Büszkeségem

Ma reggel jött érte az apja, kérdezte, mi van a szomszédainkkal és rébuszokban arra is rákérdezett, hogy Bobó tudja-e már. Mondtam, hogy igen, beszéltünk róla. (Mikor fürdés közben arra kért, hogy majd vigyem fel egyszer Kingához, és én elmehetek akárhova, és neki mindegy, hogy Kingának melyik szülője vigyáz rájuk, csak együtt lehessenek, elsírtam magam, és elmondtam neki, hogy ilyen már nem lesz. Egész jól fogadta, elterelte legalábbis hamar a témát.)
Bobó is bekapcsolódott:
- Igen, tudom, hogy elköltöznek. És Kinga ott fog óvodába járni és majd csak egyszer-egyszer jönnek haza.
- És mit szólsz, Bobóci? - kérdezte valamelyikünk.
- Elboldogulok én nélküle is. Vannak nekem más barátaim is. - mondta ő. Olyan félig szomorkásan, félig komolyan, önmagát is győzködve talán, nem tudom.
Csak összeszorult a szívem, és megöleltem.
Majd akkor kiderül, hogy boldogul, ha elkezdődik az ovi. Egyelőre az foglalkoztatja csak, hogy még oda tud-e adni Kingának egy fogkefét. Egyébként meg tényleg nyitottabb, mint valaha. Mellette leszek.