2012. február 28., kedd

Aranynap

Próbálom nem magamra venni a családi és bölcsődei nyomást, előbbi engem tesz egyszemélyben felelőssé azért, hogy ilyen megkésett (??) Botond szobatisztasága, különféle formában és intenzitással bombáznak a megjegyzéseikkel, ami borzalmasan zavar, több okból is, de tényleg igyekszem nem hurcolni magammal ezeket a sérelmeimet és nem éltetni a dühömet, de nem megy könnyen. Igazságtalannak és feleslegesnek érzem ezt az egyoldalú egy éve tartó küzdelmet ellenem, de ez van.
A másik oldal Botond. Aki elutasította nagyon sokáig minden pelenka nélkül töltött perc lehetőségét, ami engem egyébként hidegen hagyott volna, csak a bölcsiben annyira nyomatják a témát, hogy itthon akartam a görcseit feloldani, hogy bent könnyebb dolga legyen. Az elmúlt egy hónapban annyi haladásunk volt, hogy minden nap volt bugyiban, és minden nap ült a wc-n. Ezt eleinte úgy csináltam, hogy maratoni olvasásaink voltak, aztán váltottam arra, hogy néha szúrópróbaszerűen ráültettem, de csak max. 5 percre, 1-2 könyv és kész, aztán váltottam arra, hogy bugyiban van, és mikor szól, hogy pisilnie kell, akkor ültettem rá, de ilyenkor végigülte az idejét, majd köszönte, kérte a pelenkát, és abba pisilt. Soha, soha nem pisilt (vagy kakilt) wc-be.
Mindezen fázisok közben pedig az járt a fejemben, hogy "hülye vagyok én, hogy ennyit szenvedünk ezzel????", engem nem is érdekel, hogy mikor lesz szobatiszta (csak a pelenkavásárlás zavar a dologban), és az a mondás kavargott a fejemben, hogy akár egy évig is el lehet ezzel szórakozni, ha nem időben kezdi az ember, viszont a megfelelő időben három nap alatt szobatisztává válik egy gyerek - és nincs nagy fenék kerítve az egésznek. Mindegy, róttuk-rójuk a köröket, hol lazábban, hol következetesebben, engem továbbra sem izgat a kérdés, rágörcsölve sem vagyok, csak és kizárólag a környezetem nyomásától nem tudok szabadulni, de én bízom Botondban, hogy tudni fogja ő, mikor jött el ennek az ideje, és szemben a többi véleménnyel, nem hiszem, hogy naptárhoz kellene igazítani, hogy mikor képes valaki wc-be pisilni és elhagyni 3 év biztonságát. Hiszem ennek a pszichológiai hátterét is, meg a következményeit is, és szeretnék már nyugalmat etéren, de mindig betalál valaki a szurkálódásával.
Kicsit panaszkodás-szagú lett a beszámoló, pedig valójában most öröm és büszkeség van, jó hírrel szolgálhatok - mondjuk az apján és rajtam kívül, számotokra nem jelent sokat -, de tény, hogy ma végre megtört a jég. Igaz, hogy másfél órát trónolt a wc-n, és két jutalom állatot is be kellett ígérnem, de végre-végre belepisilt a wc-be!! Ő is elég büszke volt magára, én meg pláne!! Éljen, éljen, nagyfiú Botibaba!!
Illúziók nélkül teszem el magam holnapra, nem  hiszem, hogy az a húsz darab pelenka, ami itthon van, az utolsó darabjaink lennének, gondolom messze még a vége, de legalább elindultunk.

2012. február 24., péntek

Metamorfózis

2012. február 23., csütörtök

Hiúz ábránd

Azt hittem, ha a régen megfogalmazódott vágy teljesül, ha a hosszú ideje lappangó hiányérzet megszűnik: azt hittem, ha a macskafélék népes családjából egyedüliként hátramaradt műanyag hiúz is a birtokába kerül, akkor bekövetkezik a csend, a teljesség, az elégedettség, de úgy tűnik épp olyan lyukas fenekű vödörbe merjük a vizünket, mint mikor magamnak veszem egyik hiánypótló lábbelit a másik után, de sosem jön el az a pillanat, mikor feltett lábbal hátradőlök és azt mondom: "Köszönöm, elég. Most minden évszakra, alkalomra, színösszeállításhoz való cipőm van, egyelőre nem vágyom újabbra.".



 


A téves hipotézisem az volt, hogy ha van pumánk (1 luxusműanyag), oroszlánunk (1 műanyag: két hím, egy nőstény, 1 playmobil) , tigrisünk (3 műanyag, 1 luxus Sir kán) , leopárdunk (1 gumi), jaguárunk (1 luxusműanyag), gepárdunk (3 műanyag), szerválunk (1 műanyag), hópárducunk (1 műanyag), fekete párducunk (1 playmobil, 1 luxus Bagira), rózsaszín párducunk (1 műanyag), és végül betegség és "csak úgy" apropóján  Zsuzsa nagyi jóvoltából beköltözik hozzánk egy luxushiúz mama és kicsinye is, akkor talán hiányérzet nélkül hajthatjuk álomra a fejünket, de tévedtem.
Este a fürdőkád szélére hajtottam a fejem, és elégedetten sóhajtva nyugtáztam, hogy azt hiszem ezennel a macskafélék végére értünk. Kérdeztem Bobókámat, hogy mit szól ahhoz, hogy most már tényleg mindenünk van? Valami azonban elkerülte a figyelmemet, nem így hősünkét:
- De, Mam! Nagy szerválunk még nincs!

Ezzel nem tudok vitatkozni. Valóban csak egy kisebb típusú, 3 centis szervált tudtam neki Télapóra felhajtani. Remélem egyszer megbocsáttatok.

2012. február 14., kedd

Farsangi találós kérdés

Budapesti állami bölcsőde.
Hideg, téli csütörtök délután.
Kilenc plusz nyolc gyerek jelmezben lődörög az egybenyíló csoportszobákban, várják a szülőket.
Leültetik őket a földre, ott kuporognak törökülésben.


A szülők csillogó és fátyolos tekintettel fogadják a látványt, majd leülnek a részükre odakészített kispadra, előveszik kameráikat, fényképezőgépeiket, és megörökítik, ahogy a kis porontyok megmutatják, hogyan terítenek meg az uzsonnához, ami ezúttal természetesen édesség és sós ropogtatnivaló falatkák.



A tányérkáikra kiporciózott nassokkal való telítődés után felállnak asztalaiktól, a piszkos holmit a helyére teszik, majd gondozónőjükkel elvonulnak egy közös mondóka-bemutatóra. A történetnek ezen a pontján egy kis fickó lemorzsolódik. Miután végigmondták a négy-öt darabból álló tudományukat, Halász Judit lemezére őrületes táncos-zenés mulatságba kezdenek, kivéve a lemorzsolódott egyet, aki ennél sokkal egyhangúbban ütötte el a farsangi mulatság szűk egy óráját, és leszámítva néhány kényszerített elmozdulást, egyetlen dologra fordított gondot, igaz, arra alaposan!
Kérdés: mivel telhetett ez a szűk egy óra és ki lehetett az egy, aki nem vett részt sem a közös sugibugizásban, sem a közös táncikálásban?

Nos, természetesen a kis Bitiboti volt az, aki háromnegyed órán át, három helyszínen fogyasztotta el az összédesség szerintem ötven százalékát.

1. helyszín - ez a hivatalos helye
"Ha ezt megettem, megyek mondókázni, Mam!" - lódította.

2. helyszín
"Ezt még megeszem, utána megyek táncolni, Mam!" - hitegetett.

3. helyszín
"Ezt a néhányat még megeszem, és megyek játszani!" - kamuzta. Innen nézte végig ahogy a többiek előadták először a közös mondókáikat, majd ahogy táncoltak Halász Juditra, és közben végig okoskodott, járt a szája, figyelt, és evett, evett és evett.




Na, jó, néha ivott is.


Egy percre sikerült kirobbantanunk...


... de csak azért, hogy utána a negyedik helyét is elfoglalja, és harapjon még néhány falatot.

4. helyszín



Itt már annyira kétségbeejtőnek tartotta a helyzetét, hogy kuporgatni, számolgatni kényszerült, hogy még mennyi puszedli maradt neki. Nos, kinek mi a szórakozás: a többiek táncoltak, ő számolt vagy tíz percig.




Apukájának - akinek az életben nincs vágás az arcán - is ígérgeti, hogy "még ezt megeszi, és már megy is játszani".



Anyukájával egy kis morgás, bohóckodás.


Majd végre az ő gyomra is megtelt, és önfeledt gyurmázásba kezdett a többiekkel.



Természetesen piszkos nem maradhat a kéz: "Ezzel a fejemen, nem tudok kezet mosni, Mam!"- felkiáltással füleit a csempére vetve látott neki a nagy feladatnak.


"Hohó! Még egy utolsó körre benevezek" - gondolhatta. Helyet foglalt hát, már csak egy kisfiú lézengett a csoportban, mindenki más elszivárgott, korgó hassal mégsem mehettünk haza. A repeták repetája következett ezután.


4. helyszínen 2. alkalommal


A képen látható zacskót ráadásul haza is kellett hoznunk, Ibolya néni ránk tukmálta, talán megsajnálta volna?
Hát, így telt a kis Gombócom első igazi farsangja. Büszkeségem volt, röhögtem rajta nagyon sokat, élveztem minden pillanatát, annak ellenére, hogy kihúzta magát minden alól, élvezte a többiek társaságát, jó volt osztozni vele a bölcsis fílingben.



2012. február 10., péntek

He tricks it...


Tolom a bölcsibe, majd' befagy az orrom, az arcom, gondolom az övé is, egyszer csak befut a szokásos reggeli feladvány - ami mint kiderült, mégsem olyan szokásos.
- Mi az? Barna, dzsungelben él, két lába van, de nem madár, és ragadozó.
- Denevér?
- Nem! Az nem ragadozó.
- Akkor mégis madár és a barna kanalasgém - viccelek.
- Mondtam, hogy nem madár!
- Te viccelsz velem, Bobó?
- Nem. Csak ez egy furcsa állat.
- Akkor ez egy csík nélküli kétlábas okapi - viccelek vissza.
- Nem.
- Akkor ez a dzsungeli kivi.
- Nem. Mondtam, hogy nem madár, csak épp két lába van. Na, találd már ki!
Itt már vinnyogtam a röhögéstől és könyörgőre fogtam, és még felsoroltam vagy tíz vicces, akarom mondani furcsa állatot, de csak nem mondta meg, mit talált ki, majd:
- A trixitre gondoltam, Mam. Az egy T-rex-féle, csak már nem él a dzsungelben, mert kihalt, tudod. A beceneve pedig ikrek volt. 


Ez legalább annyira mission impossible, mint amikor a kezembe ad egy képzeletbeli ajándékot, és ki kell találnom, mi az, ő pedig egyre dühösebb, hogy nem találom el; vagy amikor dudorászik egy dallamot, és az a játék, hogy találjam ki, ez melyik dal - csak épp a dallam nem egy létező dalé.

2012. február 8., szerda

Napom fénypontja

Jól bevált taktika, ha nem várok sokat egy helyzettől, mert így szinte biztos a kellemes csalódás.

Napocska

Mivel szinte egyáltalán nem hajlandó rajzolni, nem mondanám, hogy rohamos léptekben fejlődik, de nekem ez most nagy öröm volt este, pláne azok után, hogy milyen napom volt.

Kandúrom



2012. február 6., hétfő

Ave Maria

Felvettem a sapkám, majd rá nagymamám irhakabátjának hatalmas csuklyáját, erre kipukkadt belőle a röhögés, és azt mondta:
"Úgy nézel ki, Mam, mint egy bohóc vagy egy Mari."


Egész bölcsibe menet ezen röhögtünk, de azt sajnos nem tudtam kihúzni belőle, hogy mi vagy ki az a mari... Vagy annyira intelligens, hogy tudja, hogy a Mari nem éppen egy mai név, én meg valóban kicsit öregesen nézek ki ebben a kabátban.

Esti folytatás.
Kikiabál az ágyából, hogy:
- Mam! Min is röhögtünk ma?
Felsorolok neki néhány dolgot, köztük ezt a reggeli maris dumáját is. Erre újra elkezdett röhögni, majd hallom:
- Úgy néztél ki, mint egy maci vagy egy Jézus.

Most már tényleg gyanús ez a Mari és Jézus egy napon, szentnek lát ez a gyerek, jóvan!


2012. február 5., vasárnap

Februári kotyvalék

Mam! Én a rossz dolgokat sajnálom!



Ölében a vakonddal nézik a mesét:
Nézd, milyen cukin nézi a Kisvakond a Kisvakondot.
Nézd, milyen aranyos vagyunk.

Az tudható, hogy a piranja is halféle.

A párnám barátja  a cumi, az én barátom meg a gorilla.

Húsvétról beszélgetünk:
A fiúk a lányokat megöntjék.

Alkudozik, melyik mesét hányszor, majd felfortyan:
- De, Mam! Mindig tartjad be, amit én mondok!!
(Vagyis tartsam be, amit ő mond, és úgy értette, hogy legyen az, amit ő akar.)

És néhány, amik már lehet, hogy voltak, de találtam őket ide-oda feljegyezve, inkább kétszer szerepeljenek, mint hogy elvesszenek.

2011.07.

- Csimpi-bimpi.
- Az mi, Bobó?
- Egy szójáték.

Lejsett a cumó, Mama!
- Várjál, felveszem.
- Hát persze, hogy felveszed.

Nézegeti az állatatlaszát.
- Ez kérlek szépen egy hópárduc.


Nézd, csak! Mezít a lábam.

2011.11.

Nézd, csak! Tudok fittyinteni! (csettinteni és a fityisz keveréke)
Hurrá! Kiszedtem egy fikát az orromból!
2012.01.

Mi a szarért dugtam el ezt  a kobrát? Most kereshetem meg.

- Imádlak, Gombócom!
- Menjél ki a szobámból te majomember!

2012. február 1., szerda

La fille parisienne est de retour


Napról-napra több és több én-téma pörög most bennem, rengeteg régi és friss dolgok kerül felszínre, dolgozom magamban jó sok mindenen, amiket folyton papírra vetnék, mert ez sok szinten segít nekem, de mind mennyiségében, mind mélységében vállalhatatlannak érzem most már őket ebbe a blogba. Így is túlfeszítettem már a húrt, ezért ne haragudjatok. Úgyhogy ismét visszanyúlok régi-öreg Párizsi lány blogomhoz, és oda fogom vezetni lelkem zavaros történéseit. Aki ezt is figyelemmel kísérné, írjon nekem, és adok szívesen meghívót. Itt meg marad, ami publikus belőlem, és természetesen ami Bobó-téma. Nem először bontom ketté Bobó és magam, nem először zárkózom be, ezeknek a változása is érdekes, de most megint így érzem jónak.