Pszichoanyu

Valami megváltozott bennem és Bobóval köztünk két évvel ezelőtt nyáron. Pontosan tudom, hogy melyik volt az a pillanat, amikor valami átkattant a fejemben. A rövid válasz az, hogy kiléptünk az énfejlődés szimbiotikus szakaszából és ez nem várt nehézségeket hozott.
Sokkal hosszabban nem mesélem el, két év terápiám szólt többek között erről és következményeiről, hatásairól. Két éve nincs a helyén Bobó bennem, olyan elvárásokkal kezdtem őt terhelni (csak utólag látom), megnyomni, amik csak rólam szóltak. Összemosódott bennem sok minden, illetve ő sok mindenkivel, megküzdöttem a saját szerethetőségemmel, az elutasítástól való rettegésemmel, összecsúszott bennem az anya és az apaszerep, több körben rá kellett jönnöm arra is, hogy komoly határproblémáim vannak, az énhatáraim kell erősíteni minden eddiginél jobban. Kiderült, hogy mindig akkor van krízis Botonddal, ha én határomat vesztem. Dolgoztam sok mindennel, testvérekkel, tehetetlenséggel, bekebelező anyával, agresszorral való azonosulással, feltétel nélküli szeretet kérdésével. Ki tudja, még mi mindennel.

Ami most dolgozik bennem: hatalmas nárcisztikus sérelmek, követelőző grandiózus énem, a gyerekkori sebzettségem elengedésének nehézsége, a felnőtté válásom - minden szinten, újra meg újra.

Nehéz nekem, hogy megváltozott a kapcsolatunk, nehezen boldogulok a nem szimbiotikus kötődéssel. Nehéz egyedül lennem, társ nélkül. Nehezen funkcionálok egyedül, újra meg újra ezzel szembesülök. Nem szeretek vele kettesben lenni, illetve nagyon ritkán. Ilyenkor pánikolok, rosszul vagyok fizikailag, menekülnék ki a helyzetből, sokszor érzem, hogy nem kapok levegőt. Tíz napig volt valaki mellettem (ha képletesen is), szinte azonnal békébe kerültem Bobóval is, megdöbbentő volt. Akkor vagyok, lennék a helyemen, érzem, ha lenne mellettem férfi. Most megint nincs, és megint nehezebb minden. Azért próbálok így is helyt állni. De nagyon nehéz például kettesben lennem vele. Most (olyan fél évig élt nélkülem...) megint próbálom adni magam ennek a kis embernek. Próbálom felszabadítani őt magam alól, próbálom önmagáért, feltétel nélkül szeretni. Próbálom megadni a szabadságát, megint próbálok energiát fektetni belé, visszatalálni ahhoz az anyasághoz, ami két és fél éves koráig spontánul jött belőlem, és elég jó volt. Mindez most mérhetetlen energiába kerül nekem, és csak tudatosan megy. Nézem őt újra, figyelem, néha - talán egyre gyakrabban - tudom az ő szemszögéből nézni a helyzeteket, el tudok vonatkoztatni. Egyre gyakrabban külön élem meg magunkat, nem azonosítom magunkat egymással. Van bennem egy csomó agresszió, amivel még mindig küzdök, és sajnos elő is tör belőlem, gyakrabban, mint szeretném és csak a Botonddal. Nagyon sokszor érzem őt tehernek, aki elveszi előlem a levegőt, elszívja az összes energiám, bekapcsol a követelőző belső gyerekem és csapkodja az asztalt, hogy én, én, én... Rémes. De talán segít, hogy nagyjából már értem, hogy mit védek magamból az agresszióm által. Nézem a kisfiam, és arra gondolok, hogy megérdemli a boldogságot, megérdemelné, hogy felszabadulhasson. Szeretném őt segíteni, hogy csak szaladgáljon önfeledten, hogy merjen új dolgokba fogni, bízzon magában jobban, ne féljen a változásoktól. Próbálok újra normális anyja lenni. Nehéz, mert ehhez a saját gyerekkori sérelmeim el kell(ene) engedni. Az életemnél is jobban ragaszkodom hozzájuk. Remélem a felnőtt énem győz, és végre igazán felnőhetek. Soha semmi nem volt ilyen nehéz nekem, és csak érte próbálom meg, senki másért nem tenném.

Itt tartunk most.

Pedig csak a kalapos képét akartam feltenni, és azt elmondani, hogy nem tudok betelni vele, mennyire édes.