2012. december 30., vasárnap

Legszebb üzenet

Tegnap apjánál aludt, ilyenkor együtt fetrengenek a nagyágyban, focimeccset vagy dartsot nézve, amíg csak Kicsiúr el nem álmosodik.
Eközben én ültem a Bazárban fejemet támasztva, majd Bobó tollbamondásával befutott az egyetlen üzenet, aminek szívből örültem:
"Kívánunk neked szép estét és azt, hogy legyen szép szíved, amivel mindenkit szeretni tudsz, de pláne nem a rossz embereket."

Ámen.


2012. december 27., csütörtök

Karácsonyi kotyvalék

- Mama, miért nem kaptam szerinted plüss pumát? Azt gondolta a Jézuska, hogy nem igazán vágytam rá?

Bobó egyik legjobban egy Lolka bolka dvdnek örült, amit a szomszédból kértem kölcsön, de nincs rajta olyan rész, ami nekünk ne lenne meg, de mégis...

- A Lolka és Bolka az maga a mese!

- Hol a papucsom, Mama?
- Apánál maradt, ne keresd.
- Akkor ellopta a papucsomat.

 Rengeteg nagyon cuki ragozása van, amiket jó lenne mind lejegyezni, de nyilván lehetetlen. Most egyet kivételesen egyből leírtam:
- Nem szabad, hogy beleessen a vízbe, vagyis bármi olyanba, ami folyadékony.

Ordítok vele, hogy miért kell mindennel ellenkeznie, és mi lenne ha néha-néha valamiben együttműködne velem, és nem értem, miért van ez.
- Én ilyen vagyok, Mama.
Erre nem tudtam mit mondani, (sajnos).

Ma reggel (is) átrohant hozzám, ilyenkor beugrik mellém, odabújik, kifliződik, de sajnos csak két másodpercre is. Ma rámnézett mosolyogva, majd közölte:
- Milyen büdös vagy, Mam. Lehet, hogy a szád.
Én meg remélem, hogy csak az.

Este fél 10:
Mi az a mohapázsit? Gyere ide és mondd el.

Ja, és fontos megemlítenem, hogy a Télapóval ellentétben, akivel szemben nagyon gyanakvó és hitetlen, egyelőre úgy tűnik a Jézuska-mesét hiszi. Játékba beleszőve párszor megkérdeztem, hogy honnan van ez a fa, meg a sok ajándék, mindig Jézuskát válaszolt. Néha elmélázik, hogy hogyan cipekedik az angyal, illetve, hogy vannak-e segédangyalai (szerinte a fát csak így tudta elhozni), de alapvetően elhiszi, és tetszik neki, hogy angyalok hozzák a szeretetet és az ajándékokat. Minden mesét próbáltam neki úgy előadni, hogy a Jézuska szimbolikusan behelyettesíthető legyen, és úgy máris nem hazugság a történet, hanem nagyon is valódi.
Az ajándékokon kívül a mézeskalács a sztár idén is, kétpofára tömi (pedig idén sem lett túl jó, viszont együtt sütöttük, ami isteni volt, mert nálunk példátlan módon aktívan és lelkesen vett részt benne, olyan két órán át lekötötte, és még másnap is sütni akart...). Az ajándékok eléggé betaláltak szerencsére, a társasjátékok nagyon tetszenek neki, a golyópálya is, a könyvek és diafilmek is jók lettek, a luxuspárduc totálisan hidegen hagyja (hálistennek, mert csak 1890 ft. volt), viszont amivel - ajándékok ide vagy oda -  mégis a legtöbb idejét tölti: továbbra is az eszköz nélküli állatos vagy lolkabolkás szerepjátékok: ugrál, pattog, morog, prüszköl, nyuszifület, szarvat, agancsot csinál magának, dirigál, szerepet oszt, ide-oda röpköd a földgömbön az égtájak és éghajlati övek között, folyton valami állat, vagy kincsvadász vagy kedves tolvaj, és folyton bevon(na) minket is, ami bevallom, nem minden hangulatomban olyan örvendetes. Társasozni, rajzolgatni, kártyázni, beszélgetni bármikor és bármeddig tudnék, két lábon ugrálni, brekegni, hason csúszni, sárbaqn hempergőzni, bevallom, nem mindig. Na ezekből a nem mindig-ekből vannak a konfliktusaink. 







2012. december 25., kedd

Ünnepi viselet

Szemeimet a fröcsögő olajtól, frissen mosott hajamat az olajszagtól védtem, Bobcinak viszont nem sok mentsége van rá, hogy miért napszemüvegben nézett tévét.





Viszont elmondani nem tudom, milyen gyönyörűség volt vele végignézni majdnem az egész Mary Poppinst!! Na, jó, csak egy órát belőle, de a legjobb egy órát. Nem is hittem volna, hogy érdekli, leköti, csak megörültem neki a tévében, és leültem elé egy percre, de ő is ottragadt.


2012. december 22., szombat

Angyali üdvözlet

- Boti, ha itt teremne most egy jó tündér, és azt mondaná, hogy bármit kívánhatsz, valóra váltja, mit kérnél tőle?
- Azt hogy legyen egy jó szíve, amivel mindenkit szeret.
 

2012. december 18., kedd

Halálmese

Nehéz napokat élünk. Életem azt hiszem érzelmileg legtermékenyebb, legintenzívebb két hete van mögöttünk, és még nem is vagyok teljesen kinn ebből a folyamatból, de három napja mondjuk már mintha kicsit jobban lennék. Volt egy hét, amikor a halálfélelem- és a halálvágy között őrlődtem, főleg az előbbi javára, de életemben először érintett meg az utóbbi is.
Amiért ezt most ide írom, az "csak" az, hogy édes drága, érzékeny Bobókám (akinek a szavak szintjén ebből nyilván semmit nem kommunikáltam) ezekben a napokban állt elő a kérdéssel nekem az egyik este:
- Mama, te mikor fogsz meghalni? - kérdezte legörbülő szájjal.
Első nap azt válaszoltam neki, hogy nagyon sokára, majd amikor már nagyon öreg leszek, és már ő is nagyon nagy felnőtt lesz. Aztán rájöttem, hogy ez nem elég jó válasz.
Másnap is előszedte, de akkor már sírt is. Egyre csak azt kérdezgette, hogy mikor fogok meghalni, és ha én meghalok, akkor ki fog róla gondoskodni. Elmondtam neki, hogy én erről azt gondolom, hogy akiket szeretnek, és akik szeretnek, azok sosem halnak meg igazán, és örökké élnek a szívünkben. Elmondtam neki, hogy Öreganya és Öregapa például már meghaltak, de a szívemben tovább élnek, és akármikor ha szeretnék velük lenni, ott megtalálom őket. Erre mit mondott?
- De én nem akarom, hogy csak a szívemben élj. Azt akarom, hogy egészen élj.
És sírt. Nem volt mese, ki kellett neki mondanom (ami nagyon nehezemre esett jelen állapotomban, és egyben hatalmas tanítás vagy mi is volt...), hogy amíg neki szüksége van rám, addig maradok, és ígérem, hogy nem fogok meghalni. Pokolian nehéz volt ezt felelősséggel kimondani, meg is fontoltam, mielőtt ki tudtam mondani. Az életben soha nem szegtem meg Bobónak tett ígéretemet, most sem akartam felelőtlenül ígérgetni, de én is nehezen hittem, hogy igaz, amit mondok. Pedig muszáj lenne hinnem. Hihetetlen tanítómesterem ám a gyerekem. Az is foglalkoztatja, hogy ő meghal-e. A minap közölte, hogy nem akarja, hogy legyen meghalás az életben. Nagyon-nagyon érdekes ám, és egyben riasztó is, hogy most amikor én annyira kihúzódtam a valóságból és az életből, mint még soha, és a teljes létbizonytalanságba sodródtam érzelmileg, és nem voltam-vagyok jelen most neki érzelmileg, akkor pontosan meg is érzi ezt, és még szavakba is tudja foglalni, és még meg is találja az ehhez pontosan illeszkedő fogalmakat. Nekem ez megdöbbentő, és ha egyszer kijutok ebből a folyamatból, akkor remélem még a mostaninál is pozitívabbként fogom ezt a párhuzamot, Bobó bölcsességét és ennek a szépségét látni.



2012. december 12., szerda

Kis filozófusom

- Miért van a szarvas nevében az, hogy szar meg vas, mivel a vas az egy anyag, a szar meg ami a fenekünkön jön ki?

- Ki fog rólam gondoskodni, ha te meghalsz? - kérdezte, majd elsírta magát. 








2012. december 5., szerda

Erdélyi Botond levelét megírta*

*Tollba mondta.



Azt mondta: "szánkót nem biztos, hogy hoz a Jézuska, mert azt lehet, hogy nem bírja el."




Aztán leült Lolka és Bolkát nézni.


Kiegészítő levelet kell(ene) küldenem a Jézuskának: megkapta ugyanis a Télapótól ezt a könyvet, és kéri a folytatását.



Lassan lépked Télapó

Bobó "romantikus" lelkéről sokat elárul az alábbi sztori:

"Képzeld, volt ma nálunk az óvodában egy bácsi, aki beöltözött Télapónak. De biztos, hogy nem az igazi Télapó volt, mert egy bácsi volt, és még a ciőpője sem valódi Télapó cipő volt, hanem egy sima bakancs."

Az igazit egyébként nagyon várja, lázban ég, minden nap számolja a naptárban, hogy hányat kell aludni, ma reggel úgy felragyogott az arca, mikor mondtam, hogy este már ki kell készíteni a bakancsot (tavaly elfelejtettem), hogy csak na. A minap előhozakodott vele, hogy mi az a virgács. Elmagyaráztam neki, közölte, hogy ő is szeretne. Hát, lesz neki.

Énekli a Télapós dalokat (nagyon szépeket tanultak az oviban), mondja a mondókákat, eléggé rajta van most az ügyön. 

Minden este az ágyában altatódalokat kér, és a végén ő is elénekel párat, köztük mindig ott van ez is, ez a kedvence, nekem is:

Hegyen, völgyön mély a hó-
lassan lépked Télapó.
Ősz szakállán dér rezeg,
Messzi földről érkezett.
Kampós botja imbolyog-
Puttonyába' mit hozott?
Mindenféle földi jót,
Dundi diót, mogyorót.

Óvodában mégegyszer járt a Mikulás (?), erről a következőket mondta el hősünk:
"Azt hittük először, hogy ez sem az igazi Télapó, de aztán kiderült, hogy ő az igazi volt, és egy krampusza is volt, akiről először azt hittük, hogy gonosz, aztán kiderült, hogy csak csibészkedett, amikor ellopta a Télapó zsákját."


2012. december 4., kedd

Hőslovag


Tegnap már jöttünk ki a csoportból, mikor láttam, hogy a szoba sarkában Kinga (Boti szerelme) sír. Mondtam Bobcinak, hogy menjen oda megvigasztalni. Odarohant, odahajolt, annyit hallottam, hogy megkérdezte, hogy "Miért sírsz?", majd azt láttam, hogy belerúg az A. Máté nevű csoporttársukba.

Megmondom őszintén, büszke voltam. Egyelőre szó nélkül hagytam a látottakat.

Aztán este hazafele lötyögtünk a trolin, valahogy szóba került, hogy A. Máté és Bálint milyen durvák, sokat verekszenek, szó esett a büntetésekről is, és ennek kapcsán előszedtem, hogy láttam, hogy megrúgta Mátét, és bár tudom, hogy rendességből rúgta meg, de mondtam, hogy így ő is durvaságot csinál, egy kicsit ez is rosszaság, és okosabb, ha szavakkal védi meg, akár magát, akár mást. Erre Ő:

- Mama, én csak biztosítottam A. Mátét, hogy soha többé ne bántsa a Kingát.





2012. december 2., vasárnap

60 perc nyugalom ára


2012. december 1., szombat

Esti csendben

- Na, végre-valahára lefekhetek már, és nyugodtan pihenhetek. - mondta hősünk nagyot sóhajtva, mintha én tettem volna kötelezővé, hogy kiolvassa az állatok lexikonát,

- Na, énekelj nekem altatódalt, és közben nézd, hogy szunyókálok nyitott szemmel. 
- Hogy van visszafordított nyelven (=visszafele) az h fognyűvó manó?

- Nyitott szemmel álomba szenderültem, nézd!
- Rücsök van a gatyámban!!
Gyanítom, 11-ig ébren lesz és addig még elhangzik néhány gyöngyszem...
(Negyed 12-kor aludt el....)

2012. november 28., szerda

Nagyfiús mérföldkő

Most már hivatalos: soha többé nem kell pelenkát vásárolnunk. Éljen!!!! Van még itthon azt hiszem három darab, amit akár ki is dobhatnék, és soha, de soha, de soha nem kell többé (Botond gyereknek) pelenkát venni. Nagy könnyebbség. Anyagilag is, lelkileg is.
A nagy áttörés után 1-2 nappal megint simán sikerült wc-be kakilnia, aztán feltűnt, hogy úgy négy napja nem kakilt. Sejtettem én, hogy azért szoronghat a wc miatt, de hagytam a témát, nem nyomasztottam vele, nem érdekelt, de azért ma ráültettem a wc-re, hogy próbáljon meg kakilni. Azt mondta, jó ötlet, mert úgy is kell neki. Erre én azt válaszoltam, hogy ennek igazán örülök, mert pár napja már nem kakilt, és így nyugodtabb vagyok. Erre halál flegmán közölte, hogy ő hétfőn (megmutatta az ujjacskáin az első napot - így tudja követni a hétköznapokat, mennyi van hátra az oviból, hol tartunk) az óvodában kakilt. Azt mondta, hogy nem szólt senkinek, hogy kakilnia kell, kiment, aztán nem hallotta senki, hogy szólt volna fenéktörlésért, így elmondása szerint megvárta, míg Eszter néni befejezte, amit csinált, és aztán ő segített neki. Neki, aki egy hete még közölte velem, hogy ő "soha, de soha, de soha, soha az életben nem fog az óvodában kakilni." Neki, aki a bölcsiben sem kakilt soha, soha, pelenkába sem, egyszer sem. Nem olyan nagy dolog, tudom én. De nekünk azért mégis. Mondom én, aki úgy egy hónapja még azt hajtogattam az apjának, hogy biztosra veszem, hogy ez a gyerek soha, de soha, soha az életben nem fog wc-be kakilni. Nem tudom még pontosan, mi történt most, amiért elengedte végre, amit el kellett, vagy minek köszönhető ez a hatalmas ugrás, de nagyon-nagyon büszke vagyok rá, mert tudom, hogy ez neki óriási teljesítmény volt.


2012. november 26., hétfő

Nyalánkságok

Esti köreinket rójuk, már sokadjára hív be, így már ingerülten robbanok be a hálóba, veszekedésre nyitom a szám, de - látván az arckifejezésem - hősünk megelőz:
- Mam. Te vagy a világ legaranyosabb anyukája, akit csak ismerek.
Mosolygok, szeretem, olvadozom. De ezzel még nincs vége:
- Ezzel most felaranyosítottalak?

Ennek az inverze: elmegy pisilni, rendszeresen bokájára tolt gatyában ugrándozik ki, nem hajlandó felhúzni. Tegnap megmakacsoltam magam, és mondtam, hogy nem húzom fel, tőlem így is maradhat. Főztem tovább a konyhában, hallom, hogy morog a fürdőben:
- Most jól felhülyített engem ez a nő.

Ma reggel:
- Valami igazán lányos ajándékot fogsz tőlünk kapni apával!
- Ó!! És mit?? (gonosz vagyok, tudom)
- Nem árulom el, mert akkor nem lenne meglepetés.
Tud titkot tartani, basszus. Nem semmi.

2012. november 21., szerda

Prömié

Csak a történeti hűség kedvéért jegyzem le, hogy a tegnapi nap megtört a kőkemény jég Bobókám akarata körül, és - igaz nem teljesen önszántából -, de belekakilt a vécébe. Ült a kádban, elkezdett sipítozni, hogy ki kell jönnie, adjak rá pelust, mondtam, hogy ott a wc, ne vicceljünk már, hogy most csuromvizesen kivonulunk pelenkáért, először tiltakozott, aztán ahogy ott évődtünk, már alig bírta tartani, kétségbeesett, hogy mi lesz így, ráültettem gyorsan a wc-re, már kinn is volt. Ezek után a világ természetesebb dolgaként beszéltünk erről, és igazából én is tök természetesnek éltem meg. Nem volt ilyen nagy fless vagy ováció körülötte. Nem tapsikoltunk vagy jártunk örömtáncot, ő is szerintem örült magának, de valahogy természetesen kezelte. Azért ez - főleg az ő esetében - hatalmas hatalmas szó, büszke vagyok rá nagyon, ahogy így észrevétlen halad előre a maga kijelölt kis útján. A folytatást majd meglátjuk.

2012. november 18., vasárnap

Kedvességek, szeretések, fejtetű

- Elmegyek este kicsit Bobó.
- És ki lesz velem?
- Hugi.
- Az jó. Őneki örülök a legjobban a világon.

- Minden nap egy puszit adok neked. Vagy ide vagy oda, de csak egyet. Ha jól viselkedsz, de csak akkor, ha jól viselkedsz, akkor tízet is adok.
- Mikor nem viselkedek például jól?
- Amikor mérges vagy. Akkor nem adok neked puszit egyáltalán.

Minden este kap az ágyába egy könyvet, amit mindig hosszas (és idegőrlő) válogatás előz meg (pláne, mert mindig egy állatos lexikon a vége...). A minap felmerült a Boribon focizik mint lehetőség (egy pillanatra sem vettem komolyan), de amit szemöldökét vonogatva hozzáfűzött az édes volt:
- Lehet, hogy neked gagyi, de nekem nem. Valamikor szívesen elolvashatjuk!
Egyrészt édes, mert összekeverte a Bori-sorozattal, amit le szoktam húzni, másrészt édes, mert megközelítőleg kilenc hónapja nem engedett Boribont olvasni.

Beszélgetünk a családtagokról, többek között megkérdezem, ki a kedvenc nagypapa figurája?
Felsorolom Nagypapát, Pétert, ÁkosPapit.
- ÁkosPapi.
A minap először fél napot ő vigyázott rá, teljesen simán, sőt örömmel maradt otthon vele, hatalmasat játszottak, még délután sem akarta, hogy eljöjjön, és egy napocskát is rajzolt neki, ami nagy szó.


Barkochbázunk.
- Mam, tudod, melyik állatot nem kérdeztük még soha, de most sem fogjuk?
- ??
- A fejtetűt.

- Bobó, ne rángasd már el magad!
- De miért akartál hozzámnyúlni?
- Meg akartalak simogatni.
- Miért?
- Kedvességből, mert szeretlek.
- Ne kedveskedjél soha. De néha kedveskedhetsz, csak most nem.







2012. november 16., péntek

Szeretetgombóc

- Nagyon szeretlek, Édeském!
Mondta ezt reggel az arcomra feküdve az ágyamban, közös takaró alatt, a betegségszagú leheletével. Imádás.

- Mamuska. Mamuskám.
Többször is így hívott ma.

- Szeretlek, Bobó.
- Én téged jobban.

- Te vagy a világon a legédesebb anyuka.

De ilyen is van:
- Miért visítasz hozzám malachangon?
Ordításnak szántam, hálistennek nem vette komolyan.


2012. november 11., vasárnap

Kaláka betegei

Brutális Nálatok laknak-e állatok? rajongásban van pár hónapja. Szinte egész nap arról beszél, énekli sorra megállás nélkül a dalokat, nagyon gyakori, hogy este az ágyában végigénekli az egész dalgyűjteményt. Folyton arról beszél, hogy milyen állat van a Nálatok-ban, milyen nincs, énekli, nézegeti a könyvet, dúdol, hümmög megállás nélkül. Nem volt kérdés, hogy elviszem a Kaláka Nálatok laknak-e állatok? című koncertjére. Hetek óta arról beszélgetünk, hogy vajon melyik dalt fogjuk hallani, melyiket, nem, melyiket szeretné mindenképpen, melyiket közepesen, és melyiket nem akarja hallani. Amikor ma hajnalban kruppos ugatásra ébredtünk és egy lázas kis homlokot kellett simogatnom egy órán keresztül, nagyon elszomorodtam, hogy lemaradunk róla. Beállítottam az órát 8-ra, hátha mégis elindulunk, épphogy visszaaludtam a hajnali ébrenlétből, már csörgött is, felkeltem, megnéztem Bobót, horkolva aludt, mint akit fejbe vertek, megcsókolgattam a homlokát, nem volt lázas. Kinn viszont sütött a nap, gondoltam, én bizony elmegyek vele a koncertre. Nem mondom, hogy könnyű szívvel, de felébresztettem, ennek nem nagyon örült, pár percig még azt is mondta, hogy nem akar menni sehova, de elszántam magam. Megreggeliztünk, adtam neki gyógyszert és elmentünk. Lehet, hogy felelőtlenség volt, de a jó levegő biztosan nagyon jót tett neki, lázas nem volt, se taknyos, isteni kedve volt, tökjót sétáltunk a napsütésben a gesztenyefák alatt a Mom Parkig, majd a koncerten végig élveztük. Majdnem végig az ölemben ült, hősiesen viselte az unalmasabb részeket és a háttérzajt, a jó részeket, kedvenc dalokat meg nagyon élvezte. Igazából végig nagyon figyelt, tetszett neki, nem unatkozott, nem kalandozott el a figyelme, nem dumált. Minden dalnál azt játszotta, hogy elmutogatta valamiképpen a kezeivel, kis testével az állatot, amiről szólt a dal. (Ez a kézbábozás amúgy a legújabb szokása, nagyon imádnivaló.)






 

Végig számon tartotta, hogy majd ne felejtsünk el a koncert után aláírást kérni, beszélgetett a zenészekkel, elmondta, hogy a pumát és az oroszlánt kár, hogy nem énekelték el. (Ja, azért is hős volt mert az ő kedvenceiből alig hallottunk valamit, főleg madaras dalok voltak, kevésbé vadállatosak, de megbeszéltük, hogy ez így alakult, nem méltatlankodott.)





Utána elmentünk anyukámékhoz, atomcuki kedvében volt egész nap, mindenkit puszilgatott, kedveskedett, hozzám bújt egész nap, nem aludt ebéd (két falat krumpli, két harapás zsömle) után, és délutánra kezdett csak rosszul lenni, belázasodni, ahogy jöttünk hazafele már fázott, nyöszörgött.



Ágyban, takarók alatt vacsorázott (négy falatot), nagyot fürdött, majd 8.03-kor, három perccel az ágyba kerülése után, elaludt a kedvenc piros állatos könyve háziállatos oldala felett. Majd meglátjuk meddig tart ez az állapot, ugyanis egész nap egyetlen egyet sem köhögött, itthon este máris elkezdődött...

2012. november 3., szombat

Ki aludt?

- Mam, én már kikelek az ágyból. Teljesen átaludtam már az éjszakát és egyáltalán nem vagyok álmos.

A dolog szépséghibája, hogy nem reggel fél 8-kor hangzott el, hanem tegnap este 22.40-kor.



2012. november 2., péntek

Három anyás

Az egyik, hogy valamelyik nap kinn aludt Budakalászon Győzővel, este beszéltünk, átadta Bobcinak a telefont, akivel váltottam pár szót. Győző mondta, hogy miután beleszóltam a telefonba, egy pillanatra eltolta magától a mobilt, és megsimogatta a készüléket. 

Ugyanezen kinntartózkodása alatt nézték a Sivatagi Show-t, amiben van az a rész, amikor a páviánok lebukfenceznek a domboldalon. Állítólag büszkén felharsant:
- Az én anyukám tud cigánykerekezni!
(Így igaz, szokta kérni tőlem, volt már rá példa, hogy utcán is produkáltam magam...)

Ma az Állatkertben a krokodiloknál feltettem a lábam a korlátra, rámszólt, hogy vegyem le onnan, majd megölelt:
- Én vigyázok rád, gondoskodom rólad, Mam.


Talán megnyugodhatnék lassan, hogy nem utál ez a gyerek.

2012. november 1., csütörtök

Ma is, tegnap is, holnap is

A minap rendezgettem a fotókat, többek között ezekbe botlottam. Mondanom sem kell, hogy megálltam kicsit időzni, hagyni előjönni az érzéseket.



Nem az fáj önmagában, hogy hiányoznak nekem, azt megtanultam valahogy kezelni és megélni, sőt életre keltettem magamban belőlük jó sok mindent, mióta nincsenek velem, így bennem érzem, hogy élnek tovább. Sok tőlük kapott értéket bontakoztattam ki az elmúlt egy évben. Nagyon mély szeretettel gondolok vissza rájuk, és sokszor mar belém a hiányuk, sőt, azt is nagyon bánom, hogy Botond nem ismerheti őket, nem élvezheti a szeretetüket, nem fürdőzhet rajongó tekintetükben, viszont a képek kapcsán most az fájt legjobban, hogy rájöttem, hogy jelenleg nem érzek még egy olyan helyet, olyan embereket magam körül, ahol annyira érezném a feltétel nélküli elfogadást, önzetlen szeretetet és nyugalmat, mint náluk, velük és ez az, ami pusztítóan hiányzik. Volt egy pszichodráma alkalom valamikor még tavasszal (a mélypontom mélypontján), amikor csináltunk egy imaginációt arra, hogy mire vágynánk, mire lenne szükségünk. Nekem megjelent egy női figura, aki velünk élt, velünk lakott Bobóval, gondoskodott rólunk, segített, ölelt, szeretett bennünket, és szép lassan kirajzolódott nagymamám. Ő pontosan ilyen nagyon őszintén és önzetlenül szerető nagymama volt. Hihetetlen, hogy több mint tíz éve elvesztettem őt ilyen minőségében, most tavasszal mégis elő tudtam hívni, és segített rájönni, hogy mi hiányzik az életemből. A szeretet. Önmagam és mások feltétel nélküli, valódi szeretete. Amit nem érzek most sehol máshol és ez roncsoló. Tőlük elsősorban ezt kaptam, és míg élek hálás leszek érte, és táplálkozom is belőle, de közben vágyom az élő érzéseket is. Hiányoznak nagyon, és nem csak ma. Ma talán csak többet gondolok rájuk, és próbálok lélekben velük lenni.

2012. október 29., hétfő

Sakkmatt

Bobó: Majd reggel nézek Lolka és Bolkát.
Én: Jó.
Bobó: Mér jó?
Én: Jó, nézz.
Bobó: Mi az a Lolka és Bolka?
Avagy köszönjük a kérdést: igen, még tart a dackorszak.
 
 

Utolsó előtti akadály

Egy-két hónapja már 5-ből 4-szer feleslegesen van rajta éjjelre pelenka, szinte teljesen tisztán veszem le róla reggel. Egy ideje már mondogattam neki, hogy ha még ébren van este (haha, 10 előtt nagyon ritkán alszik el...), és érzi, hogy pisilnie kell, szóljon, kijöhet. Tegnap szólt, és kérte, hogy vegyük le a pelenkát, nem kéri vissza. Ámen. Levettem, kijött wc-re (nagyon vagányul téblábolt a sötét lakásban negyed 11-kor, örült a fejének, hogy engedéllyel mászkálhat), visszafeküdt, reggel tisztán, szárazon ébredt. Akárhányszor megébredtem éjjel, eszembe jutott, hogy vajon kell-e éjjel ágyat húznom, lesz-e valami fennforgás, drukkoltam neki, izgultam érte, meg büszke voltam rá, de semmi. Reggel közösen mentünk az első reggeli pisire, idilli volt.
Még ha lesz is néhány plusz éjjeli köröm, úgy tűnik ez is megvan. Hurrá!

2012. október 25., csütörtök

Orros

Megvolt életünk első komolyabb égése.
Bandukoltunk lefelé a lépcsőházban, mögöttünk jött a szomszédunkban lakó idős házaspár, akik közül Éva néni Bobókához bazsalyogott, gagyogott, gügyögött épp, mikor a hátra-hátra forduló Bobó iszonyú hangosan belehasított az őt becézgető néni monológjába:
- Miért szőrös ennek a bácsinak az orra, Mam?
Visszafojtva és kompenzálandó kipukkadó röhögésemet tartottam egy véresen komoly fejtágítást az utcai koszt megszűrő csillószőrökről, amelyek mindannyiunk orrában megtalálhatóak, kiegészítve az átlátszótól a feketéig terjedő takony-színekkel- és állagokkal alkotott összefüggéseivel. Hősünket jobban érdekelte az az egyszerű kérdés, amit feltett, ezért mit sem törődve jól felépített monológommal, még legalább háromszor megkérdezte, egyre hangosabban.


2012. október 24., szerda

Úriember ha zsúrba megy

A fotók azt a pillanatot örökítik meg, amikor mindent (virág, ajándékok) szívesen a kezébe fogott, és úgy nézett ki átadni is hajlandó lesz.



Utóbbi rám hárult, de büszke voltam rá. Pláne, mert ő választott ajándékot, könyvet is, sőt, még nagyszüleimtől lenyúlt Grétának két tavalyi, kiszáradt, kicsit lejárt szaloncukrot is, annyit, ahány éves az ünnepelt. Szóval szíve-lelke benne volt a készülődésben. Igaz, azt nem tudta, ki az a Gréta, olyan régen találkoztak. Legalább tízszer megkérdezte. A buli után, mikor már azt hinném, tudja mi történik körülötte, ballagtunk a trolimegálló felé:
- Bobó, szerinted örült a Gréta az ajándékodnak?
- Ki az a Gréta?



2012. október 21., vasárnap

Tündér biciklin

- Tessék, itt egy fika.
- Nem kérem, kösz.
- Na. Edd csak meg nyugodtan!
Mindezt a Keletinél az egyik leggázabb kereszteződésnél, magas útpadkák, mindenhonnan jövő autók, keskeny járdák, biciklicsengőre süket járókelők, gyakorlatilag az életben maradásunk a tét (legalábbis így szoktam érezni.) Szerencsére ő ebből mit sem érzékel.

Továbbmegyünk. A Bocskai úti zebrán:
- Vanília illatot érzek.
- Hm. Én nem érzem.*
- Szagolj bele csak az orromba!
(*Hazudtam, mert ott jöttünk el a Fadrusz utcai cukrászda mellett, de nem akartam vitatkozni azon, hogy miért nem megyünk be. )

Egyébként ezidáig nem mentem vele biciklivel városban, csak itt Zuglóban garázdálkodtunk, de nemrégiben felbátorodtam és már többször megjártuk pl. anyámékat biciklivel, nem mondom, hogy nagy dolog, de jó érzés, büszke vagyok magunkra.

2012. október 19., péntek

Okos és tudja is, ebből még baj lesz

- Olyan okos vagyok, mint ha dézsából öntötték volna a fejembe az okosságot.
- :))))) Honnan szedted ezt a dumát?
 - Sehonnan. Csak úgy szedtem a homlokomból.

- Te okosabb vagy, mint Apa. De én vagyok közületek a legokosabb.


2012. október 16., kedd

Majdnem

- Tudtad, Bobó, hogy a papírt fából készítik?
- Aszittem lisztből.

Minden alkalommal megütközik a frissen mosott kibontott hajam rendezetlenségén, mikor reggel bemegyek hozzá, ezúttal ez volt a kérdés:
- Mam, mitől ilyen liános a hajad?


Kingás idill

Nem kellett sokat várni arra, h az óvoda fürdőszobájában elhangozzon a mondat:
- Kinga, húzd fel a szoknyád és mutasd meg a puncidat.
Lehúzta, megmutatta. Ő meg lehajolt és megnézte. 
Gabi néni pont rajtakapta a fiatalokat, Kingát felöltöztette, majd kiterelte őket a fürdőből, vissza az unalmas valóságba.
És néhány Kingás kép óvodába menet, óvodában, vagy óvodából jövet.
 



 
Szerelmesnek titulálja magát, és a minap közölte, hogy össze fognak házasodni. Tudom, hogy kommersz, de azért a saját fiam szájából ilyeneket hallani mégis nagy csoda. Mármint hogy itt tartunk. Eléggé tetszik ez a nagyfiúsodás.

2012. október 12., péntek

Nagylelkű

Tegnap az apjával a konyhában veszekedtünk (nem túl jellemző, hogy a füle hallatára ordítoznánk, de most így sikerült). Közben ő benn kakilt a nagyszobában (ez viszont sajnos jellemző), amikor bementem és leültem a földre sírva, megfogta a pihepuha kezeivel a két arcom, közelhajolt és megkérdezte:
- Kifújtad a mérged, Mam?
- Ki.
- Miért sírsz?
- Mert szomorú vagyok Bobó.
Erről még kicsit beszélgettünk, aztán lement az esti fektetős műsor.

Az ágyában még egy ilyet is mondott, mikor egy ízben megjelentem a színe előtt.
- Gyere ide, te kis cuki. Majd én megsimogatlak.
Mintha csak tudná, hogy az érintések hiányától mennyire szenvedek.
Szeretetgombóc.

2012. október 10., szerda

Óvónénikről

(és Bobó lelkéről):

- Eszti néni a legaranyosabb óvónéni. Tünde néni pedig a legszebb óvónéni az óceántól Magyarországig.

Ide tartozó kiegészítés, hogy Tünde néni ma azt mondta, hogy nagyon jókat lehet Botonddal beszélgetni, hogy jó nagyon a humora, és mindketten mondták már, hogy nagyon választékosan, szépen beszél, felnőttes kifejezéseket használ. Rákérdeztem, de nem a káromkodásra céloztak. Büszkeség.



2012. október 8., hétfő

Őszi kotyvalék

- Mam, még egy dolgot mondok, aztán surranhatsz ki a szobámból.

Valamin évődünk, felfortyan:
- Mér? Há' Te vagy a hülye és nem én.

Megyek érte az oviba, már kinn ül az öltözőben, készülődnek ki az udvarra. Meglát, elmosolyodik:
- Én pont most vágytam rá, hogy lássalak.
Más kérdés, hogy egy perccel a szerelmes vallomás után ordít, mint a fába szorult féreg, hogy ne öltöztessem át. Azért tíz másodpercig örültem.

Szokásos reggeli vitapontunknál tartunk: ő szed magának corn flakest, de túl sokat szed, kiszóródik a kezéből, kicsordul a tányérjából, rendre megmarad egy csomó. Ennek megfelelően pörölök vele, morgok a fürdőszobában:
- Bobó, ha nem érted meg, hogy egyszerre csak kevesebbet tehetsz, akkor én fogom neked kiadagolni a corn flakest. Megőrülök, hogy folyton túl sokat teszel.
Érkezik a halál flegma válasz:
- Mér? Hát, te is teszel néha hibát.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.

Beszélgetünk, hogy mi volt az oviban az ebéd. Kiderül, hogy diós tészta és előtte valami leves, amire nem emlékszik, hogy mi volt, de sokat evett belőle, nem csak kóstolónyit. 
- Bobókám, mi az a leves, amiből te sokat eszel?!
- A banánleves. És a csokileves.


Egyik kedvenc foglalatosságát űzi: túrja az orrát. Műgonddal.
- Mam. Tartsuk azt be, hogy mostantól mindig legyen egy zsebkendő a szobámban.

- Mam, nekem vagy a kedvenc anyukám! Gyere ide, hadd szagoljalak meg! Emberszagod van.
Ki-ki döntse el saját tapasztalata szerint, hogy jót vagy rosszat jelent. 

2012. október 2., kedd

Cumi nélkül frissítve

Miután ma majdnem írtam egy szitkozódó, fröcsögő posztot Bobó esti viselkedéséről, inkább jó hírnek állítok emléket.

Erdélyi Botond ma életében először (az első három kórházban töltött napját leszámítva) cumi nélkül aludt el.
Tegnap kilyukadt, mert kirágta. Közölte, hogy dobjam ki, így neki nem kell. Nem dobtam ki, mondtam neki, hátha mégis kell. Elalvás előtt közvetlenül elkérte, de duzzogott, hogy lyukas. Megbeszéltük, hogy ma veszünk újat, de zuhogott az eső délután, a biciklink pedálja pedig óvodába menet letört (?), így nem mentünk el. Itthon teljesen nyugodtan konstatálta, hogy nincs új cumi, ez meg még mindig lyukas. Kitette a szekrény tetejére, párszor én megkérdeztem, hogy kéri-e (jellemző), de következetesen elutasította. Majd simán (ez relatív: 8-kor fektettem le, negyed 11ig ébren volt...) elaludt. Kíváncsi vagyok, éjjel mi lesz, ha megébred, vagy déli alvásnál itthon, vagy oviban, stb. Szóval még nem lejátszott a dolog, nem is sürgetem, de mindenesetre megint megugrott valami pozitívat, teljesen magától, önszántából, önerőből. Szuper!

Egy kis update.
A bejegyzés óta (voltunk négy napig Bozsokon) cumi nélkül alszik. Délben is, este is. Sima liba az elalvás. Végig ott volt Bozsokon a cumi az orra előtt egy komódon, nem tehettem el, mert azt játszotta vele, hogy egy hal, de nem kellett neki. Ma az oviban délben cumival aludt, ott zsírúj cumija van, nem tudom, meddig fog kelleni neki, de el vagyok képedve ezen teljesen. Még az életben semmit nem hagyott el, fejlődött meg szerintem ennyire magától. Haladunk, haladunk.

2012. október 1., hétfő

Ovis jóhatás

Volt már ugye arról szó, hogy a bölcsődében az utolsó napig, tehát egy teljes évig minden reggel sírva ment be a csoportba, megtűrte a helyzetet, de nem éreztem, hogy szeretné. Millió és egy elméletet gyártottam rá, nagyjából most azt gondolom, hogy ebből néhány együttes hatásáról lehetett szó, de most már mindegy is. Ibolya néni megérne egyszer egy külön fejezetet, de most csak annyit róla, hogy minden reggel, amikor ő vette át, Bobó feje fölött megeresztette, hogy "Jaj, istenem, Anya, mi lesz így az oviban? Ha ide sírva jön, az megint egy hatalmas törés lesz neki, megint vissza fog esni." Minden reggel így vettem át, az persze jogos kérdés, hogy miért nem vágtam rövidre Ibolya néninél ezt egy magánbeszélgetéssel, de nem tettem, csak szorongtam magamban, hogy valóban: vajon mekkora törés lesz neki a változás, az új helyzet.

Az első két nap drámai eseményeit leszámítva, amikor azért kicsit megijedtem, viszont azt kell mondanom, hogy egyrészt kézzel tapinthatóan ordító a különbség az óvoda és a bölcsőde között, másrészt Bobóra is szemmel láthatóan nagyon jó hatással van, amit a bölcsődénél például egyáltalán nem éreztem. Nem tudom ezt mivel magyarázni, de egyszerűen érezhetően intelligensebbek az óvónénik, érezhetően szakmát tanultak és rátermettek, érezhetően építő, fejlesztő, szociálisan, értelmileg és érzelmileg jobbító hatású a légkör. Egyszerűen azt érzem, hogy egészségesebb, intelligensebb a közeg. Botond egy év alatt szinte semmit nem "hozott haza" a bölcsiből (a sugibugi dalt leszámítva), és most nem csak a zene-vagy szókincsére gondolok, nem lett más, nem lett több, nem lett önállóbb vagy együttműködőbb. Még csak egy hónapja jár, de sokkal-sokkal nyitottabb, sokkal-sokkal szociálisabb (ami nála nagyon nagy szó!), önállóan veszi fel a cipőjét, megkóstol dolgokat, teljesen egyedül és büszkén pisil, egyedül fúj orrot (minden olyan, ami már régebben is beérhetett volna nála), és mindezeket végre lazán csinálja, nem azért mert én vagy valaki megtanította neki-erőszakot vett rajta. Egyszerűen érzem rajta, szinte látom, hogy mennyire jó hatása van annak, ahogy látja a sok másik gyerek sok másféle reakcióját (a bölcsiben semmi ilyesmit nem tapasztaltam - nagyon érdekes...), és meg sem tudom magyarázni, de érezhető. Most lett először barátja. A házunkban lakó Kinga, akivel három éve ismerik egymást, és játszanak együtt, de akit Bobó eddig mindvégig nagyjából ignorált és igazán indifferens volt neki, hogy ott van-e vagy nem. Most rohan be hozzá, megöleli, puszit ad neki, felragyog az arca, ha meglátja a csoportban, illetve lekókad, ha épp nincs benn az oviban. Soha nem látott jelenségnek voltam tegnap szemtanúja, szinte hihetetlen volt, hogy ez ő lenne. Kingát hurcolta helyettem az udvarban, vele játszott, nem engem akart társaságául, nem velem akart játszani, hanem Kingával. Most éreztem meg életemben először, hogy a fiam gyerekek társaságában igazán jól érzi magát, és nem csak hogy nem zavarják a körülötte lévők, hanem kifejezetten fürdőzik a társaságukban. Soha, soha nem éreztem vagy tapasztaltam ilyet nála. Bevallom, azt hittem, hogy hétévesen is magában vagy velem akar majd makkot gyűjteni vagy olvasni egy padon, amíg a többiek bújócskáznak, fociznak körülötte. Most felcsillant némi remény. Hozza haza a festett gombákat, rajzokat, papírsárkányokat (amikben nyilván sok segítséget kapnak), de mégis. Alkotó, teremtő jó közegben érzem. Az meg külön adomány és fejlődési ugrás, hogy a sugibugi helyett (amit imádtam és abszolút elismerem a létjogosultságát), két olyan dalt "hozott haza" és adott elő múlt pénteken, amilyen gyönyörűt még életemben nem hallottam. Sírnivalóan gyönyörű a szövege, a dallama, és legfőképpen nyilván az, ahogy Bobó előadja. Azóta is dolgozik bennem az az egy-egy perc, amikor Bobó megajándékoz ezzel a két dallal. Csoda.

Néha elmondja, hogy nincsen kedve oviba menni, hogy nem örül, de a búcsúzkodás rövid és örömteli, általában ugrándozva, mosolyogva megy be a csoportba. Soha nem tapasztaltam ilyet az elmúlt egy évben. Ez is csoda. 

Azt kell mondanom, minden előzetes riogatás ellenére eddig bejött nekünk nagyon az ovi.

2012. szeptember 26., szerda

Csak őszintén

- Bobó. Erzsi kérdezi, hogy mi az, amit az oviban tulajdonképpen szívesen eszel?
- A jutalomból. Amikor van.


2012. szeptember 24., hétfő

Levendulás

Nyáron valahogy testületileg rákattantunk a levendulákra. Mindenhol kiszúrtuk, szagolgattuk, gyűjtöttük, préseltük, könyvjelzőnek használtuk, folyton elszedte az összes levendulámat, úgy kellett dugdosnom előle.

Aztán nyár végén fedeztük fel ezt a mesekönyvet, amiben szintén van egy levendulás mese, imádta azt is.

Eddig sok extrémitás nem jellemezte Bobókám táplálkozási szokásait, nem evett kovászos uborkát wasabival, nem tömte kétpofára a nyers fokhagymát, nem ropogtatott mustármagot korainderrel (hello, Simi :)), nemigen távolodott el a vajas kenyér szalámival földhözragadt világától, de most felvett valamit a tányérjára: a szárított levendulát...
Kaptunk egy levendulás mézet, amin volt egy csokor kívül az üvegen. Fellógattam a konyhában lévő varrógép gombjára, tök szépen öltöztette, gondoltam, jól mutat. Mígnem a kis kecském elkezdett rájárni, minden este leveszi onnan, elhurcolja az asztalhoz, és megeszik belőle esténként két-három szál virágot. Megkóstoltam én is, szó ne érje a ház elejét: keserű, mint a fene. A sajtot nem eszi, a gyümölcsöt nem kóstolja meg, a túrót nem hajlandó kipróbálni, de a szárított levendulát imádja. Ígértem neki levendulás limonádét, hát, kíváncsi leszek.

2012. szeptember 18., kedd