Pszichomami

Egy normális család életében nem hogy blogbejegyzés, de még gondolat sem születne az alábbi történetből. Nem így a neurotikus jómagam által menedzselt Botond életében, aki szerencsétlen már nyugodtan üríteni sem tud anélkül, hogy árgus szemekkel figyelném és messzemenő és örökérvényű pszichológiai következtetéseket ne vonnék le az eseményekből. A prűdeknek előre mondom, hogy ha zavarja őket a kaki szó különféle ragozásban elhangzó tíznél több előfordulása a posztban, akkor felmentem őket az olvasás folytatásától; a laza-jófejeknek pedig azt üzenném, hogy mivel nagyszüleim is olvassák a blogot és nagymamám múltkor megszólt néhány -kicsillagozott, de nyilvánvaló - szabad szóhasználatomért, ezért fogom a finomkodó kakilás kifejezést használni a szívem szerint néha kifejezőbb sz*rás helyett.

Tehát. Történt két látszólag össze nem függő, jelentéktelen dolog az elmúlt 24 órában, amit az én pszicho-agyam mégis összekapcsol és aminek kapcsán már megint elrettenek-elképedek a felelősségtől és a gyerekem személyiségfejlődésében betöltött szerepemtől.

1. rész

Tegnap a fürdőkádban ücsörögve, Bobókámra -mit szépítsem- rájött a kakilhatnék. Ezt onnan tudom, hogy ilyen esetben lemerevedik és közli velem, hogy "kimenjen a Mama." Ebből tudom, hogy látókörén kívülre kell távoznom és békén hagynom, addig, amíg a szemem sarkából már látom, hogy újra önfeledten tesz-vesz. Olyankor már meg lehet közelíteni, addig ordít velem, ha megpróbálom. Szóval tegnap a kádban is elkezdte ezt a műsort, viszont ott ugye nincsenek meg a pelenka nyújtotta ideális kakiló-körülmények, így tehát hősünk szorult helyzetbe került. Szó szerint. Ha csak elméletben beszélgetünk az altesti témákról, akkor nagyon nagy arccal tudja mondani, hogy majd ha nagy lesz, akkor szólni fog, hogy "Apa vagy Mama! Kakilnom kell!". A bilit és a wc-t ellenben messziről kerüli, ha csak szóba merjük hozni, hogy van-e kedve ráülni, akkor nyüszítve hárít. Ahogy tegnap is tette, csak épp nyüszítés helyett, kínok között vergődve ordított szegény. Érezte, hogy a vízbe nem kakilhat, viszont a bilinek a látványától görcsös toporzékolásba kezdett. Mindenesetre kiszedtem a vízből, rádobtam a wc-re a párnázott ülőkéjét és ráültettem, helyesebben fogalmazva, ráfeszítettem a kis csupasz rángatózó testét, mert minden porcikájával küzdött a művelet ellen. Amikor már ült és rájött, hogy az ülőkéből se tüskék nem állnak ki, se áramot nem vezettem bele, akkor kezdett megnyugodni. Jobb ötlet híján bevittem neki egy könyvet -igyekeztem jó hosszút- és amíg azt elolvastuk, addig viszonylag lazán, görcseit elengedve ücsörgött. Természetesen semmiféle outputja nem lett a dolognak, nem is vártam, meg is értem, mégis mérföldkőnek könyveltem el az esetet: az első wc-n ücsörgésen is túl vagyunk. Egy kicsit sajnáltam, mert láttam, hogy megijedt ettől a kis epizódtól, ráadásul még benne is ragadt, ami kikívánkozott, az esti mesét is úgy volt csak hajlandó végighallgatni, hogy térdelt az ölemben-nem akart az istennek se leülni; nem voltam különösebben büszke arra, hogy erőszakkal ráültettem a wc-re, de alapvetően elégedetten dőltem este hátra: tettünk egy újabb lépést a szobatisztaság felé. Erre ma reggel folytatódott a pszicho-kálváriám.

2. rész

Ébredéstől kezdve időről-időre megállt, feszengett, szorongott, szenvedett. Láttam rajta, hogy még mindig a kakilással küzd (nem meglepő, hiszen azóta ugye nem sikerült neki), viszont csak nem akart összejönni a dolog. Reggeli után leültünk rajzolni (1 óra 40 perc lett belőle!) és közben egyszercsak sírva felállt a széken és az ölembe kéredzkedett, de nem ült le, hanem bújt állva-térdelve, kőkemény volt a hasa és csak nyöszörgött. Masszíroztam a hasát, ölelgettem, nyugtatgattam, de nem csináltam nagy faksznit a dologból, cuki volt nagyon, ahogy kínlódott, aztán kb. 20 perc bújás után végre megcsapta az orrom az árulkodó szag: ha nehezen is, de összejött: végre kiengedte. 

Na, itt elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol egy normális szülő a következőt gondolja:

-Szegény kisfiam, jól kibabrált vele ez a kemény és nagy széklet.

Nem így én:

-Szegény kisfiam, annyira ráparáztattam arra, hogy ne kakiljon a fürdővízbe, hogy utána még fél napig szorongatta magában, alig bírta elengedni, örökre kényszeres és análisan frusztrált személyiség lesz és mindez miattam. Mert nem akartam szardarabokat halászni a fürdősjátékok közül és rákényszerítettem a budira.

Igenis hiszem, hogy ilyen apró dolgok (is) határozzák meg személyiségünket. Az egyes helyzetekre adott válaszaim, reakcióim, a véleményem, a tudásom, amit átadok neki, az indulataim, a saját kényszereim, félelmeim, az ösztöneim. Kemény ez a felelősség. 

A következő posztban a szoptatás és Botond tőgy-mániája közti összefüggések nyomába eredek, ne menjetek messzire!

Esti update: Úgy alakult, hogy ma viszont kellett szardarabokat halásznom a fürdővízből. Minden feszülés, gyomorgörcs vagy nyekkenés és lelkiismeret furdalás nélkül eresztette szabadjára záróizmait és kakilt bele a vízbe. Sőt: miután eltakarítottam a romokat,  kifejezetten vigyorgós és kiegyensúlyozott volt. Most tényleg nyugodtan dőlök hátra: talán mégsem okoztam neki akkora frusztrációt. Még.