Halálmese

Nehéz napokat élünk. Életem azt hiszem érzelmileg legtermékenyebb, legintenzívebb két hete van mögöttünk, és még nem is vagyok teljesen kinn ebből a folyamatból, de három napja mondjuk már mintha kicsit jobban lennék. Volt egy hét, amikor a halálfélelem- és a halálvágy között őrlődtem, főleg az előbbi javára, de életemben először érintett meg az utóbbi is.
Amiért ezt most ide írom, az "csak" az, hogy édes drága, érzékeny Bobókám (akinek a szavak szintjén ebből nyilván semmit nem kommunikáltam) ezekben a napokban állt elő a kérdéssel nekem az egyik este:
- Mama, te mikor fogsz meghalni? - kérdezte legörbülő szájjal.
Első nap azt válaszoltam neki, hogy nagyon sokára, majd amikor már nagyon öreg leszek, és már ő is nagyon nagy felnőtt lesz. Aztán rájöttem, hogy ez nem elég jó válasz.
Másnap is előszedte, de akkor már sírt is. Egyre csak azt kérdezgette, hogy mikor fogok meghalni, és ha én meghalok, akkor ki fog róla gondoskodni. Elmondtam neki, hogy én erről azt gondolom, hogy akiket szeretnek, és akik szeretnek, azok sosem halnak meg igazán, és örökké élnek a szívünkben. Elmondtam neki, hogy Öreganya és Öregapa például már meghaltak, de a szívemben tovább élnek, és akármikor ha szeretnék velük lenni, ott megtalálom őket. Erre mit mondott?
- De én nem akarom, hogy csak a szívemben élj. Azt akarom, hogy egészen élj.
És sírt. Nem volt mese, ki kellett neki mondanom (ami nagyon nehezemre esett jelen állapotomban, és egyben hatalmas tanítás vagy mi is volt...), hogy amíg neki szüksége van rám, addig maradok, és ígérem, hogy nem fogok meghalni. Pokolian nehéz volt ezt felelősséggel kimondani, meg is fontoltam, mielőtt ki tudtam mondani. Az életben soha nem szegtem meg Bobónak tett ígéretemet, most sem akartam felelőtlenül ígérgetni, de én is nehezen hittem, hogy igaz, amit mondok. Pedig muszáj lenne hinnem. Hihetetlen tanítómesterem ám a gyerekem. Az is foglalkoztatja, hogy ő meghal-e. A minap közölte, hogy nem akarja, hogy legyen meghalás az életben. Nagyon-nagyon érdekes ám, és egyben riasztó is, hogy most amikor én annyira kihúzódtam a valóságból és az életből, mint még soha, és a teljes létbizonytalanságba sodródtam érzelmileg, és nem voltam-vagyok jelen most neki érzelmileg, akkor pontosan meg is érzi ezt, és még szavakba is tudja foglalni, és még meg is találja az ehhez pontosan illeszkedő fogalmakat. Nekem ez megdöbbentő, és ha egyszer kijutok ebből a folyamatból, akkor remélem még a mostaninál is pozitívabbként fogom ezt a párhuzamot, Bobó bölcsességét és ennek a szépségét látni.