2013. július 11., csütörtök

Nővel élni...

Ha én ülök a wc-n, ő bejöhet, ha ő ül a wc-n, nekem kinn a helyem szigorúan. Általában. Néha nagykegyesen odaveti nekem, hogy "Benn maradhatsz..."
Ma reggel megkérdeztem, fogat moshatok-e, míg pisil. Határozott nemmel felelt. Két perc múlva bementem mégis a fürdőbe, hogy megközelítőleg húsz másodperc alatt leborotváljam a hónaljamat. Erre hősünk már felcsattant:
- Mondtam, hogy ne gyere be!
- Tudom, de egy pillanatra dolgom lett itt.
- Mondtam, hogy ne gyere be, akkor meg mé' jöttél ide mutogatni a melled?!
Nem mutogattam természetesen a mellem, igaz, aligvalami csipkés topban aludtam, és az is igaz, hogy hónaljat borotválni, csak feltett karral tudok.

Tegnap még Balatonon, kinyújtóztattam a karom, vettem egy nagy levegőt, miközben hősünk tejbepapit ebédelt. Ehhez kapcsolódó gondolata is volt ám:
- Mi az, te ülve csinálsz napüdvözletet?!

Tegnap a Balatonban a hátamon lovagolva, elkezdte meghúzni a fürdőruhám zsinórját, hogy majd ő abba kapaszkodik. Elkezdtem röhögöni, és mondtam neki, hogy ne húzgálja, mert itt fogok állni a tóban pucér csöccsel. Na, hát, ezzel bearanyoztam a napját. A tóban is elkacarászott ezen, de a hazafele úton, ha háromnegyed órát nem töltött a csöcsön (mint szón és mint testrészen egyaránt) való merengéssel és próbálta ki a kifejezés adta szójátékok összes lehetséges változatát, akkor semennyit.

Mi lesz még itt.

2013. július 5., péntek

Büszkeségem

Ma reggel jött érte az apja, kérdezte, mi van a szomszédainkkal és rébuszokban arra is rákérdezett, hogy Bobó tudja-e már. Mondtam, hogy igen, beszéltünk róla. (Mikor fürdés közben arra kért, hogy majd vigyem fel egyszer Kingához, és én elmehetek akárhova, és neki mindegy, hogy Kingának melyik szülője vigyáz rájuk, csak együtt lehessenek, elsírtam magam, és elmondtam neki, hogy ilyen már nem lesz. Egész jól fogadta, elterelte legalábbis hamar a témát.)
Bobó is bekapcsolódott:
- Igen, tudom, hogy elköltöznek. És Kinga ott fog óvodába járni és majd csak egyszer-egyszer jönnek haza.
- És mit szólsz, Bobóci? - kérdezte valamelyikünk.
- Elboldogulok én nélküle is. Vannak nekem más barátaim is. - mondta ő. Olyan félig szomorkásan, félig komolyan, önmagát is győzködve talán, nem tudom.
Csak összeszorult a szívem, és megöleltem.
Majd akkor kiderül, hogy boldogul, ha elkezdődik az ovi. Egyelőre az foglalkoztatja csak, hogy még oda tud-e adni Kingának egy fogkefét. Egyébként meg tényleg nyitottabb, mint valaha. Mellette leszek.

2013. július 4., csütörtök

Pszichoanyu

Valami megváltozott bennem és Bobóval köztünk két évvel ezelőtt nyáron. Pontosan tudom, hogy melyik volt az a pillanat, amikor valami átkattant a fejemben. A rövid válasz az, hogy kiléptünk az énfejlődés szimbiotikus szakaszából és ez nem várt nehézségeket hozott.
Sokkal hosszabban nem mesélem el, két év terápiám szólt többek között erről és következményeiről, hatásairól. Két éve nincs a helyén Bobó bennem, olyan elvárásokkal kezdtem őt terhelni (csak utólag látom), megnyomni, amik csak rólam szóltak. Összemosódott bennem sok minden, illetve ő sok mindenkivel, megküzdöttem a saját szerethetőségemmel, az elutasítástól való rettegésemmel, összecsúszott bennem az anya és az apaszerep, több körben rá kellett jönnöm arra is, hogy komoly határproblémáim vannak, az énhatáraim kell erősíteni minden eddiginél jobban. Kiderült, hogy mindig akkor van krízis Botonddal, ha én határomat vesztem. Dolgoztam sok mindennel, testvérekkel, tehetetlenséggel, bekebelező anyával, agresszorral való azonosulással, feltétel nélküli szeretet kérdésével. Ki tudja, még mi mindennel.

Ami most dolgozik bennem: hatalmas nárcisztikus sérelmek, követelőző grandiózus énem, a gyerekkori sebzettségem elengedésének nehézsége, a felnőtté válásom - minden szinten, újra meg újra.
Nehéz nekem, hogy megváltozott a kapcsolatunk, nehezen boldogulok a nem szimbiotikus kötődéssel. Nehéz egyedül lennem, társ nélkül. Nehezen funkcionálok egyedül, újra meg újra ezzel szembesülök. Nem szeretek vele kettesben lenni, illetve nagyon ritkán. Ilyenkor pánikolok, rosszul vagyok fizikailag, menekülnék ki a helyzetből, sokszor érzem, hogy nem kapok levegőt. Tíz napig volt valaki mellettem (ha képletesen is), szinte azonnal békébe kerültem Bobóval is, megdöbbentő volt. Akkor vagyok, lennék a helyemen, érzem, ha lenne mellettem férfi. Most megint nincs, és megint nehezebb minden. Azért próbálok így is helyt állni. De nagyon nehéz például kettesben lennem vele. Most (olyan fél évig élt nélkülem...) megint próbálom adni magam ennek a kis embernek. Próbálom felszabadítani őt magam alól, próbálom önmagáért, feltétel nélkül szeretni. Próbálom megadni a szabadságát, megint próbálok energiát fektetni belé, visszatalálni ahhoz az anyasághoz, ami két és fél éves koráig spontánul jött belőlem, és elég jó volt. Mindez most mérhetetlen energiába kerül nekem, és csak tudatosan megy. Nézem őt újra, figyelem, néha - talán egyre gyakrabban - tudom az ő szemszögéből nézni a helyzeteket, el tudok vonatkoztatni. Egyre gyakrabban külön élem meg magunkat, nem azonosítom magunkat egymással. Van bennem egy csomó agresszió, amivel még mindig küzdök, és sajnos elő is tör belőlem, gyakrabban, mint szeretném és csak a Botonddal. Nagyon sokszor érzem őt tehernek, aki elveszi előlem a levegőt, elszívja az összes energiám, bekapcsol a követelőző belső gyerekem és csapkodja az asztalt, hogy én, én, én... Rémes. De talán segít, hogy nagyjából már értem, hogy mit védek magamból az agresszióm által. Nézem a kisfiam, és arra gondolok, hogy megérdemli a boldogságot, megérdemelné, hogy felszabadulhasson. Szeretném őt segíteni, hogy csak szaladgáljon önfeledten, hogy merjen új dolgokba fogni, bízzon magában jobban, ne féljen a változásoktól. Próbálok újra normális anyja lenni. Nehéz, mert ehhez a saját gyerekkori sérelmeim el kell(ene) engedni. Az életemnél is jobban ragaszkodom hozzájuk. Remélem a felnőtt énem győz, és végre igazán felnőhetek. Soha semmi nem volt ilyen nehéz nekem, és csak érte próbálom meg, senki másért nem tenném.

Itt tartunk most.




Pedig csak a kalapos képét akartam feltenni, és azt elmondani, hogy nem tudok betelni vele, mennyire édes.

Isteni gyerek

Kissé kalandosra sikerült a Balatonra való lejutásunk. 4-kor indultunk, 11 órára értünk le, kerültünk ágyba.
Bobci hősiesen viselte a megpróbáltatásokat, az autómentést, az autószervízben vacsorázást, vontatást, sok pakolást, kiszállás-beszállás-sorozatot. (Nekem volt egy kiborulásom, de ezen nincs különösebb meglepődnivaló, mégsem aludtam miatta éjjel - mellékszál vége.)
Amikor már végre a célegyenesben tartottunk Sajkod felé az éjszakában, Bobci akkor lendült igazán csúcsformába, ontotta magából az aranyköpéseket, vicceket és okosságokat. A vicc része az volt, mikor Füreden látni vélt egy olyan kresz-táblát, amin egy lopakodó, settenkedő ember volt, ehhez kapcsolódóan sok édes és vicces gondolata volt, mire lehet az a tábla figyelmeztetés. Hazafele kerestük a telefonomon a táblát, de nem találtunk olyat, amilyet ő látott. Az útra ugró szarvasokról, medvékről és egyéb vadállatokról is hosszasan merengett.
Na, de ami a legjobbfejség volt, mikor elmozizott a sötét égen az autó ablakán át, talán a Holdat is látta, arra már nem emlékszem, és arról elmélkedett, hogy "az Isten ott él fenn az égben. Figyel bennünket és vigyáz ránk, hogy lehetőleg csak jó történjen. És vannak az Istennek madarai (a varjú, a szarka és a szalakóta), akik oda is el tudnak szállni, ahova ő nem tud elmenni vagy ameddig nem lát el." Beszélt, beszélt az Isten madarairól, hogy hogyan segítenek az embereken, hogy jók tudjanak lenni, én meg azon gondolkodtam, hogy mennyire szépeket mond, milyen tiszta lelke van és milyen jó, hogy ilyeneket hisz, ilyeneket mond. Egész sokat hozza szóba Istent. Büszkeség.

Innen jut eszembe, lefele menet meg egy temető mellett mentünk el, mutattam neki, és mondtam, hogy aki meghal, annak állítunk egy sírhelyet, ahova ki lehet menni megemlékezni róla, ahol örökké pihenhet a halott, mi meg ott vele tudunk lenni. Erre Bobci:
- Igen, de például akkor is vele tudunk lenni, ha rá gondolunk. Én például sokat gondolok az Omára, például most is, hogy beszélünk róla, eszembe jutott. Szegény Oma. (Apai dédnagymamája, nemrég halt meg.)

Szombat este már majdnem aludt, mikor a teraszon ülve eszembe jutott, hogy hogy tetszene neki is a csillagos ég, kihoztam takaróba burkolva az ölembe, csak ült ott összekuporodva, tátotta a száját, alig tudott betelni a látvánnyal, a Göncöl-szekeret nem látta, nem tudta összehozni a csillagképet, de nagyon tetszett neki az éjszakai ég. Tényleg gyönyörű volt. Lehet mozizni sok mindenen...sok minden feljön, megérint, behúz. Szeretem én is. Majd még vele is mozizunk.