Dráma utáni pihenés

Múltkor annyira kiborultam a pszichodráma után (apám szavaival élve: süketen sírtam két napig), hogy most bebiztosítottam magam, és anyukáméknál aludtunk, hogy ha úgy hozná a szükség, én elvonulhassak életem felkavaró felismeréseit helyre tenni, és legyen aki helyettem helyt áll Botondnál, de szerencsére annyira lájtos volt ez az alkalom, hogy nem hogy a hallásom nem ment el ezúttal, de még különösebben sok emésztenivalóm sem maradt.

Ilyen értelemben tehát feleslegesen, de mégsem hiábavaló másfél napot töltöttünk náluk, és természetesen - mint karácsonykor először - most is egy ágyban aludtunk. Nem mondom, hogy nem jó érzés a pihepuha kezéhez véletlenül hozzáérni, vagy mikor hajnalban odafészkelődött mellém, majd megfogta a kezem, vagy milyen isteni volt ébredés után egy órán át az ágyunkban a paplan alatt olvasgatni, nevetgélni, de ezeket a lélekmelengető pillanatokat továbbra is ünnepnapokra tartalékoljuk, mert a mérleg másik serpenyőjében is vannak ám tényezők, mint pl. hogy hajnal 4-kor közölte, hogy na, most már menjek ki - nem mentem, vagy hogy éjjel egy órán át ébren forgolódott mellettem, és közben háromszor kicseréltette velem a párnáját, vagy hogy kb. háromszor kellett megkeresnek vaktában tapogatózva valamelyik radírját.
Szép volt, jó volt, elég volt. Reményeim szerint egy hónap múlva kerül erre sor leghamarabb.
Ha szülinapjára pedig bármi mást vennék mint egy csomag Blue Tack-et és egy fekete radírt, akkor lőjetek le.