény állat-készletünk, mint amennyi ésszerű, befogadható vagy rendszerezhető volna. Rengeteg újabb ló, tehén -és egyéb háziállat sorsa került Botond-gazda kezébe és végre istállónk és kerítéseink is vannak; kapott gyurmát (erről később), nyomdát, párosítós játékokat (óriási kedvencek), sok könyvet (majd a kuckóban beszámolok róluk), pizsamát, bábot, dobot, dvd-t, játék-ételeket, Dzsungel könyve-figurákat, autókat is kapott, igaz ezt hiába erőltetjük, totális érdektelenségbe ütközünk.
A három karácsonyi napban egy nyűgös szava sem volt Bobókámnak, igaz általában ugye tele volt a szája, de tényleg, egyszerűen lenyűgöző volt. Egész nap bűbáj volt, nem hisztizett, vendégségben sem undokoskodott, rettenetesen örült minden ajándékának, nagyon élvezte, hogy mindenhol kap "so ajándékot", rohangált, repkedett reggeltől estig. Tetszenek neki a karácsonyfák, élvezte a nyüzsgést és a felhajtást, imádja a csillagszórót, aprólékosan nézegeti a díszeket, settenkedik a karácsonyfa közelében, hátha talál valami ehetőt. Hihetetlen érzés szele csapott meg megint: a mi felelősségünk, hogy milyenek lesznek eztán az ünnepei, az emlékei, mennyi plusz élménnyel gazdagítjuk őt és tesszük szebbé a gyerekkorát, teremtünk-e hagyományokat. Az idei mézeskalács-ünnep karácsony nagyon kerek és meghitt volt az egész nap ugráló, viháncoló, örömködő Botibaba számára. 29.-én még egy hatalmas családi bulin vett részt, amit épphogy kipihenünk, már itt is a Szilveszter (úgy várja, mintha érintené), ami újabb alkalmat kínál a zabálásra és továbbig fennmaradásra, az élményfürdőzés tehát nálunk még nem ért véget, pláne, hogy még Győző születésnapja is a nyakunkon van, úgyhogy hiába fog elfogyni egyszer a tömérdek sütemény körülünk, még (minimum) egy tortával is számolnunk kell. Sose fogunk lefogyni. Bobó és én.
2010 karácsony besztof

2010. december 30., csütörtök

Napok kotyvaléka

A szépségről háromféleképp.

Odajön hozzám, ráteszi a kezét az arcomra:
- Szép a mama arca.

Nézegeti magát a tükörben:
- Szép a Bobó.

Diana hercegnő egy könyv borítóján:
- Ez mama.
- Nem, ez Diana hercegnő.
- Hasonlít a mamára.

Az állatokról háromféleképp.

- Mogyorós pele. Zsuzsa nagyi tanította.

Mackó leveleiben a vakondtúrásokra röhögve:
- Vakondkaki.

- Keressünk a tévében oroszlánot!
- Oroszlános filmet szeretnél, Bobókám?
- Igen. Vagy zebrásat, vagy pelikánosat.

Közöl, dirigál, utasít. Az élete árán is, de valahogy mindent elmagyaráz. Csúcspasi.

2010. december 23., csütörtök

A kis parasztgyerekünk listája



Ma óriási ordítást hallhatott, aki a lakásunk környékén ólálkodott négy óra körül (bocs, Jézuska és bocs szomszédok), Bobókám önálló életre kelt zabolátlan tincseit ugyanis ünnepi formába ráztuk, amit finoman szólva nehezen viselt a kis rabszolgahajcsárunk. Ha az ordítás holnap is megismétlődne és hatalmas balhé lenne nálunk holnap délután is, annak a következő az oka.  Alulbecsülve fiunk életkorát, mi balgák, az ő megkérdezése nélkül szereztük be azt a több tonna apró ajándékot, ami az ünnepek alatt a fa alá kerül. Egytől egyik mindegyikbe szívem-lelkem beletettem, gondosan válogattam, gyűjtögettem őket, hogy ne ismétlődjön meg, ami az első születésnapján, azaz, hogy csupa olyan dolgot kapott, amit csak fél évvel később használhatott, így úgy gondolom minden ajándék, amit kap, telitalálat és ki fog ugrani a bőréből, de lehet, hogy csalódni fogok. 
Beszélünk ugyanis mindennap a karácsonyról, a Jézuskáról, arról, hogy ajándékokat fogunk kapni és sok sütit fogunk enni, hősünket nem meglepő módon e két információ foglalkoztatja leginkább. Az ajándékokról mindig elmondtam neki, hogy a Jézuska figyel minket és mindenkit olyasmivel lep meg aminek az nagyon örül. Erre Bobókám a következőket közölte fülig érő szájjal:

- Maci, nyuszi, zsiráf, majac.
- Bobókám, ezeknek örülnél, ezeket szeretnéd?
- Iden. (=Igen)

Mára a zsiráfot elhagyta. De a malacot, macit és a nyuszit kitartóan ismételgette.  Lehet, hogy talán meg kellett volna kérdezni, hogy mit kér ez a szerencsétlen gyerek és nem csak, hogy sokkal olcsóbban jöttünk volna ki a bevásárlásból de még örült is volna az ajándékainak?



MINDENKINEK NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNUNK! 


2010. december 21., kedd

Öregapa karácsonyi ajándéka

Talán tényleg létezik Isten.
Nagyszüleim mindig is hitték, én nem. Minden este együtt imádkoztak. A nővérek mondták, hogy mióta Öreganya egyedül maradt, esténként azóta is ugyanúgy hallották mormolni magában, mint ahogy annak idején Öregapa imáját kísérte érthetetlen motyogásával. Egyetlen dologra vágyhatott igazán: Öregapára. Akárhol is legyen most Öregapa, biztosra veszem, hogy ő sem hagyta abba az imádkozást és azt is biztosra veszem, hogy ő is egy dologra vágyhatott, egyetlen dolgot kérhetett ő még, Öreganyát. Imáik meghallgattattak. Karácsonyra megkapják egymást. Öregapa talán még nem tudja, amit mi igen. Nemsokára odaér hozzá akit a világon a legjobban szeretett. Egy órája ment el közülünk, hamarosan újra egymás karjába zárhatják magukat. Immáron örökre.

2010. december 20., hétfő

Hogy csinál a cica?


Mármint ilyen fejet vág nyávogás közben. Továbbá minden egyes (könyvben) látott cicához odabújik és közli, hogy "szejeti".

2010. december 19., vasárnap

Mr. Álriporter

Hatalmas tudásanyagát szereti úgy megcsillogtatni, hogy nekem címezve, de valójában önmagának teszi fel azt a kérdést, amire szeretne válaszolni. Nekem meg kell ismételnem a kérdést, de nem ám akárhogyan: kikerekedett szemmel, bődületes izgalommal és érdeklődéssel, mintha tőlem származna a kérdés és mit sem sejtve epekednék a válaszért.

Esti példa:
Bobó: Ki van az ágyban?
Én: Ki van az ágyban????!!?!?!
Bobó: Iciji-piciji Bobóca. 

Hatásvadász a javából.

2010. december 6., hétfő

"Lopadi a Télapó"

Lopadi. Így mondja Bobó, hogy "lopakodik". Imádom. A Gryllus-dalból ismeri a szót és mióta elhatalmasodott rajtunk az állat-láz és már azt is tanuljuk, melyik ragadozó mivel táplálkozik, egy ideje már azt is tudja, hogy a vadak bizony lopakodva cserkészik be zsákmányukat és ő maga is tud lopakodni, majd egyszer felveszem nektek, mert nagyon helyes. 
Na, de ma nem erről lesz szó. Ki az a vadállatokon kívül, aki szintén lopakodik? A Télapó. Sokszor hangzott el nálunk a napokban, hogy "Télapó lopadi". Egy hete kezdtük meg kb. a felkészítést, célzott daléneklést - és meseolvasást. Sokszor átvettük, hogy az összes gyerek ablaka előtt elsettenkedik a Télapó és a kikészített cipőkbe tesz néhány finomságot és apró ajándékot. Azt is mondogatta, hogy "jó gyerekek", azt is, hogy "settentedit a Téjapó", azt is, hogy "pijos almát és mogyojót" tesz a cipőbe, úgyhogy a lényegi elemek megvoltak neki. Tavaly még semmit nem fogott fel a dologból, idén már annál inkább. Kikészítettük hát este a cipőt, sokszor elmondtam neki, hogy mi fog éjjel történni, míg alszik, ilyenkor mindig felcsillant a szeme és kimondta kulcsszót: "finomság". Eljátszottam a gondolattal, hogy miután este bekészítem neki az ajándékait az ablakba, éjjel akárhányszor áthaladok a szobán, mert hogy kelek Bobóhoz, minden alkalommal visszaveszek egy dolgot büntetésből, de persze nem gondoltam komolyan. Ha öt év múlva is itt tartunk, akkor újra megfontolom, szerintem brilliáns terv. Igaz, szegénynek semmi a világon nem maradt volna a csomagjaiban, annyiszor kelt megint....



Egyből emlékezett rá, hogy mit és hol is kell keresni, tépte fel a függönyt, arra sem volt idő, hogy kicseréljük az átázott hálózsákját-pizsamáját-pelenkáját, bizony ücsörgött még pisisen vagy húsz percet. Túrórudival indított, annak örült legjobban, egész nap azt emlegette, ha kérdeztük mit kapott a Télapótól, fülig szaladt a szája: "tújójudi". Utána majszolt néhány állatos kekszet meg egy kis csokimikulást is bevágott, a Zabfalatokat hisztérikusan félrelökte. Kapott egy kis borjút, azt is sokat szorongatta és emlegette ma, örült neki nagyon. A könyvre csak délután került sor.


Délelőtt voltunk még Győző családjánál, ott csokizott, kakaózott, délután még a szomszédoktól is csokit kapott, uzsonnára süteményt és mazsolát evett, a "pijos almát" felvágtam neki, de csak engem etetett vele, holnap megyünk vendégségbe, csodálkoznék, ha ott nem nassolná halálra magát, szerdára anyám jelentett három apró csokihóembert, hétvégén megyünk a bábszínházi kakaó és kalács party-Mikulás-műsorra, aztán lassan el is érkeztünk a karácsonyhoz és a két ünnep közti zabáláshoz meg ahhoz, hogy a védőnő feljelent, mert a gyerekemnek kétéves kora előtt az extrém zónába esik a koleszterin-szintje. 


Koleszterin ide vagy oda, nagyon jó kis napunk volt ma, Bobókám nagyon izgatott volt egész nap (és nem csak a sok cukor miatt), folyton járt a kis agya, néha megeresztett egy-két "settentedit"-et meg "lopadi a Télapó"-t, pörgött, zabált, azt hiszem nem is kívánhatott volna magának jobb december 6.-át. Most alszik. Én meg fohászkodom, hogy ne lássam őt reggelig.

2010. december 5., vasárnap

Éjszakai böngész ő

Remélem mindenki egyetért abban, hogy régen panaszkodtam már (Bobókámra), úgyhogy ma kivételesen keseregnék egy sort.

Az éjszakáinkról lesz szó. Nem is tudom már, itt időközben mennyire hangsúlyoztam azt, hogy milyen pocséknak ítélem Bobó éjjeli teljesítményét és mennyire nagyon megvisel engem a folytonos kelés hozzá. Két kezemen meg tudom számolni, hogy a huszonegy hónapja alatt hányszor aludta végig az éjszakát. Azt egy kezemen meg tudom számolni, hogy én hányszor aludtam végig az éjszakát (szerintem max. két ujjamra lenne szükségem). A fennmaradó röpke hatszáz valahány esetben vándor-üzemmódon áll a kapcsolóm. Jó esetben 1-2 kelés, rosszabb esetben 3-4, katasztrófa-időszak esetén, mint három hete van, akár 10-12 is kijut. Komoly. Az egy-kettővel elvagyok, általában gyorsan vissza is tudok aludni és reggel is viszonylag kipihent vagyok, kivéve ha hajnalban volt egy kis plusz ébrenlét, mert olyankor már nehezebben alszom vissza. Az esetek többségében nem kell mást tenni, mint a cumiját kitapogatni az ágyában és visszaadni neki, lefektetni, betakarni. 

Az extrák:
  • Van olyan, hogy vizet kér. Kap. Néha többször is, de mindig csak azután, ha visszafeküdtem és befészkeltem magam.
  • Olyan is van, szerencsére ritkábban, hogy a cumi a kezében van és nyüszít, valami baja van, ellöki a kezem, a száját összeszorítja és nem kell neki a cumi. 
  • Hajnalban néha közli, hogy "kijössz" és mivel a 7-órás szabályunk továbbra is életben van, ez a kérése gyakran ütközik elutasításba, ilyenkor néha elkezd ordítani, de mire befekszem az ágyamba, általában abbahagyja. 
  • Ha hat és fél hét között ébred, akkor már nem mindig alszik vissza (sajnos én sem), de hétig elszórakoztatja magát. 
  • Néha kéri, hogy "bekeni ínyemet". Ilyenkor a varázs-Dologellel jól bekenem az ínyét (mindig ki van készítve), ettől általában megnyugszik. 
  • A legrosszabb és mostanában leggyakoribb: cumi a szájában/kezében, áll a kiságyban és nyög. Eddig sose állt fel. Nehezen fekszik vissza, gyakori, hogy még többször eljátssza ezt, mielőtt visszaalszik.
  • Néha eszébe jut (főleg hajnalban), hogy "kecske meg tehén", ilyenkor általában az "ők is alszanak, Botikám, aludj te is"-dumával szoktam próbálkozni, de nem mindig sikeresen, néha elkezd ordítani, de hamar abbahagyja. Egyébként majdnem mindig kikészítjük őket a pelenkázóra, hogy reggel megtalálja őket és még kicsit eljátsszon velük, mielőtt értünk kiáltana.
Ha felébred, nem alszik vissza magától. Akkor igen, ha hallom, hogy megtalálta a cumiját (direkt jó zörgőset vettem neki), de ha eleve nála van és más baja van vagy nem találja, akkor nem hagyja abba a nyöszörgést. Kipróbáltam már, hogy várok-várok, nem megyek át, de nem hagyja abba. Görcsbe rándul már a gyomrom, ha meghallom ezt a tipikus nyögést, annyira idegesít, hogy elmondani nem tudom.Sokszor érzem úgy, hogy annyira fáradt és álmos vagyok és annyira kényelmesen fekszem, hogy én márpedig nem tudok felkelni és átmenni hozzá. Győző sajnos nem ébred fel és ha fel is ébredne, nem találja meg a cumit, nem tudja, hogy kell recsegésmentesen lépni a parkettán, stb. Egyszer próbáltuk, katasztrófába torkollott, de mondom, fel sem ébred, meg sem moccan, horkol, szuszog, majd reggel megkérdi, hogy ébredt-e éjjel Bobóka...

Ez a mostani rossz szériánk nagyon hosszú. Kb. két hétig rémes volt, aztán jutott két-három jó éjszaka, már kezdtem örülni a fejemnek, erre megint ébred, többször, mint valaha. Tegnap ismét mélyponton voltunk: fél 11 és éjfél között ötször (!!!) ébredt és ébresztett fel és kellett átmennem hozzá. Már sírva ébredtem fel. Valamikor éjjel kínomban már adtam neki Nurofen-t, de utána is ébredt még vagy négyszer és különben is kinn van 16 foga, nem hiszem, hogy az fájna neki. Nem beteg. Nincsenek zaklatott napjai. Miért is ébred fel ennyiszer???? Azt szoktam érezni, mikor huszadszor kelt fel, hogy itt a vége, lelépek. Elmegyek. Nem bírom tovább. Csinálja ezt valaki más, én nem tudok így élni. Nagyon-nagyon dühít, hogy már ennyi idős és még mindig megy ez a műsor. Nem tudom, hogy miért csinálja ezt, mikor elvileg semmi oka rá. Nem tudom, azért van-e ez, mert valamit rosszul csináltam, csinálok? Azért van-e, mert megérzi a feszültségeimet (van bőven) és nem hagyja nyugodni? Nem tudok ellene tenni. Mit kellene kezdenem az éjszakai műsoraival? Ugrálni hozzá vagy hagyni egyszer sírni? Ez a tíz kelés éjjelente, egyszerűen kikészít. Ilyenkor reggel kell kb. egy óra, mire összeszedem magam, de ha ráadásul ő is nyűgösen kel (mostanában van ilyen), akkor veszekedéssel indul a napunk, mindketten kiborulunk, káosz. Rettenetesen elegem van ebből, nagyon unom. Egy életre szeretném, ha összeszedné magát és végre aludnánk rendesen. Ne legyenek ilyen visszaesések és többhetes nemalvások, pláne ha semmi igazolt oka nincs rá. Megjegyzem, azóta alszik ilyen rosszul, mióta elszakadt a borostyánlánca és nem hordja. Nem igazán hiszek benne, de kipróbálnám, hogy mi lenne, ha újra hordaná.
Blogmurphy most is meghallgathatná imáim és mint eddig oly sokszor, most is bejöhetne, hogy amit beharangozok a blogban, az érvényét veszti azon nyomban, mert ez most tényleg megvisel. Gyakran vannak szar éjszakáink, de ilyen hosszan és ennyire rossz, mint most, rég volt...

Napközben meg általában tündér egyébként, jókedvű, dumál nagyon, ezerszer borulok a nyakába, hogy milyen okos, milyen ügyes, jófej és aranyos, egyre jobban szeretem, rengeteget olvasunk, beszélgetünk, énekelünk, játszunk, rajongok érte. Éjjel viszont meghasonlok és válogatás nélkül tudom szidni és hihetetlen indulatot érzek iránta. Mint ha nem is ugyanaz a gyerek lenne. Tiszta skizofrén helyzet.

2010. december 1., szerda

Közeledik már az ünnep...

Nagyon vegyes hangulatban várom a karácsonyt. A sok jó dolog mellett, amik pörgetnek és arra inspirálnak, hogy örüljek neki, sajnos idén bőven kijut a szomorúságból is.

Készülődöm, tervezgetek, izgulok Bobó miatt és várom nagyon; gyűjtöm neki az ajándékokat, elképzelem, hogy mit fog szólni a fához, hányszor kell majd elmondanunk neki a Jézuska-sztorit, mennyire izgalomban lesz, nem fog bírni magával; gondolkodom mit fog vajon kezdeni a sok rászakadt új játékkal és könyvvel, megbolondul tőlük vagy örülni fog; tavaly még nem igazán fogott fel belőle semmit, idén ez már másképp lesz.
Szorongok a pénzügyeink miatt. Minden pénzünk Bobóra költöm, de még így is rengeteg minden kellene neki. A saját igényeinkről egy ideje nem nagyon beszélünk. Magunkban szenvedünk. Minden évben alulmúljuk önmagunkat és ahelyett, hogy javulnának a dolgok és előre haladnánk, egyre kevesebb jut egymásra, másokra. Minden évben csökkentjük a karácsonyi keretet. Nem tudom, jövőre az lesz, hogy nem veszünk egymásnak semmit vagy a befizetett csekkszelvényt tesszük a fa alá? Méltatlan és elkeserítő a helyzetünk, nem tudjuk megszokni vagy beletörődni, felőröl minket teljesen. 
Van viszont egy titkos családi projektem: szervezkedek, mesterkedem, ármánykodom, lopok, csalok, hazudok. Ezzel kapcsolatosan előkerült néhány régi soha nem látott fotó. Nehezen boldogulok a boldog szép napok felidézésével, nagyon megérint és sokat kivesz belőlem a múltidézés. Pláne, hogy olyan képekre bukkanok, amelyeket soha nem láttam. Néha alig tudok elaludni annyira izgulok a tervezgetés miatt. Ha minden terv szerint összejön, akkor nagyot fog durranni a dolog. Olyan embereket szeretnék meglepni valamivel, akik nagyon különleges helyen vannak a szívemben, legalább egy töredékét szeretném nekik visszaadni abból, amit tőlük kaptam.
Itt van viszont nagymamám, Öreganya. Beteg. Nagyon. Nem fog már meggyógyulni. Augusztusban maradt magára. Két hónap hiányzott, hogy megüljék az aranylakodalmukat. Tudtuk, sejtettük, hogy nem lesz sokáig maradása Öregapa nélkül, igaz ettől még nem könnyebb elengedni a kezét. Tudom, hogy gyakorlatilag semmi öröme nincsen már az életben, hetek óta egyetlen pózban fekszik az az idősek otthona sötét és néma szobájában. Nem kér tévét, nem kér rádiót, nem engedi, hogy lámpát kapcsoljanak neki. Nem tud felülni, alig eszik, ő, aki mindig termetes volt, csontsoványra fogyott, a szemünk láttára emészti fel a betegség, amit nem lehet megállítani és kérdés, hogy lenne-e értelme egyáltalán. Érdemes volna-e jobban küzdeni érte vagy el kell fogadnom, hogy a hitük szerint Öregapja várja őt és hívja magához? Nem akarom itt tartani (nem is tudnám), de képtelen vagyok felfogni, hogy mi történik. Pár hónapot ígértek még nekünk, maximum ötöt. Mit kezdjek vele? Mit lehet ilyenkor tenni? Hogy lehet ezt várni, hogy lehet bírni idegekkel? Öregapát itt akartam még tartani. Róla még úgy gondoltam, hogy van némi öröme az életben, szükségünk is lett volna még rá. Öreganyát viszont már  kilenc éve elvesztettük, ő már régóta nem az én pajkos, okos, törődő nagymamám. Őt már akkor elvesztettem és megszenvedtem, ez a kilenc éve tartó állapot kicsit olyan, mintha beragadt volna élet és halál között. Kegyetlen. Egy üres, életképtelen test csupán, a lelke rég elveszett. Nagyritkán bukkan csak elő, például a mosolyán keresztül csillan meg, ki is volt ő egykor. Voltam nála hétvégén, először nem is igazán örült nekünk, aztán többször is úgy mosolygott rám, ahogy nagyon régen tette. Hihetetlen mély kedvességgel, szeretettel. A szívem szakadt meg. Nézem most ezt a képet, amit beszúrtam ide és teljesen idegen. Mintha már rég meghalt volna. Közben fekszik valahol a jobb oldalán babapózban és várja, hogy megmondjuk neki, hogy ki kell őt vennünk az otthonból, amit szeret és megszokott; hogy megmondjuk neki az igazság egy részletét; hogy a karácsonyt kórházban fogja tölteni. Ez utóbbi lehet, hogy csak engem érdekel, de elborzadok, ha arra gondolok, hogy míg mi összeülünk majd Szentesete és ajándékokat bontogatunk, megöleljük egymást, addig ő egy rideg kórteremben hajtja majd álomra a fejét és tudja, hogy az a négy fal lesz, amit életében utoljára lát. Soha nem fog már onnan kikerülni. Októberben volt a születésnapja, kinn voltunk nála, erőltettem, hogy kijöjjön velünk sétálni, évek óta nem volt érdemben friss levegőn. Az utolsó séta. 

Hát így várom az ünnepeket, az új évet. Tudom, hogy nemsokára őt is el fogom veszíteni végleg, pedig még azt sem fogtam fel, hogy Öregapa elment és nem fog például karácsony este felhívni. Rémálom az egész. Másik nagyszüleim közben az ő aranylakodalmukra készülnek, nagyon nagy a kontraszt. Eszembe jut erről a mondás, hogy Isten az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Nem pontosan tudom, miért, de sokat kavarog ez mostanában a fejemben. Az biztos, és próbálok erre gondolni, hogy Öreganyának mindenképpen jobb lesz így. És talán tényleg találkozik Öregapával valahol a felhők felett és felolvassa neki az elkésett levelemet.