Aranynap

Próbálom nem magamra venni a családi és bölcsődei nyomást, előbbi engem tesz egyszemélyben felelőssé azért, hogy ilyen megkésett (??) Botond szobatisztasága, különféle formában és intenzitással bombáznak a megjegyzéseikkel, ami borzalmasan zavar, több okból is, de tényleg igyekszem nem hurcolni magammal ezeket a sérelmeimet és nem éltetni a dühömet, de nem megy könnyen. Igazságtalannak és feleslegesnek érzem ezt az egyoldalú egy éve tartó küzdelmet ellenem, de ez van.
A másik oldal Botond. Aki elutasította nagyon sokáig minden pelenka nélkül töltött perc lehetőségét, ami engem egyébként hidegen hagyott volna, csak a bölcsiben annyira nyomatják a témát, hogy itthon akartam a görcseit feloldani, hogy bent könnyebb dolga legyen. Az elmúlt egy hónapban annyi haladásunk volt, hogy minden nap volt bugyiban, és minden nap ült a wc-n. Ezt eleinte úgy csináltam, hogy maratoni olvasásaink voltak, aztán váltottam arra, hogy néha szúrópróbaszerűen ráültettem, de csak max. 5 percre, 1-2 könyv és kész, aztán váltottam arra, hogy bugyiban van, és mikor szól, hogy pisilnie kell, akkor ültettem rá, de ilyenkor végigülte az idejét, majd köszönte, kérte a pelenkát, és abba pisilt. Soha, soha nem pisilt (vagy kakilt) wc-be.
Mindezen fázisok közben pedig az járt a fejemben, hogy "hülye vagyok én, hogy ennyit szenvedünk ezzel????", engem nem is érdekel, hogy mikor lesz szobatiszta (csak a pelenkavásárlás zavar a dologban), és az a mondás kavargott a fejemben, hogy akár egy évig is el lehet ezzel szórakozni, ha nem időben kezdi az ember, viszont a megfelelő időben három nap alatt szobatisztává válik egy gyerek - és nincs nagy fenék kerítve az egésznek. Mindegy, róttuk-rójuk a köröket, hol lazábban, hol következetesebben, engem továbbra sem izgat a kérdés, rágörcsölve sem vagyok, csak és kizárólag a környezetem nyomásától nem tudok szabadulni, de én bízom Botondban, hogy tudni fogja ő, mikor jött el ennek az ideje, és szemben a többi véleménnyel, nem hiszem, hogy naptárhoz kellene igazítani, hogy mikor képes valaki wc-be pisilni és elhagyni 3 év biztonságát. Hiszem ennek a pszichológiai hátterét is, meg a következményeit is, és szeretnék már nyugalmat etéren, de mindig betalál valaki a szurkálódásával.
Kicsit panaszkodás-szagú lett a beszámoló, pedig valójában most öröm és büszkeség van, jó hírrel szolgálhatok - mondjuk az apján és rajtam kívül, számotokra nem jelent sokat -, de tény, hogy ma végre megtört a jég. Igaz, hogy másfél órát trónolt a wc-n, és két jutalom állatot is be kellett ígérnem, de végre-végre belepisilt a wc-be!! Ő is elég büszke volt magára, én meg pláne!! Éljen, éljen, nagyfiú Botibaba!!
Illúziók nélkül teszem el magam holnapra, nem  hiszem, hogy az a húsz darab pelenka, ami itthon van, az utolsó darabjaink lennének, gondolom messze még a vége, de legalább elindultunk.