2012. január 31., kedd

FrissBob

Elromlott az a kis szutyok fényképezőgépem is, ami van, úgyhogy november vége óta nem készülnek kb. fotók...




Jó hír viszont, hogy már könnyebb szemből fotózni, hajlandó pofákat vágni, és belenézni a kamerába.
Semmire nem vágytam még azt hiszem annyira, mint egy igazán jó gépre, de egyelőre nem akar összejönni.

2012. január 30., hétfő

Nosztalgia-Bob

Azt akartam megnézni régi fotókon, hogy dagadtabb voltam-e, vagyis hogy van-e látszatja, hogy fogytam, de természetesen Botibabámba szerelmesedtem bele a fotók láttán, benne gyönyörködtem.













2012. január 27., péntek

Majdnemhárom- aprósággal frissítve

Mit tud így majdnem három évesen és mit nem tud?

  • Tud számolni tizenhétig, párszor már sikerült húszig is, de általában itt elakad.
  • Elkezdett összeadogatni, de csak 5-ig megy neki. Atomcuki, ahogy a két kezén külön felmutatja annyi ujját, amennyit össze kíván adni, majd mindkét kezén összeszámolja az ujjait. Az a baj, hogy kérdezget is: mennyi nyolc meg kilenc pl.
  • Nem tud egyedül felvenni semmit a sapkáján kívül. Levenni sem az erőssége a ruháit, kivéve amikor az ágyában levetkőzik pelenkára...
  • Tud radírozni, ceruzát hegyezni, vágni nem tud, matricát iszonyú pontosan ragasztja be a helyére, ezer éve pörgeti a könyvlapokat.
  • Nem mond g-t, k-t, r-t. Annyira megszoktam így, hogy el sem tudom képzelni, hogy valaha ne így beszélne majd, de ha eszembe jut, akkor idegesít, hogy már másfél évesen is rátalálnak gyerekek a k-ra, ő meg majdnemhárom és még mindig taticázik. Mondjuk így még legalább ennyi babás van benne, mert egyébként már olyan nagyfiús, hogy őrület...
  • Tud végre orrot fújni, úgy egy-két hónapja.
  • Tudja két kézzel kinyomni magát, lábujjhegyen menni, mackójárásban menni, tud egy lábon állni kapaszkodás nélkül.
  • Nem tud pelenkán kívüli helyre pisilni, kakilni. Most már tud a wc-n ücsörögni minden fürdés előtt, de ennyi (kb három hónapja erre sem hajlandó, ezért nagy hír ez). Bugyiban sem hajlandó lenni. 
  • Cumival alszik továbbra is.
  • Tud fityiszt mutatni, tud okét mutatni, meg összeérinteni minden ujját annak a párjával, számokat nagyon rég tudja mutatni.
  • Nem tud bukfencezni. 
  • Nem tud egy szemmel belenézni pl. a távcsőbe, hunyorog mindkettővel...
  • Tud fogat mosni, de nem tudja kiköpni a vizet, lenyeli. Tudja viszont melengetni a hideg italt a szájában, mielőtt lenyelné. NA, EZT LEÍRTAM REGGEL, ERRE MA ESTE MEGTANULT GARGARIZÁLNI ÉS KÖPNI!! Pont úgy, hogy ahogy ezt ide leírtam, rájöttem, hogy ezzel neki is megtaníthatom, és így is lett. Elsőre tudta. Éljen!
  • Tud egyedül enni, de nem mindent, és nem következetesen. Sajnos ebben a könnyebb utat választottam, és inkább etettem (etetem) én, csak haladjunk és jusson érdemi mennyiség a hasába.
  • Tud egy csomó szót angolul, és szerinte lengyelül és latinul is, ezzel én vitatkoznék.
  • Tud végre (vagy inkább hajlandó) bábozni. 
  • Tud szerepjátékozni, végre két állattal, két szerepben egyszerre.Csak nem szeret :) Inkább nekünk kell lenni az egyik szereplőnek.
  • Nem szeret motorozni, nem tud biciklizni.
  • A rajzolás, színezés nem az erőssége, illetve úgy mondom inkább, hogy nyáron volt ezeknek egy lelkesebb időszaka, azóta viszont eléggé nagy érdektelenségbe torkollik minden kísérletem, úgyhogy a képességeiről sem tudok sok extrát elmondani, tud kígyót rajzolni (egy vonal, haha), tud pöttyözni, tud csíkozni, tud szemet és szájat rajzolni, meg kört is, de fejet egyben egy kezemen meg tudom számolni hányszor készített. Medúzát tud, szerintem egész jót. Szerencse, hogy nem várok tőle sokat, így ennek is örülök. Ragasztani szeret. A legnagyobb kedvence a Blue Tack, amit cincál, ide-oda feltapaszt vele dolgokat, de a gyurmát sem igazán ügyesen használja, csak miszlikekbe szedi, vagy kilapítja és az állatai lábnyomát belenyomja. 
Hát így. Azt hiszem teljesen átlagos. Okosnak okos, az érzelmi intelligenciája is kiemelkedő szerintem, meg imádom, hogy istenien meg tudja fogalmazni az érzéseit, akaratát, iszonyú érett önreflexiói vannak. Mozgásban, manuális-motorikus dolgokban tök átlag, szociálisan zárkózott, magának való továbbra is, ennek nem örülök, zavarja a sok ember, vagy a háttérzaj, akkor a legboldogabb, ha itthon vagyunk és játszunk vele: állatos szerepjátékot, elrejtős-keresgélős játékot, vagy képzeletbeli játékot. És újra olvasunk végre-valahára meséket, nem csak a hülye állatos albumait, amikre nyár óta rászűkült.


2012. január 23., hétfő

Dráma utáni pihenés


Múltkor annyira kiborultam a pszichodráma után (apám szavaival élve: süketen sírtam két napig), hogy most bebiztosítottam magam, és anyukáméknál aludtunk, hogy ha úgy hozná a szükség, én elvonulhassak életem felkavaró felismeréseit helyre tenni, és legyen aki helyettem helyt áll Botondnál, de szerencsére annyira lájtos volt ez az alkalom, hogy nem hogy a hallásom nem ment el ezúttal, de még különösebben sok emésztenivalóm sem maradt.


Ilyen értelemben tehát feleslegesen, de mégsem hiábavaló másfél napot töltöttünk náluk, és természetesen - mint karácsonykor először - most is egy ágyban aludtunk. Nem mondom, hogy nem jó érzés a pihepuha kezéhez véletlenül hozzáérni, vagy mikor hajnalban odafészkelődött mellém, majd megfogta a kezem, vagy milyen isteni volt ébredés után egy órán át az ágyunkban a paplan alatt olvasgatni, nevetgélni, de ezeket a lélekmelengető pillanatokat továbbra is ünnepnapokra tartalékoljuk, mert a mérleg másik serpenyőjében is vannak ám tényezők, mint pl. hogy hajnal 4-kor közölte, hogy na, most már menjek ki - nem mentem, vagy hogy éjjel egy órán át ébren forgolódott mellettem, és közben háromszor kicseréltette velem a párnáját, vagy hogy kb. háromszor kellett megkeresnek vaktában tapogatózva valamelyik radírját.
Szép volt, jó volt, elég volt. Reményeim szerint egy hónap múlva kerül erre sor leghamarabb.
Ha szülinapjára pedig bármi mást vennék mint egy csomag Blue Tack-et és egy fekete radírt, akkor lőjetek le.

2012. január 18., szerda

Kemény, páncélos

Miután már vagy negyven puszival halmozta el a mélyen kivágott mellkasomat fürdés után, már épp kezdtem a világ legszerencsésebb nőjének érezni magam, és arra gondoltam: ennyi sikerélmény nekem életem végéig elég, hogy ennek a kis csupasz emberkének én vagyok (átmenetileg) a világon a legszebb és legtökéletesebb nő, és akkor megszakította a csóközönt, elkezdett tapogatni, és megszólalt:
- Mam, ez itt a te tekiruhád?
- Micsodám??
- A tekiruhád?
- Mi az a tekiruha?
- Hát, minden teknősnek ilyen itt elöl, mint a te laposod, csak épp nem rózsaszín.

Vettem, Botikám.
Ha elég ügyes vagyok, ebből még jó társkereső hirdetést kovácsolhatok egyszer, érzem.
(The personal ad writes itself - megint csak...)

2012. január 15., vasárnap

Ball, ball, costume ball

Pedig már felkészültem rá, hogy nem lesz hajlandó semminek se beöltözni a bölcsődei farsangon, lévén, hogy eddig soha semmilyen álarcot, maszkot, fejrevaló bizgentyűt, bábot nem lehetett rácselezni, erre nem négy napja tigrisjelmezben rohangál?
(Telefonos képek, sajnálom, de elromlott a gépem.)



Meg varázslóköpenyben:





Meg világítós csontvázas, pókos "rémlény"-jelmezben?




A tigrisruhát Simi barátnőm készítette s.k., és adta nekünk kölcsönbe, hiszen Aliz idén már balerina (?) lesz, Misi pedig még semmi, Botondunknál viszont mit sem csitult a macskaféleláz, úgyhogy ebben akar aludni, ebben akart bölcsibe menni múlt héten, ebbe vacsorázik és ebben csinál mindent. Néha megáll, tekereg a kis testével és gyönyörködik a merészen kunkorodó tigrisfarkában. A varázslóköpenyt és a Botond által rémlénynek nevezett ruhát együtt vettük (minden Hádában óriási jelmezvásár van), utóbbit ő választotta, előbbihez én ragaszkodtam, imádom mindkettőben.
És amit nem vettünk meg, bár hősünk tett egy erre vonatkozó kísérletet nálam:


Nem is tudom már hanyadik körben van Bobón Maszkabál-láz, és hanyadik síkját vagy szintjét érti meg a klipeknek, de pár hete megint rajongás van, igaz most főleg a Szörnyetegért és az Ősemberért van oda, valamint az angol verziót hallgatja végtelenítve, a Banyát "tudja" is angolul, szeretném egyszer levideózni, mert könnycsorgatósan vicces, ahogy halandzsázik fonetikusan. A szörny-érdeklődéshez még A Graffaló is nagyban hozzájárult, amit karácsonyra kapott, és amit nem gyakran hajlandó elolvasni, viszont annál többször beszél róla, vagy rajzoltatja le velem, vagy szólít fel arra, hogy én vagyok a Graffaló, ő pedig a kisegér.

Jelmezfonal vissza, még annyi, hogy valamelyik nap kolbászoltam a lakásban és megláttam a konyhaszék támláján a köpenyét és a csontvázas jelmezét és bevillant, hogy atyaég, nekem már nagyfiam van!! Ez már valami nagyon nagyfiús dolog, hogy a jelmezei, amiket, illetve amik közül egyet majd a bölcsődei farsangon viselni fog, ott hevertek csak úgy lazán az előszobában... Leírva semmi, de akkor én megdöbbentem, hogy mekkora gyerek ez itt már. Aki mellesleg megint olyan beteg, hogy csak na, de ebbe most nem kezdek bele, inkább csak megmutatom, hogy nézett ma félórán át Kisvakondot a nyitott ablaknál.



Bőrkérdések


Nem értem, hogyan lehet az, hogy nem tud létezni egy másodpercet sem, de egyetlenegyet sem (!)  pl. úgy, hogy az alsó pulcsi ujja felcsúszott a felső pulcsi ujja alá; vagy ha a zoknija elöl a lábujjainál kicsikét is el van forogva; vagy ha a cipőjében meggyűrődött a zokni, de gond nélkül el tud úgy édesdeden álomba szenderülni, hogy egy kőkemény, érdes, nem is olyan nagyon diszkrét méretű műanyag gorilla fúródik a pihepuha nyakába, egy róka meg a hasa alá???

2012. január 13., péntek

Péntek 13


A mai napom öt lábon áll. Lehet, hogy tizenhármat is össze tudnék hozni, de nem erőltetem.

Az első. A végére értem A Diadalív árnyékában-nak. Erről annyit kell tudnotok, hogy amiket kiteszek ide a blogba oldalt, azokat nappal olvasom (útközben és este), de emellett van az esti belealvós könnyű olvasmányom, ami az elmúlt félévben az Elfújta a szél volt (igen, fél évig tartott kb, a napi 3 oldalas átlagommal), most pedig szerintem három hónapja nyögtem ezt a regényt, eléggé anélkül haladtam a fejezetekkel, hogy bármilyen érzelmi hatást kiváltott volna belőlem (nem érzem eléggé kidolgozottnak a karaktereket, asszem ez a fő gondom, nem tudtam megfogni a két főhős személyiségjegyeit), de a végére csak megszerettem! Nem is a szereplőket, inkább Remarque filozófiáját. Az elmúlt három napban megelégeltem, hogy nem haladok, és akár oldalon belül belealszom a társadalmi drámába, úgyhogy felgyorsítottam, és ma reggel az irodában, kabátban, usánkában, végre befejeztem és annyira megnyomott, hogy még még délben is a hatása alatt voltam. Azt pedig fedje jótékony homály, hogy úgy olvastam végig a könyvet, hogy a főszereplő nevét cs-vel ejtettem ki magamban, erre az utolsó fejezetben egy ragozott alaknak köszönhetően derült ki számomra, hogy k-val kellett volna (Ravic). Jó volt, jó volt, na!!

Kettő. Jegyet vettem egy Csernus-előadásra, két hét múlva lesz. Nincsenek illúzióim, kíváncsi vagyok, várom. Köszönöm annak, aki hívott!

Három. Apukám emailje, amit a pszichodrámáma csoportommal kapcsolatban írt, és fél óráig röhögtem rajta: "Minek jársz ilyen borzalmas helyekre ha utána süketen sírsz két napig?" (A múltkori alkalom után ugyanis ez volt, tényleg.)

Négy. A jó kis, feltöltődős, nyugis játszás délután Botonddal. Először hatalmasat nyomdáztunk, firkáltunk, a hazaérkezéstől számítva még msáfél óráig cipőben és sálban kinn voltunk az előszobában, imádom az ilyet. Majd egy esti hatalmas szűkórás (bár ez lehet, hogy ellentmondás) Misi mókusos-bábos szerepjáték.

Öt. A három bögre forralt bor, amit végigcsorgattam a mellkasomon, hogy átjárja a lelkemet a forróság, az arcom kipiruljon, a béke belém szálljon és a lakás kocsmafűszerillatban ússzon. Világ életemben gyűlöltem a bort (nem úgy a vbk-t), egy kortyot sem tudok leerőltetni a torkomon, gondoltam a forralt borral sem lennék másként, síeléseken próbálkoztak vele nálam a többiek, de hiába. Mígnem karácsony előtt egy olyan helyen tartottuk a céges "bulit",  ahol a forralt bor volt az egyetlen alkoholos ital, hát a "new age" szellemében kockáztattam és rendeltem egyet. Bejött az életérzés! Igaz miután 7-kor (!) ránkzárták a helyet, egy kocsmába tettük át a puccos fenekünket, ahol sörrel folytattam, de nem felejtettem ám el újdonsült társamat! Rákaptam az ünnepek alatt az itthoni forraltborozásra, és bár azon néha elgondolkodom, hogy mennyire jóanyaság borgőzős puszit lehelni egyetlen gyerekem érintetlen és ártatlan puha arcára, de a melegség, ami most is csörgedezik a mellkasomban mindent megér. Rákattantam, na.

Ahhoz képest, hogy ma reggel azzal a gondolattal tudtam csak kikényszeríteni magam az ágyból, hogy azt mondogattam magamnak, hogy nem baj, este innen folytathatom (ami persze nem teljesen igaz, mert én mindig reggel alszom nyálcsorgatós, totális ellazulósan, este meg feszengek, de mindegy), ami így is van, de azért jó, hogy a kettő között éltem is.

2012. január 10., kedd

Négy vicces, két okos


- Csak azt nem értem, hogy hogy a jó istenit nem keres itt az a Playmobilos elefánt a kosárban? Hát, ez hogy lehet?
(=hogyhogy nincs itt)

- Ugattyon a kutya! (= ugasson)

- A kettő meg a három az teljesen öt.
(Számolás-témához erről jut eszembe: a minap elszámolt magában, némán 11ig. Egyszercsak felkiáltott, hogy 11 állat van az asztalon. Elhűltem.)

Öltöztetem este, az egyik zokninál járok még csak, leesik a gorillája, egyből megereszti a vonatkozó instrukciót:
- Kérem a gorillát!
Még a számat sem kellett kinyitnom, ezúttal megelőzött:
- Ha négy karod lenne, az egyikkel tudnád rám adni a zoknit, a másikkal tudnád odaadni a gorillát, a harmadikkal tudnál még valamit csinálni, a negyedikkel oda tudnád adni nekem az összes pénzt (az asztalon volt a kis pénzes tartója, amivel játszani szokott - szerk.megj.)
Csak annyi háttérinfó erről, hogy hasonló helyzetekben nemrégiben kezdtem el neki mondogatni, hogy sem polip nem vagyok, sem pók, se medúza, stb., hogy hátha így megérti, hogy egyszerre nem tudom pl. öltöztetni ÉS kiszolgálni. Ezek szerint megértette a kis okosom.
A következő lépés az elfogadás. Azt hiszem ez lesz a nehezebb menet. Mert amennyire erőssége az esze, annyira nem az a türelme. Ööööö, ki is még ilyen...? Nem jut eszembe, akárhogy próbálkozom...

 Ma arra mentem be a bölcsibe, hogy már kint hallottam, hogy sír. Bemegyek, elkeseredetten panaszolta, hogy az Olivér elvette viccességből a gorilláját (ja, mert közben szintet ugrottunk és már visz be saját játékot!). Jövünk kifele:
- Mam, töröld le a szemkönnyeimet!

Fekszik az ágyban, hálózsákban, szenved, hogy itt viszket-ott szúr. Vakarom, simogatom, igazgatom, de nem jó. Felfortyan:
- Nem ott, itt, ni! A puncim viszket, a puncim!
(És a derekánál fogdosta magát, tehát sokkal többre ezzel a támponttal sem jutottunk, de legalább én jót röhögtem rajta.)


2012. január 8., vasárnap

Nem kenyerem a káromkodás


Botond véleménye a szezámmagos rozskenyeremről, foghegyről odavetve vacsora közben, miközben ő maga teavajas sajtoskiflit majszolgatott:

- A picsába, a te kenyered nem héjás, de barna a széle és pöttyök vannak rajta, mint a gepárdnak.

A mondatnak csak a "héjás"-os részéhez szeretnék kommentárt fűzni: csak azokat a kenyérkatonákat eszi meg, amiken kenyérhéj is van, ezt hívja úgy, hogy héjás.





2012. január 5., csütörtök

Under pressure nő a pálma?

Hogy a múltkori tűzeset * után ma is kisebb otthoni balesetben volt részem, már nem olyan sokkoló, és nem is igazán azon morfondírozom, hogy "miért kaptam" az események ilyetén alakulását, hanem inkább azon, hogy mit tanulhatok ebből megint. Ha buddhista lennék, akkor hálát adnék az Úrnak, hogy megint lehetőséget kaptam tanulni valamit... Nem vagyok.
Tíz perccel azután, hogy a huzatnak köszönhetően öt percre kiszorultam az erkélyünkre a farkasordító hidegbe egy szál pólóban, és be kellett törnöm az egyik ablakot, hogy bejussak (a könyökömmel próbáltam, mint a filmekben, de nem sikerült, haha...), összetörtem egy befőttes üveget, ami nem csak összetört, de istentelenül elvágta a hüvelykujjam (már semmi baja, csak addig tűnt komolynak, míg kiműtöttem a bőrömből a gombostűnyi szilánkokat), majd levertem egy orvosi üvegcsét, ami fél éve arra vár, hogy jó környezetvédőhöz méltón visszavigyem a patikába, de most mérgemben kidobtam az összes lejárt gyógyszerrel együtt a többi üveget is, sajnálom, Föld. Ezek után még nekimentem a vasalódeszka lábának, és bevertem a derekam. Ezen a szérián megkapaszkodva rendbe tettem az előteret, kidobtam megint egy csomó vackot, dühömben, vagy feszültségemben megint megszabadítottam magunkat egy adag tehertől. Csak tudnám, miért kell ehhez nekem mindig valami adrenalinlöket.


Az jutott eszembe, amit Mérő Lászlótól olvastam nemrég, hogy:
"Mérnök tanítványaimat általában arról kell meggyőzni, hogy ha mondjuk, valakinek a fejére esik az utcán egy tégla, arról azért lehet, hogy ő is tehet. Egy pszichológust ellenben arról kell meggyőzni, hogy ha valakinek az utcán a fejére esik egy tégla, arról lehet, hogy tényleg nem tehet. Lehet, hogy egyszerűen pechje volt."
Próbálom elhinni, Tanár Úr, próbálom....

* Botond egyébként még mindig az események hatása alatt áll, nem nagyon mer pl. a lámpa közelébe menni, múltkor fürdésnél lefröcskölte a csempét, és elkezdett utána félni, hogy nem baj-e, hogy a lámpára is fröccsent a vízből. Folyton beszélgetést kezdeményez arról, hogy mik a veszélyes tüzek, és mikor jó a tűz melege, múltkor odaégettem egy süteményt, teljesen frászban volt ettől, pedig csak alig füstölt a sütő, mikor kinyitottam, de pont ott volt, és megijedt. Karácsony előtt még hadilábon állt a gyertyákkal, most már asszem azzal nincs baja, a csillagszórótól is félt eleinte, de aztán belejött, sőt Szilveszterkor a tűzijátékról is meggyőztem, hogy érdekes, úgyhogy 11-kor még bőszen nyomkodta a kis arcát az ablaküveghez, hogy kilásson. De a függöny-témát folyton szóba hozza, meg kérdezgeti, hogy miért nincs búra a lámpán, és a másik függönyhöz nem fog-e hozzáérni.
Hát, ígérni nem tudom neki a jelenlegi szériánkban, hogy semmi baj nem történhet, de kettőből két helyzetet megoldottam, tehát talán annyit talán mondhatok biztatásul, hogy igyekszem.

Most főztem egy teát, mert azt hiszem, megfáztam, betettem egy Queen koncertet dvd-n, amitől szerelmes-szokásos-Freddie-hangulatba keveredtem, feltettem a lábam és megálltam egy kis időre, hogy az ámokfutásomat kipihenjem. Love of my life...

2012. január 2., hétfő

Találós kérdések a Van Gogh családban

Egy kis angyal jóvoltából lett rajzolótáblánk, ami egyelőre nagy sikernek örvend, igaz, mivel ősz óta csúnyán lelohadt hősünk alkotókedve, ezért részéről inkább a megrendelések népszerűek, de így vagy úgy: használjuk, szeretjük.
Ma itt járt a húgom és Bence öcsém. Bobó megkért valakit, hogy rajzoljon valamit (nem emlékszem rá), erre Hugó felkiáltott, hogy ő zsiráfot jól tud rajzolni, és elmart egy krétát.


Mondanám, hogy nem ítélkezem, de folyt a könnyem a röhögéstől. Pláne, mikor a végén Bence leoltotta, hogy "A zsiráf az patás állat, te hülye", és erre furcsa karmokat biggyesztett a lábaira.

Na, de Bencére is sor került ezúttal Botond rendelt. Itt az első kérdés, kedves játékos kedvű Olvasók! Mi is ez az állat?



Aztán a következő gyöngyszem megint Hugó műve, amit ráadásul teljesen önszántából halál nagyképűen rajzolt, mondván, hogy ő ilyet is tud (!!), itt már mindhárman sírtunk a röhögéstől, következzen néhány munkaközi fotó:







És a tökéletes verzió, amelyet a "Na, így jó!!!!" felkiáltással fejezett be Drága Kicsi Húgocskám....  Na, mi ez szerintetek??


És az utolsó Botond saját, egyben első komplett rajza, már amennyire komplettnek tekinthető ez a sok szétszakadt darabból álló izé...de úgy értem, hogy nem kígyó, vagy pötty, vagy vonal, hanem az első dolog, amit tudatosan elkezdett valaminek rajzolni és be is fejezte. Már ahogy ő befejezettnek gondolta.


Annyi kiegészítés, hogy a fotón látszik a filctoll is a táblán, de az nem tartozott a rajzhoz. Segítség gyanánt mondom a Művészúr hogyan kommentálta utólag az alkotást:
- Itt a négy lába, egy foltja van, ez itt a felálló farka és nincsen feje, mert lopakodik a fűben.
Na, mi lehet ez?

Azt hiszem a mai délután után kevésbé fogom szarul érezni magam, ha épp nem sikerül megfelelő hangyászt vagy lajhárt rajzolnom.
Ilyen vicces és jó délutánunk meg kívánom magunknak, hogy legyen gyakrabban!

2012. január 1., vasárnap

Évfordulós kotyvalék

Anyáméknál a reggel csöndjébe egyszer csak sértett hang hasított bele:
- Valaki jöjjön már ide!

Nagyszüleimnél a frissen Nagypapáéktól kapott kígyóival vonult el aludni, majd a következő szívet melengető szavak szűrődtek ki a függönye mögül:
Mi a szarért dugtam el ezt  a kobrát? Most kereshetem meg!
(És mindezt tökéletes méltatlankodó hangon.)

Ma délutáni ébredés utáni első mondata:
- Én nagyon izgulok, Mam!
- Miért izgulsz, Kincsem?
- Hogy milyen lesz a délutáni játszás.

Este:
- Mam, nézd, hogy a szobámban milyen turpistát csináltam!
(=turpisságot)

Egy anyukáméknál történő alvás előtt:
- Mam! Hogy van latinul az, hogy szőrmók?

A Bobo képregények között keresgéljük a szavannás mesét, nem találjuk melyikben van. Felfortyan:
- Hol van már az a baszta? Hát, én nem találom a szavonnásat, az ördög nézze meg!

Játék közben, váltogatja az állatokat a kezében:
- Nézd csak, pont az oroszlán termett meg a kezemben!

Tisztábatevés céljából rávetődik a kanapéra:
- Nézd, milyen cukin idekucorodtam!

Ma reggel nagyanyáméknál erre ébredtem:
- Hát, miféle ágyba tettél engem? Azonnal eresszél ki ebből! Mam! Mam! Gyere!
Mindezt felháborodva, katonásan, a szigor mögött megbúvó pajkossággal a hangjában.

Odabújik az arcomhoz az arcával, édeleg:
-Én odadörömbölőztem hozzád. Jó volt?

Jövünk haza, a minimálisnál is kisebb cseppekben szemerkél az eső, amitől mindig frászban van. Az udvarban megszólal:
- De jó, hogy végre kapnak inni a növények!

Vacsora közben odabújik hozzám.
- Bearanyoztam a napodat?

Este 10 óra:
- Na, és mit kaphatok most este? Csokit?


Mostanában beszűrődik némi fény a dackorszak hálátlan sötétségébe, és már naponta többször is hallani olyat, hogy "jó", meg "jajj, de jó",  meg "hurrá", meg "én nagyon örülök ennek", és mintha egy kicsit több lelkesedéssel és élvezettel élné meg a helyzeteket, mint az elmúlt fél évben, ami kizárólag a csakazértis ellenkezésről szólt. Egy nem-el-kiabálandó gondolattal talán kicsit kevésbé tiltakozik és egy árnyalatnyival talán kevésbé utálatos. De nagyon félek ezt leírni.










Folyton angolul halandzsázik, de azt mondja rá, hogy lengyelül beszél. Folyton vadászik, négykézláb, lopakodva, kalapban, hangokat keresünk, vadakat cserkészünk be. Eldugdos dolgokat, hideg-meleg keresgélést játszunk. Mi nem dughatunk el semmit, csak ő. Na, meg állatokkal kell mindenféle szerepjátékokat játszani. Folyton viccel, huncutkodik, elrejt dolgokat, kidob a kukába mindent, imád BlueTack-kel játszani, elcsór mindent (ő úgy mondja, hogy elcsal), rohan, ugrál egész nap. 8 körül kelt és 11 körül aludt el az elmúlt hetekben. Az ebéd továbbra is botrányos, csak már megszoktam, hogy alig eszik. Rengeteg dolgon hisztizik, egy pillanat alatt pánikba esik, és elkezd nyávogni. Hetek óta minden puszit és simogatást letöröl! Megtanult orrot fújni végre, a wc közelébe sem hajlandó menni, bugyiban imád lenni, de amint pisilnie vagy kakilnia kell, pelenkát kér. Imádja a tesóimat és újabban megint rákattant anyukámra is, pl. ha náluk vagyunk csak vele akar aludni, nagyszüleimet is bírja nagyon, mostanában nagymamámat foglalkoztatja szívesen. Mindenre fújjol, játékból köpköd, lepisil, lekakil és tobozzal megdob minket. Mindent, amit lát, hall leutánoz, egyre durvábban. Ránézésre négyig számol, egyébként tizennégyig. Angolul tud egy csomó állatnevet, folyton kérdezget. K, G, R hangok nincsenek továbbra sem: tjotodil, domba, Liltó jájája. A változásoktól egyelőre úgy látom, nincs különösebben megborulva. Egy masszív Pampalini-korszakon tudhatunk magunk mögött, most már hajlandó Leo és Fred-et is nézni. Zenét alig enged betenni, nyafog, hisztizik, hogy ezt szedjem ki, a tévét is alig tudom bekapcsolni tőle. Kesztyűt nem hajlandó felvenni, de panaszkodik, hogy fázik a keze, sapkát imádja, mindig kéri, sálat is. Az elmúlt félévben kevés sikerélményem volt vele, nem sok pozitív visszajelzést kaptam tőle, ezért én is bizonytalanabb lettem, pedig, tudom, nem kéne. Most talán egy kicsit jobb, gyakran puszilgat (nem csak engem), simogat, odabújik, odaugrik, kicsikét készségesebb, de azért nyugalom: nem hazudtolja meg magát. A kis Szeretetgombócom.