2011. április 28., csütörtök

A Nyúlon túl

Sok mindent a magunk vagy a családtagjaink szemére tudnék vetni, de azt, hogy nem tett ki magáért mindenki Botond-húsvét-ügyben, azt semmiképp. Nálunk kezdett a Nyúl, szombat este építettünk Bobóval egy fészket, hogy aztán másnap reggel még pizsamában és büdös szájjal frissiben leslattyogjunk az udvarra és megnézzük, hogy megtalálta-e a Nyúl a fészket. Igen, megtalálta: tele volt ajándékkal és édességgel, elég nagy volt Bobó öröme, de aztán hatalmas ordításba csapott át a reggel, mert még mindig megvan ez a régi-új szokása, ha indulunk valahova - hát, az ünnep sem volt kivétel, azt mondta nem kíváncsi rá, hogy Ligetre mit hozott a nyuszi. Azért mikor megérkeztünk és a Kiscsaládom, mint egy esküvői menet kísérte végig a kert megközelítőleg tizenöt nyúljárta pontján, akkor azért már kezdte értékleni a helyzetet. Egész vasárnap más sem csinált, mint csokoládét zabált és valamelyik tesóm vagy anyukám figyelmében fürdőzött. Aztán persze azért ordított, hogy nem akar hazajönni. Másnap meg azért, hogy nem akar Budakalászra menni és nem akarja megnézni, hogy oda mit hozott a Nyuszi. Pedig az a Nyuszi sem ám csak úgy hagyta ott Botondnak szánt édességeit, Sherlock Holmes-i képességekre kellett Botondnak szert tenni, hogy a nyomok végül elvezessék őt a fészekhez. Ez a nap sem a főtt ételek jegyében telt el, ami hősünket illeti: ahogy karácsonykor napokig kizárólag mézeskalácson, úgy most húsvétkor két napig kizárólag csokoládén és süteményen élt. A legtöbb, ami lecsúszott ezen kívül a torkán, az pár falat húsleves. Idén (is) kimaradtak apukámék a családi sorból, de a tavalyihoz képest még így is előrébb vagyunk e tekintetben, jövőre talán mindenki megköszönti őt. Persze nem azért mert így nincs tele az édességes szekrényünk.
Kedden még jutott neki egy maratoni játszódélelőtt Ákival, mivel szerénységem a szakdolgozat-leadás felett érzett öröm és egy Bikini-koncert apropóján előre megfontolt szándékkal elkövetett alkohol- és nikotinmérgezésből próbált visszatérni az élők közé. 
Hát így. Erdőben tett kirándulás, zöldségmártogatósok fogyasztása és családi biciklitúrák helyett csokit zabálunk és vodkát iszunk a hosszú hétvégék alatt. Vállaljuk. 

Levezetésként néhány fotó a hétvégéről és a megelőző tavaszi napokból.


Tavasz 2011

2011. április 27., szerda

Arcai

Hogy mosolyogsz?


 Hogy nézel mérgesen?


Hogy nézel szomorúan?


2011. április 23., szombat

Eperegy

Now it is official: Botond egyes szám első személyben beszél. Eddig E/3-ban beszélt és abba kevert néha E/1-es mondatokat, de mostanra teljesen átfordult. Soha semmi nem volt ennyire édes, mint ez. Ma reggel ilyet mondott: "Mama, nem találom a tarka tehenem és nagyon szomorú vagyok". Ezzel párhuzamosan és összefüggésben felütötte nálunk a fejét az igazi dac. Atomcuki, ahogy makacs hangon kőkeményen kijelenti, hogy "de én nem akarok kimenni", "nem akarok a piacra menni", "nem akarok hazamenni", stb. A leggyakoribb szókapcsolat lett nálunk a napokban. Néha még toppant is hozzá a nyomaték kedvéért. Megzabálom annyira helyes, ahogy látszik rajta, hogy ez most semmi másról nem szól, mint hogy most igazán kialakult az éntudata és játszik, próbálgatja az akaratát. Egyelőre tetszik és röhögök rajta. Aztán, ha átcsap elviselhetetlen hisztirohamokba, úgyis jövök panaszkodni. 

2011. április 22., péntek

Mozgásban

A legutóbbi pszichológusnál tett látogatásom végén ezzel a szóval foglalta össze a terapeutám az egy órán át összehordott mindenféle mondandómat. Két napom volt a szakdolgozat leadásáig, nem fogalmazok pontosan, ha azt mondom, fel voltam pörögve. 
Nem is igazán a finish volt kemény, hanem a három éve húzódó és már jól megszokott gyomorgörcs és lelkiismeret-furdalás elengedése. Nagyon lassan szedtem össze magam, több körben nekiálltam már a szakdogának, de igazán sosem kezdtem el. Ősszel vettem egy nagy lendületet és az elméleti háttérrel nagyjából el is készültem, de november tájékán fel kellett függesztenem, mert karácsony utánra nagyszüleimnek szerveztem egy aranylakodalmat, amire egy meglepetés vetítéssel készültem, így neki kellett állnom régi diák és fotók szkennelésének, ami hatalmas munka volt, választanom kellett: vagy szakdoga vagy vetítés. Mivel a novemberi leadásról lecsúsztam, ezért megint jégre tettem a tanulmányaim befejezését. Ha jól emlékszem, februárban vettem fel újra a fonalat, csak itt már nehezebben ment a dolog, mert az adataim feldolgozása várt rám, viszont ha meghallom azt a szót, hogy statisztika, sötétség borul az agyamra és bezárul minden bemeneti kapu: semmit nem fogok abból, amit hallok. Kapálóztam erre-arra, még arra is gondoltam, hogy megfizetek valakit, aki megcsinálja helyettem ezt a részt, még szponzort is találtam nagymamám személyében, de Ali Zapu - aki azóta Az Isten néven fut nálunk -, lebeszélt erről a szándékomról és megszánt: kezébe vette a szakdolgozatom módszertani részét. Hála az általa megismert technikai vívmányoknak (pl. Dropbox, pl. Teamviewer) csak kétszer három órát kellett személyesen küzdenie velem, a fennmaradó megközelítőleg tízezer órát, amit a nekem való segítséggel töltött, online nyomtuk le. Próbálta megértetni velem, mit csinálunk, de nem járt sok sikerrel. Elmélyült módszertani ismeretek helyett inkább csak utasításokat hajtottam végre. Volt egy mélypontom, amikor megint le akartam fizetni valakit, csak csinálja már más helyettem, és már majdnem meg is győztem mentoromat, de ezúttal a felesége, Simi barátnőm mentett meg az agyhaláltól és lendített át a holtponton. A holtpontomon egyébként rengeteget sírtam amiatt, hogy mennyire hálás vagyok nekik és mennyire furdal a lelkiismeret, hogy ilyen béna vagyok és hogy mennyire jófejek és én mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. Nem tudom elmondani és leírni, hogy mennyit segítettek nekem, Ali Zapu még olyan dolgokkal is fordított gondot, mint pl. a tartalomjegyzékem elkészítése (nem tudtam ugyanis, hogy létezik a word-ben címsor-funkció, nincs jelentősége hogy órákon át szarakodtam papír-ceruza módszerrel, de még mindig átláthatatlan volt a tartalmam és a sírógörcs kerülgetett, erre ő 5 perc alatt megcsinálta); a grafikonjaim megdizájnolásával; ezer formai szarsággal, amik elkészítéséhez az én idegrendszerem soha, de soha nem lett volna alkalmas. Szó, ami szó én úgy éreztem, hogy az idejének 80%-át az én szakdogámmal tölti. Nyilván nem így volt és állítja, hogy ő szeret ilyesmivel bíbelődni munka helyett, mindenesetre jól fel van adva a lecke, hogy mivel háláljam meg a mérhetetlen segítségét. A finish egyébként nem volt annyira durva, mint pl. annak idején a műhelymunka leadásaimé, amikor ketten-hárman dolgoztunk egész éjszaka, kóláztunk és alvás nélkül az utolsó utáni pillanatban adtuk le a dolgozatainkat. Igazán kemény csak két nap volt, és Bobó is csak ezt a két napot érezte meg, mert egyébként az alvásidejében dolgoztam, nem passzoltam le senkinek többet emiatt. Az utolsó két nap nehéz volt, mert rengeteg dolgom volt még és nem is sikerült senkit ideszervezni hozzá, úgyhogy én próbáltam a laptopon haladni, ő meg szenvedett, én ingerült voltam, erőltettem a tévézést, de nem érdekelte, feszültek voltunk és rosszkedvűek, de egy szép csütörtöki napon csak elkészültem. Fekete bőrkötésbe csomagoltuk három év szorongását, lelkiismeret-furdalását, majd kemény munkáját. 

 

Nagyon sokáig görgettem magam előtt ezt a dolgot, már gyártottam rá mindenféle ideológiát is, hogy miért nem csinálom már, futott a "nem akarok felnőni és befejezni a tanulmányaimat"-elmélet, egy ideig azon rágódtam, hogy biztos az apám felé érzett teljesítménykényszerem dacol önmagával; aztán arra is gondoltam, hogy valami miatt tudattalanul legátolom önnön kibontakozásom és előrehaladásom, na és aztán arra is gyanakodtam, hogy szimplán brutálisan lusta vagyok. Végül emellett az elmélet mellett cövekeltem le, de egyszercsak megelégeltem és erőre kaptam. Persze utólag már nem annyira jó érzés, mint amennyire rossz volt előtte, de azért elég büszke vagyok magamra. Hamarabb is megcsinálhattam volna, de nem csináltam. Most jött össze, istenem. Államvizsga júniusban lesz. 
Három napot adtam magamnak a leadás után pihenni, pedig tervezgettem, hogy mi mindent fogok (nem)csinálni, ha egyszer leadom a szakdolgozatom, de nincs időm most megállni.

Lett ugyanis egy kisebb munkám. Ettől a héttől ugyanis én vagyok ennek a honlapnak a szerkesztője. Nagyon izgi. Még nem tudom pontosan, mennyi időmet fogja elvenni és mennyire fogja beváltani a hozzá fűzött reményeimet, de nagyon bizakodó vagyok és borzasztóan testhezállónak érzem, hálás vagyok nagyon azoknak, akik rám gondoltak. Tegnap publikáltam az első cikkem, ami nem azt mondom, hogy nem lehetett volna jobb is, de kezdetnek elégedett vagyok vele. Sok a munka, sok a terv, a koncepciót és az irányokat még tanulom, de úgy érzem, pont nekem való feladat. Az a baj, hogy (bár elég jól titkolom és a tűzhelyem jelenlegi állapota alapján pl. biztos nem hinnétek), de szeretek igényesen dolgozni és ha igazán jól akarom csinálni, akkor több idő kellene hozzá, mint amennyim van, de majd kitalálok valamit.

Aztán  kiterveltem pár hónapja egy Könyveskuckó-bővülési-projektet, ez is zajlik, igaz sokkal kevesebb konkrétummal, mint amennyire rettentően szeretnénk, ha már elkészülnénk vele, de haladunk. Sokat kellene ezzel is foglalkoznunk, főleg írni, de Juditnak is, nekem is másé volt az elmúlt hetekben a prioritás. Szomorú vagyok kicsit és csalódott, mert áprilisra szerettem volna összehozni, de összezsúfolódtak nálunk az életek,  és először éreztem azt a minap, hogy nem kétemberes fába vágtuk a fejszénket. Onnantól ráadásul, ha beindulna: már nem lehetne jegelni a témát, hanem pár naponta villantani kellene valamit, amit most hirtelen nem látok át, hogy hogyan férne bele az életünkbe.

Aztán jövő héttől tanulok franciát, mert a diplomához kell még egy nyelvvizsga. Heti kétszer lesz órám és remélem nem lesz sok házi feladatom, mert továbbra sem szeretném Bobót lepasszolni az én dolgaim miatt. Viszont végre valami, ami nem írással kapcsolatos.

Kéthetente járok pszichológushoz, ez kevésbé időben jelentős elfoglaltság, mint inkább belső munkában. Szeptember óta járok és rettenetesen élvezem. Kerülnek a helyükre a dolgok, először érzem azt életemben, hogy valóban rendben vagyok és bár van egy hatalmas és rettenetesen nehéz megoldásra váró feladat, előttem, mégis úgy érzem, hogy végre igazán magam vagyok.

Továbbá egy hónapja heti háromszor futunk a szomszédlánnyal (ezt is én találtam ki). Iszonyatosan élvezem (na, nem magát a futást) és bár a Rákospatak túlpartján fetrengő, söröző, dohányzó csapatokat még mindig irigykedve nézem és ezerszer szívesebben tartanék velük, mint hogy elkínlódjam magam a Fogarasi útig meg vissza, de utána hatalmas érzés ám és azért megéri. Ilyenkor dagad a mellünk Szandrával a büszkeségtől és mindig pacsizunk egy nagyot és képzeletben vállon veregetjük magunk, pláne, hogy e héttől még hasizmozunk is a végén levezetésképp. Szintén e héttől heti egy futást lecserélek egy edzőtermi órára (nagymamám szponzorálásával), mert azt sokkal jobban szeretem csinálni, csak anyagilag most egyáltalán nem fért bele havi egy kondibérlet. Nem nassolok három hete, nem iszom tejet, édesítővel iszom a kávém és a vacsorát különösen lájtosra veszem. Ennyit vagyok hajlandó tenni bomba alakom visszaszerzése érdekében. A hétfőre tervezett tetemes sörbevitelem mondjuk nem illik a képbe és a keddi futást is ki fogom hagyni, mert örülök ha túlélem az előre eltervezett alkoholmérgezést, de ennyi most jár nekem. 

Végül, de nem utolsósorban: itt van a szegény kis megritkult, hevenyészett Bobó-blogom. Szeretnék ide is írogatni, de muszáj most a hangsúlyokat rangsorolnom és aszerint beosztani az időm. 

Ami valahogy mindig a lista végére kerül az a háztartás-vezetés. Ne tudjátok meg, hogy néz ki a lakás és mióta nem főztem magunknak tisztességes ebédet. De ahogy a mondás tartja: Isten az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Az esetemben háztartásvezetés-beli hiányosságaimat kifinomult szervezőkészséggel kompenzálta az Úr,és szerencsére - mint az előző posztból kiderül -, valahogy azért mindig kerül kétfogásos ebéd az asztalra.

Napok kotyvaléka

Állatkert:
- Várj, Bobó, én még szeretném megnézni a vízidisznót, az a kedvencem, tudod!
- De, én a háziállatokat szeretem, Mama!
Persze itt a hangsúly volt a vicces, de azért leírtam.

Fürdés közben hátranyúl:
"Ez itt a popóm, ez itt meg a segglukam"

Apjával beszélgetnek a kádban, közli:"Ez itt a segglukom, azon kakilok."

Erre egy tegnapi variáció:
"Ez itt a segglukom, azon kakilok Ez itt a zacsim, abban van a kettő heregolyóm, ez meg itt a fütyim, azzal pisilek."

Jövünk ma fel a lépcsőházban, szembe találkozunk a ház dívájával, egy roppant barátságtalan és undok ötvenes nénivel, erre Bobó felkiált:
-Ez itt az Irma néni, Mama!
Innen ismeri. Hát, kippukadt belőlem a röhögés ő meg még itthon is mondogatta, hogy ott volt az Irma néni.

Ebédelünk. Levesből eszik két kanállal, majd közli, hogy "jöhet a második". Ez mindig így megy.
Feltálalom a másodikat, eszik három falatot, majd jön a meglepetés:
-"Jöhet a harmadik, Mama!"
Bobókám, ha majd ezt egyszer olvasod: kérlek ne haragudjál, hogy csak kétfogásos ebédeket kapsz.

2011. április 15., péntek

szieszta, alpaka, facebook

Szerettem volna ebéd után elvonulni a hálószobába, a párnáim közé ledőlni, az ölembe venni a kis viharvert laptopom és egy hosszabb bejegyzésben megemlékezni, összefoglalni az elmúlt három év kálváriáját, ami tegnap egy aranybetűs fekete bőrkötéses könyvecske formájában véget ért.
Ehelyett hallgatom, ahogy szívem csücske másfél órája műsorozik. Ordibál, gurgulázva röhigcsél, a Háti-indulót, Ká énekét és Süsü betétdalát adja elő tízpercenként; néha megkérdezi, hogy "Mama, most tényleg játékidő van??"; aztán választ sem várva énekel és pörög tovább; találja ki a vicceit, amiken marha jól elszórakozik, pl.: "Hinta palinta, hintázik a alpaka.". 
Az előbb pedig közölte, hogy "A fészbuk itt van, nézd Mama". Nem hittem a fülemnek, bementem és nagyképűen megkérdeztem, hogy mi mégis az a fészbuk. Közölte, hogy "A fészbuk az a számítógép". Jó, hogy naponta többször hallja ezt a szót, de honnan tudja, hogy a számítógéphez van köze???
Kevésbé élvezem ezt mostani performanszt, mint este, ugyanis, ha pontot teszek a bejegyzés végére, ki kell hoznom és egész délután ezres fordulatszámon fog pörögni és az apja még pár óráig nem lesz itthon és fáradt vagyok és szerettem volna szusszanni ("Pisze, pisze, vesszünk össze!") és nem akarom még elölről kezdeni a játszást és foglalkoztatást, mert ma már rajzoltunk kavicsokra, matricáztunk ("Kiugrik a cumi az ágyikóból, hóóó-hopp"), és gyártottunk egy sereg gyurmaháziállatot, játszottunk állatbölcsődéset és olvastunk és a Maszkabál is csak nyolc percig kötötte le és porszívóztam és pakoltam is és boltban is voltunk ("Melyik az a Mama, amelyik ember és dolgozik? Melyik az a Mama? A Mama. hahaha") és kupleráj van az előszobában, mert a minap kiszakadt e helyéből az öt szekrényünk és itthon vagyunk három napja és már szeretnék kiszabadulni valahova, legalább este futni, de ha esni fog az eső, még az sem fog összejönni, és nincs még erőm és kedvem elölről kezdeni a teljes gőzzel játszást és gyerekezést, viszont lassan muszáj lesz pontot tennem, mert  "Mama, beütötte a buksiját és a kisujját a Bobó" és azt mondja, hogy "szeretne kijönni a Bobó az ágyikóból." és huszadszor húzza fel az ágyra kötött zenélő óráját, ami még az enyém volt és már két órája benn van az ágyában, úgyhogy mégis kihozom és hosszú délutánnak nézek elébe. Pont.

2011. április 12., kedd

Esti Showder ...

.....Erdéééééééééélyi Botondddaaaaaaalllll!!!!


Az előbb az ujjait sorolta, emígyen:
"Ez a párducujjad, ez az elefántujjad, ez a krokodilujjad, ez a teveujjad..."
A többire nem emlékszem.

Aztán ez ütötte meg a fülem:
"Albínó védőnéni."
(Anyukám tanította neki ezt a szót tegnap, ma meg voltunk védőnéninél.)

Aztán:
"Apa is ropogós, meg a Mama is ropogós, meg a szekrény is ropogós, meg a lámpa is ropogós. Hahahaha. Vége. Itt a vége fuss el véle!"

"Apa is büdi, Mama is büdi, Bobó is büdi, Johnny is büdi , hahaha! A Bence és a Bálint is  büdi. Hahaha."
(Johnny egy haverunk, akivel vasárnap futottunk össze és akit azóta felrajzol minden családrajzába.)

Aztán Tente babát énekelgetett átköltve. 

A Háti-indulót mindeközben vagy hússzor elénekelte, közben korrektül trombitálva. 

"Bocsánat, nem látta a kacsámat?"

És még megannyi apró viccet talált ki az ágyában és ordított kifele az éterbe, ma különösen formában volt, de a többiről sajnos lemaradtam, mert ólomsúlyú testemet képtelen voltam megmozdítani, hogy közelebb lopóddzak és mindent halljak, itt kinn pukkadoztam a röhögéstől és csak azt jegyeztem le az utókornak, amit a számítógép előtt ülve, dolgozgatva meghallottam-értettem.

2011. április 10., vasárnap

mama, alma, ma


Nem vagyok benne biztos, hogy amikor majd az első óvodai "anyák napja" ünnepségen kiáll majd a kör közepére és szégyenlősen, szemlesütve elénekli az "Orgona ágá"-t és a kezembe nyomja a saját kezével gyártott sólisztgyurma-gyümölcsöskosarát, akkor jobban el fogok érzékenyülni és nagyobb büszkeség fogja átjárni a szívem, mint ma, amikor ő, aki megközelítőleg hat hónapja nem evett banánon és meggybefőttön kívül más gyümölcsöt, miután megevett egy körtét és egy fél almát, a következő felkiáltással szaladt ki hozzám a konyhába: "Kérek szépen még almát, Mama!".

The Rocky Picture Horror Show

 
 




Emlékeztetőül...

...magamnak, ha drága játékot szeretnék venni. Bár egy jó ideje már érzek ilyesmire késztetést, inkább az apró, kreatívan felhasználható dolgokat bírja és szinte mindig ilyesmivel játszik, valódi játékkal nem igazán.

- Öveket hurcol, hol pitonnak, hol boának kiáltja ki őket és sziszeg velük, tekergeti őket, néha a nyakára és akkor vagy a Maszkabálos Banyát énekli, vagy éppen önmagát Mauglinak titulája és azt játssza, hogy Ká körétekeredik. 
- Szereti a műanyag kajáit felszolgálni nekünk, kakaót főz, sütit süt, megfújja, ha meleg, beteszi a mikróba, ha hideg, stb. Csak győzzük megrendeli az ételt.
- A krokodiljaival is sokat játszik, főleg a már említett Dr Bubó-jelenetet.
- Egyik kedvenc időtöltése, hogy vagy valódi vagy elképzelt matrica-pillangóval rohangál körben a lakásban és énekli a Süsü-betétdalát.
- Folyton menetel. A dzsungel könyvéből eddig a "Bagira megpofozza a Kát-jelenetre" volt rákattanva és azt játszotta el naponta húszszor (minket is pofozgatva), most az elefántok menetelése a sláger és szinte reggeltől estig azt énekli, miközben trappol a lakásban. Múltkor kb. két órát voltam vele játszótéren és direkt figyeltem: végig (!) ezt mormolta magában, akármit is csinált közben.
- A fa golyóit is szereti öntögetni (Kiugrott a gombóc a fazékból-t játszik), rakosgatni, szín szerint válogatni.
- Olyat is gyakran játszik, hogy telepakolja a cipőinket műanyag zöldséggel, ilyenkor közli, hogy "Bobó a Télapó".
- Eléggé rákattant a rajzolásra és a színezésre. Zsírkrétával szeret legjobban, de festeni is szívesen fest.
- Hogy egy "igazi" játékról is szót ejtsek: szülinapjára kapott egy 20 darabos fa puzzle-t , iszonyúan szereti és számomra hihetetlen módon teljesen egyedül kirakja, szeretném ezt valamikor levideózni, mert elképesztően ügyesen és gyorsan a végére ér.
- Az állatai most kissé háttérbe szorultak, néha rájuk néz, de a Tarka Tehénen kívül nem igazán játszik mással.
- Olvasni is kevesebbet olvasunk most, ennek én is oka vagyok és úgy veszem észre, most őt is kevésbé köti le.
- Szokott olyat játszani, hogy közli, hogy a nagyszoba az állatkert és rámutat bizonyos pontjaira és megmondja, hogy ott milyen állat van, ilyenkor beszélgetni kell az állatokkal, kérdezgetni őket, köszönni nekik, stb.
- Imád a plüss állataival játszani, főleg az ágyában. Ilyenkor bekéredzkedik és be kell neki önteni a két kosár plüsst (kb. három darabot vettünk belőle mi, a többi valahonnan van) és egész hosszan el van velük, pláne, ha valaki ott van vele és szerepjátékozik.
- Imád állatorvososat játszani, ilyenkor szurit adunk, sebtapaszt ragasztunk a páciensekre, Neogranormonnal kenjük őket. Ez utóbbit már el kellett tennem, mert túlzásba esett és a végén már vastag rétegben kente fel az állatokra.
- Elfelejtettem, hogy vicceket talál ki, megállás nélkül idétlenkedik. Ismert dalokat, mondókákat költ át, a mi nevünket vagy mesehősökét helyettesíti be, de az is gyakori, hogy azzal szórakoztatja magát (és minket), hogy értelmetlen szavakat talál ki és szakad a röhögéstől. Előbbire mai példák: "Ugráljunk, mint az apácák, rajta zsiráfok!"; és az imént ez szűrődött ki a szobájából: "Tente baba, tente (...) aludj ingó, bingó, kicsi apakígyó." És pukkadozik a maga kitalált vicceken.

Még biztos ezer kreatív cukisága eszembe fog jutni, azokat majd utólag beszúrom ide. Egész nap elvan, elténfereg, elszórakozik, minden lehet minden, még elképzelt dolgokkal is szokott játszani, rohangál, galoppozik, jön-megy, mindenféle viccet és bohócságot kitalál, be nem áll a szája, mindent kommentál: "Nézd, Mama!", "Tudod, Mama?", "Képzeld, Mama!". Imádom azt is, ahogy ezt mondja meg úgy általában őt is.

2011. április 8., péntek

Kérdésre kérdést

Tudnék szót ejteni az állandó vitatkozásról is, amit folytat velünk; arról is, hogy megítélésem szerint a kelleténél ritkábban képes normális hangon válaszolni, viszont annál gyakrabban nyafog; arról is mesélhetnék, hogy mennyire megőrjít, hogy folyton mindig mindennel ellenkezik és mindent jobban tudni vél nálunk; de mivel egyrészt még nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez lenne a rettegett dackorszak vagy "terrible two" időszaka, és reménykedem, hogy múló szeszélyről van szó, másrészt tőlem szokatlan módon még nem vagyok teljesen kikészülve és úgy érzem egyelőre elég jól bírom a kiképzést és csak naponta kétszer emelem fel a hangom; ezért ma csak arról fogok panaszkodni, hogy mennyire mérhetetlenül idegesít és próbára tesz az, mikor bekattan nála az "ugyanazt a kérdést ezerszer megismétlő, a válaszokat és a külvilág ingereit totálisan figyelmen kívül hagyó" gomb és addig nem hagy élni, míg oda nem érünk/meg nem kapja/meg nem látja/el nem indítom neki/meg nem találjuk/stb. Aki ebből nem értené, mire célzok, annak álljon itt egy múlt heti és egy mai példa.
Juditékkal nemrég a Vadasparkba kirándultunk és elkövettem azt a súlyos hibát, hogy még a parkolóban megemlítettem neki, hogy háziállatok is lesznek. Aztán -a mai napig nem értem, miért -, de elkövettük azt a súlyos hibát is, hogy nem egyből a háziállatokhoz mentünk, amik 1. ingyenesen megtekinthetőek (!!!); 2. a parkolónál vannak (!!!), hanem elzarándokoltunk a Vadaspark bejáratához, végigtoltuk őket a Magas-Tátrát megszégyenítő emelkedőkön és ha ez önmagában nem lett volna elég baj, közben véges-végig azt hallgattam, hogy a többi állat iránt totális érdektelenségbe burkolózva, miként nyavalyog, szenved és teszi fel ezerszer a "Hol vannak a háziállatok?" kérdést. Mire a háziállatokhoz értünk, már átlendült a holtponton és annyira azok sem érdekelték. Mit mondjak: nem volt egy lazulós program, öregedtem vagy harminc évet alatta.
A mai nem volt ilyen extrém idegőrlő, de szemléltetésnek és emlékállításnak jó lesz arra az esetre, ha magzatom gyümölcse egyszer azzal vádolna, hogy nem töltöttem vele elég időt és/vagy nem vagyok vele elég megértő. Szóval ma kettesben kvalititájmoztunk: Állatkertbe vittem a kis szentem, mikor beértünk, megkérdeztem, hogy merre szeretne indulni, mit szeretne először látni (súlyos hiba megint, lassan tanulok), közölte, hogy a zebrát. A bejáratnál tehát jobbra vettem az irányt, a shop-nál kissé görcsbe rándult a gyomrom és felvérteztem magam egy hisztiroham leverésére, de szerencsére egy arra járó gyöngytyúk elterelte hősünk figyelmét. Rögtön ezután viszont feltette a "Hol van a zebra, Mama?"-lemezt és ha tizenötször nem kellett türelmesnek tűnő hangon különféle módon megfogalmazott válaszokkal előrukkolnom, amíg a vízilovakhoz értünk, akkor egyszer sem. Hogy ezután negyven másodpercet töltöttünk a zebránál, mert utána a zsiráf érdekelte, már csak hab a tortán.
Tervezgettem, hogy kétségbeesésemben kerítek pár nagygyerekes anyukát, aki minden bizonnyal derűsen megnyugtat, hogy maximum pár hét és Botond meg fogja érteni a "Várj még egy kicsit" a "Mindjárt, kincsem", az "Azonnal megkapod", a "Kicsit légy türelmes" és a "Nemsokára, Picibabám" mondatok értelmét és, hogy ez a bájos autisztikus periódus hamar megszűnik, de mikor a múltkor anyukáméknál feltűnt, hogy a tizennegyedik születésnapját ünneplő Kishúgom húsz perc alatt megközelítőleg ötvenszer tette fel a "Mikor ünneplünk már?"-kérdést, akkor komolyan megijedtem. 

2011. április 6., szerda

Csúcshaverok



2011. április 3., vasárnap

Kroksz

-Mit álmodtál Bobó?
-Azt álmodtam, hogy úszottam a tóvízben és megtaláltam az igazi krokodilomat.

Tíz perccel későbbi, apjának előadott verzió szerint:
-Mit álmodtál, Bobó?
-A tóparton azt álmodtam, hogy az igazi krokodilomat megtaláltam.

Nemrég kezdte el használni az E/1-et.Még keveri az E/3-mal nagyon cuki. 
Az előbb pl. ilyet mondott: "Bement ide a Bobó és megláttam a saját szobámat és kihozza a Bobó a teknőcös ajándékot."

Az "álom" előzményei pedig:

Van egy Dr Bubó rész, ahol Ursula egy gumikrokodillal fürdőzik a tóban, majd jön egy igazi krokodil is, aki ráhajt Bubó doktorra. Ez a kedvenc epizódja, rendszeresen különféle krokodilokat hurcibál a lakásban és ordibálva közli, hogy mikor melyik a gumi -és melyik az igazi krokodil. Aztán olyan is van, mikor az előszobaszőnyeget jelöli ki folyónak és oda szórja bele a szereplőket: Ursula- egy plüssmedvénk kapott úszósapkát és fürdőbugyit; Bubó- egy plüssbagoly napszecsóban és a krokodilok. Ez még aranyos lenne. Mikor engem is lefektet a szőnyegre és közli, hogy: "lefeküdjön a Mama a folyóba és úszik egy nagy hatalmasat a Mama is a krokodilokkal", az már kevésbé.

Még variációk erre az álomra:
-Vízparton álmodtam, hogy megtaláltam a pelusomat.
-Vízparton álmodtam, hogy megtaláltam a bálnámat.

2011. április 1., péntek

Pszichomami

Egy normális család életében nem hogy blogbejegyzés, de még gondolat sem születne az alábbi történetből. Nem így a neurotikus jómagam által menedzselt Botond életében, aki szerencsétlen már nyugodtan üríteni sem tud anélkül, hogy árgus szemekkel figyelném és messzemenő és örökérvényű pszichológiai következtetéseket ne vonnék le az eseményekből. A prűdeknek előre mondom, hogy ha zavarja őket a kaki szó különféle ragozásban elhangzó tíznél több előfordulása a posztban, akkor felmentem őket az olvasás folytatásától; a laza-jófejeknek pedig azt üzenném, hogy mivel nagyszüleim is olvassák a blogot és nagymamám múltkor megszólt néhány -kicsillagozott, de nyilvánvaló - szabad szóhasználatomért, ezért fogom a finomkodó kakilás kifejezést használni a szívem szerint néha kifejezőbb sz*rás helyett.

Tehát. Történt két látszólag össze nem függő, jelentéktelen dolog az elmúlt 24 órában, amit az én pszicho-agyam mégis összekapcsol és aminek kapcsán már megint elrettenek-elképedek a felelősségtől és a gyerekem személyiségfejlődésében betöltött szerepemtől.

1. rész
Tegnap a fürdőkádban ücsörögve, Bobókámra -mit szépítsem- rájött a kakilhatnék. Ezt onnan tudom, hogy ilyen esetben lemerevedik és közli velem, hogy "kimenjen a Mama." Ebből tudom, hogy látókörén kívülre kell távoznom és békén hagynom, addig, amíg a szemem sarkából már látom, hogy újra önfeledten tesz-vesz. Olyankor már meg lehet közelíteni, addig ordít velem, ha megpróbálom. Szóval tegnap a kádban is elkezdte ezt a műsort, viszont ott ugye nincsenek meg a pelenka nyújtotta ideális kakiló-körülmények, így tehát hősünk szorult helyzetbe került. Szó szerint. Ha csak elméletben beszélgetünk az altesti témákról, akkor nagyon nagy arccal tudja mondani, hogy majd ha nagy lesz, akkor szólni fog, hogy "Apa vagy Mama! Kakilnom kell!". A bilit és a wc-t ellenben messziről kerüli, ha csak szóba merjük hozni, hogy van-e kedve ráülni, akkor nyüszítve hárít. Ahogy tegnap is tette, csak épp nyüszítés helyett, kínok között vergődve ordított szegény. Érezte, hogy a vízbe nem kakilhat, viszont a bilinek a látványától görcsös toporzékolásba kezdett. Mindenesetre kiszedtem a vízből, rádobtam a wc-re a párnázott ülőkéjét és ráültettem, helyesebben fogalmazva, ráfeszítettem a kis csupasz rángatózó testét, mert minden porcikájával küzdött a művelet ellen. Amikor már ült és rájött, hogy az ülőkéből se tüskék nem állnak ki, se áramot nem vezettem bele, akkor kezdett megnyugodni. Jobb ötlet híján bevittem neki egy könyvet -igyekeztem jó hosszút- és amíg azt elolvastuk, addig viszonylag lazán, görcseit elengedve ücsörgött. Természetesen semmiféle outputja nem lett a dolognak, nem is vártam, meg is értem, mégis mérföldkőnek könyveltem el az esetet: az első wc-n ücsörgésen is túl vagyunk. Egy kicsit sajnáltam, mert láttam, hogy megijedt ettől a kis epizódtól, ráadásul még benne is ragadt, ami kikívánkozott, az esti mesét is úgy volt csak hajlandó végighallgatni, hogy térdelt az ölemben-nem akart az istennek se leülni; nem voltam különösebben büszke arra, hogy erőszakkal ráültettem a wc-re, de alapvetően elégedetten dőltem este hátra: tettünk egy újabb lépést a szobatisztaság felé. Erre ma reggel folytatódott a pszicho-kálváriám.
2. rész
Ébredéstől kezdve időről-időre megállt, feszengett, szorongott, szenvedett. Láttam rajta, hogy még mindig a kakilással küzd (nem meglepő, hiszen azóta ugye nem sikerült neki), viszont csak nem akart összejönni a dolog. Reggeli után leültünk rajzolni (1 óra 40 perc lett belőle!) és közben egyszercsak sírva felállt a széken és az ölembe kéredzkedett, de nem ült le, hanem bújt állva-térdelve, kőkemény volt a hasa és csak nyöszörgött. Masszíroztam a hasát, ölelgettem, nyugtatgattam, de nem csináltam nagy faksznit a dologból, cuki volt nagyon, ahogy kínlódott, aztán kb. 20 perc bújás után végre megcsapta az orrom az árulkodó szag: ha nehezen is, de összejött: végre kiengedte. 

Na, itt elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol egy normális szülő a következőt gondolja:
-Szegény kisfiam, jól kibabrált vele ez a kemény és nagy széklet.

Nem így én:
-Szegény kisfiam, annyira ráparáztattam arra, hogy ne kakiljon a fürdővízbe, hogy utána még fél napig szorongatta magában, alig bírta elengedni, örökre kényszeres és análisan frusztrált személyiség lesz és mindez miattam. Mert nem akartam szardarabokat halászni a fürdősjátékok közül és rákényszerítettem a budira.

Igenis hiszem, hogy ilyen apró dolgok (is) határozzák meg személyiségünket. Az egyes helyzetekre adott válaszaim, reakcióim, a véleményem, a tudásom, amit átadok neki, az indulataim, a saját kényszereim, félelmeim, az ösztöneim. Kemény ez a felelősség. 

A következő posztban a szoptatás és Botond tőgy-mániája közti összefüggések nyomába eredek, ne menjetek messzire!

Esti update: Úgy alakult, hogy ma viszont kellett szardarabokat halásznom a fürdővízből. Minden feszülés, gyomorgörcs vagy nyekkenés és lelkiismeret furdalás nélkül eresztette szabadjára záróizmait és kakilt bele a vízbe. Sőt: miután eltakarítottam a romokat,  kifejezetten vigyorgós és kiegyensúlyozott volt. Most tényleg nyugodtan dőlök hátra: talán mégsem okoztam neki akkora frusztrációt. Még.