2010. augusztus 31., kedd

Találós kérdés 9.

Vajon mi az első szín, amit Botond megtanult megkülönböztetni a többitől és kimondani is, ezzel súlyost csapást mérve fradista édesapjára??

2010. augusztus 28., szombat

...the show must go on...

Képtelen vagyok leütni az első betűt. Mióta Öregapa meghalt, sok vidám dolog is történt Botond körül, de nem tudom lejegyezni ide. Úgy érzem, ha tovább írom a blogot, akkor úgy megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Valaminek vége bennem és még nem tudom, hogy mi lesz eztán. Hogyan tovább, fogalmam sincs.
Nem tudom hinni, ami történt. Hogy lehet egyszerre igaz rám a boldogság, amit Botond naponta rám zúdít és a mérhetetlen fájdalom, amit érzek, ha Öregapára és a többi szerettemre gondolok. Hogy kerül a neve egy keresztre, amit a földbe döftek ? Hogy lehet, hogy egy koszorú szalagján keresztül kell üzennem neki? Mit keres a gyűrűje, az órája nálam? Hova lett Öregapa? Néha pedig olyan, mintha soha nem is létezett volna.
Tegnap volt a temetés. Rettegtem tőle és vártam egyszerre. Alig tudtam sírni, pedig szerettem volna. Nem tudtam bevonódni, valami nem engedte. Kevesen voltunk és méltatlannak éreztem az egészet, pedig szép, egyszerű temetés volt és (majdnem) mindenki ott volt, aki számít.  Jó lenne, ha valaki pontosan ugyanazt érezné, mint én, pontosan ugyanazokat az emlékeket őrizné róla és minden este egymást átölelve sírhatnánk, de végtelenül magányosnak érzem magam ebben a helyzetben, egyedül kell megoldanom ezt a dolgot.
Most először veszítettem el valaki hozzám közel állót. Nem értem. Az egészet nem értem, nem fogom fel, nem tudom megszokni, nem tudok vele mit kezdeni, csak ténfergek, lézengek a lakásban, minden kevésbé lényeges és mindent áthat az, hogy elveszítettem őt. Rettenetes ez az egész. Nem olyan, mint előtte képzeltem. Régen úgy hittem, hogy egyszerűen csak szomorú az ember. Mennyire nem. Az érzelmeknek annyira összetett, elmondhatatlan, leírhatatlan, felfoghatatlanan képtelen egyvelege ez, amit évekbe fog telni kibogoznom. Nézem a képét és nem hiszem el, hogy meghalt. Ahogy azt sem, hogy valaha létezett. Hogy lehet ez...?
Nem akarom, hogy a Nap ugyanúgy keljen fel  mint tegnap és az élet menjen tovább. Azt akarom, hogy egy kicsit igenis álljon meg az élet. Álljon meg egy kicsit minden. Napok óta ismételgetek egy sort magamban, aztán ma végre eszembe jutott rákeresni. Íme egy vers, ami a szerelmi szálat leszámítva hűen kifejezi, amit én érzek. A filmrészlet pedig itt.

Funeral Blues

Stop all the clocks, cut off the telephone,
Prevent the dog from barking with a juicy bone,
Silence the pianos and with muffled drum
Bring out the coffin, let the mourners come.

Let aeroplanes circle moaning overhead
Scribbling on the sky the message He is Dead.
Put crepe bows round the white necks of the public doves,
Let the traffic policemen wear black cotton gloves.

He was my North, my South, my East and West,
My working week and my Sunday rest,
My noon, my midnight, my talk, my song;
I thought that love would last forever: I was wrong.

The stars are not wanted now; put out every one,
Pack up the moon and dismantle the sun,
Pour away the ocean and sweep up the woods;
For nothing now can ever come to any good.

W.H. Auden

Tegnap rekkenő hőségben, szélcsendben zajlott a temetés; miután hazaértünk, estére elromlott az idő, vihar tombolt. Talán az utolsó meleg nyári nap volt a tegnapi. Lassan beköszönt a borús ősz. Azt hiszem ez nekem most így jó.

Blogügyben pedig igyekszem hamar nagy levegőt venni és ott felvenni a fonalat, ahol letettem, de egyelőre nem megy. 

2010. augusztus 17., kedd

Egy elkésett levél

Drága Öregapa!

Sajnálom, hogy mindezt nem személyesen mondhatom el neked.
Sajnálom, hogy nem tegnap mentem be hozzád. Ma reggel indultam el, de nem elég korán.
Sajnálom, hogy nem tudtam veled beszélni az elmúlt három napban. Sajnálom, hogy a nővérek nem segítettek neked telefonálni és nem mondták meg nekem a telefonban, hogy mennyire rosszul vagy, talán előbb be tudtam volna menni.Sajnálom, hogy nem jutott előbb eszembe, hogy Baba nénit ideutaztassuk hozzád, hogy elbúcsúzhassatok. Két napja kezdtem el szervezni, de nem jött össze. Tudom, hogy mérhetetlenül szerettétek egymást.
Azt is sajnálom, hogy nem hiszek abban, ami nektek oly fontos volt mindig is. Sajnálom, hogy a Biblia, ami mindig az éjjeli szekrényeden volt (ma is láttam, csak a szemüveged hiányzott mellőle), nekem nem jelent semmit, mert most könnyebb lenne, ha hihetném, hogy jó helyre kerültél és találkozol a réges-rég elvesztett szüleiddel, szeretteiddel.
Sajnálom, hogy egy Spar-os szatyorral kellett ma távoznom a kórházból. Csupa tisztálkodási cucc, meg a mobilod, a szemüveged, a walkmaned. Nem hiszem, hogy hallgattad.  Sem a mobilodat. Pedig beküldettem a gyömrői nővérrel, hogy el tudjalak érni. Azt mondták, az elmúlt két napban alig tudtál beszélni. 23 nem fogadott hívás volt rajta tőlem. Kettő apukámtól, egy Attilától, egy egy idegen számról. Rettenetesen szerettem volna veled beszélni. Folyton hívogattalak, mint egy megszállott. Miért nem mentem be vasárnap vagy hétfőn?? Nem tudom. Meg kellett volna éreznem, hogy nem tudsz rám tovább várni. Ne haragudj.
Mit csináljak a karikagyűrűddel??????
Mit csináljak az 5000 forinttal, amit a pénztárcádban találtam???? Gondoltam veszek Botondnak valami apró, de örökre megmaradó ajándékot, ami a Te utolsó ajándékod lenne. Mi legyen az??!??!! Valami olyasmit szeretnék, ami felnőtt korában is rád emlékeztetné. 
A legjobban tudod, mi fáj?? Az, hogy nem leszel Botond élete részese tovább. Van egy fotó az egyik dédnagyapámról, ahol velem játszik. Kb három éves voltam, mikor meghalt. Semmire nem emlékszem belőle és semmit nem jelent ő számomra. Beleszakad a lelkem, hogy Botond sose fog emlékezni, mekkora hatalmas szeretettel érdeklődtél felőle, mennyire őszintén, szívből jövően kacagtál, mikor elmeséltem egy-egy csínytevését. Volt, hogy még a köhögés is rádjött, úgy nevettél. Soha nem fog emlékezni, hogy milyen büszke voltál rá és mennyire szeretted őt nézni, amint járt-kelt a lakásotokban, majd később az otthonban. Megszakad a szívem, Öregapa, mert imádtam mesélni neked róla! Annyira élvezted hallgatni.
Pár hete megkérdeztelek, leled-e még örömödet valamiben? Azt felelted, hogy bennünk; abban, hogy itt vagyunk Neked és szeretjük egymást.
Örülök, hogy -ha nagyítóval is-, de el tudtad olvasni, amiket írtam rólatok annak idején itt, a blogban, mert így legalább azon keresztül megtudtad, hogy mennyire nagyon sokat jelentettél nekem.
Örülök, hogy az elmúlt hetekben, sokat beszéltünk telefonon. Majdnem mindennap. Soha nem fogom elfelejteni, amit az utolsó beszélgetésünkkor mondtál nekem, de ha mégis elfelejteném, leírom. Azt mondtad, nagyon lassan és nagyon lágy hangon, hogy "Nagyon szeretlek, Drágám. Nagyon szeretlek benneteket." Sokszor beszéltél úgy az elmúlt időben, mintha búcsúznál, ez most végül az is lett. 
Én is nagyon szeretlek, Öregapa, mindig is nagyon szerettelek, de az elmúlt években különösen közel éreztelek magamhoz! Próbáltam segíteni, ahogy tudtam, de többet érdemeltetek volna. Keveset jártunk hozzátok, túlságosan magatokra hagytunk benneteket a gondjaitokkal, annyira sajnálom! Ne haragudj!!
Annyira hiányzol, Öregapa, még egyetlenegyszer annyira jó lett volna magamhoz ölelni téged, vagy legalább hallani a hangod, kicsit beszélni veled!!! Bármit megadnék érte!
Tudom, hogy végtelenül elfáradtál és hogy évek óta arra vártál, hogy lazíthass és megpihehess. Tudom, hogy az tartott téged életben, hogy Öreganyát ápolnod kellett. Tudom, hogy elfogyott az erőd és mikor megnyugodhattál Öreganya ellátása felől, feladtad a harcot. Tudom, hogy számíthattunk rá, hogy nem leszel velünk már sokáig, de egyszerűen nem tudom még felfogni, ami történt. Tudtam, hogy ez lesz a vége, de nem hittem. Nézem a fotódat és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy soha többé nem fogom látni az arcodat, hallani a hangodat, érezni a vékony, csontos kis tested, ahogy magamhoz ölelem. Soha többé???? Egyetlenegyszer sem???? Nem tudlak felhívni és elújságolni, ha Bobó valami vicceset vagy aranyosat csinál?? Ha bánat vagy öröm ér? Mi lesz velünk nélküled?? Mi lesz Öreganyával? Utánadmegy nemsoká? Mi lesz Attilával és hogy fog nélküled boldogulni Apukám? Farmos? Hogy fogunk oda lejárni téged látogatni? Ott vannak a gyökereid, mindig is odahúzott a szíved, ha valahol, ott megleled a nyugalmat, amit oly rég vágytál.
Nagyon szeretünk téged, Öregapa és mindennap gondolunk rád, hiányzol nekünk. A legjobb ember voltál, akit ismertem. Nemes, nagylelkű, szerény, szigorú, kötelességtudó, kitartó, kemény, művelt, hívő, hazaszerető, tisztelettudó, csendes, odaadó, áldozatkész. Boldog vagyok, hogy én lehettem az elsőszülött és kedvenc unokád és köszönöm azt a rengeteg sok mindent, amit tőled kaptam, értem tettél. 
Szeretlek és hiányzol borzalmasan! 
Unokád. 



",,,An August summer night
Soldiers passing by
Listening to the wind of change..."

Szóljon a Wind of Change, ma este ezredszer is.


2010. augusztus 12., csütörtök

ABS

  •  Akárhányszor az apja, azt mondja neki, hogy "A kutyafáját!", elkezd ugatni.
  • Az új esti dalunk a Bóbita, amint elkezdem énekelni, ő elkezd röfögni és addig nem hagyja abba, míg a "szárnyat igéz a malacra" részhez érek. (Ez változó, mert össze-vissza éneklem a versszakokat, csak az utolsót tudom, hogy melyik.)
  • Ma fürdés közben énekeltem neki az Ég a gyertya, ég című dalt, erre mondja, hogy "cicca,cicca". Nem igazán értettem, de elkezdtem a Cirmos cica, hajt és egyből rájöttem, hogy miért mondta, de eddig ez még sose tűnt fel! Na, miért mondta?
  • Tegnap fogdosta a pelenkáját és mondogatta, hogy "szú, szú" (=szúr, a talpára szokta mondani, ha mezítlábazik). Nézegettem a pelusát, de semmi. Csak mondta tovább, levettem róla, belül sem volt semmi. Mondta tovább, hogy szúr, szúr, megnéztem a fenekét, egy brutál nagy csaláncsípés volt rajta. Gondolom a strandon guggolt bele valamibe. Hihetetlen, hogy már szinte mindent el tud mondani valahogy.

2010. augusztus 10., kedd

Bozsok 2010

Az elmúlt két hetet ugyebár anyukámmal és a tesóimmal töltöttük. Csak Bobó meg én. Apánk dolgozott és mininyaralt egyet közben a haverjaival. Kezdem a rossz oldallal, hogy a vége-szájíz jó legyen, hiszen szuperül sikerült a kiruccanás, sokkal jobban, mint számítottam rá, még jó, hogy általában pesszimista vagyok, így nem nagyon ér csalódás.
Ami nem volt jó:
  • Egy szobában aludni Botonddal. Nyögdécselt, nyöszörgött álmában, forgolódott, az agyamra ment szegény, pláne hajnalban. Én is zavartam őt, nyikorgott az ágyam, néha orrot fújtam, pisilni mentem éjjel, szóval kölcsönösen ébresztgettük a másikat. Agyfasz. Én hajnalban rendszeresen ébren voltam, kiváltképp az ötórás harangszó esett jól amúgy sem kisimult idegeimnek. Itthon ébredés után még van öt-tizenöt percem, itt viszont azonnal meglátott, felállt és vigyorgott (vagy nyüszített). Nem volt mit tenni, jött az ágyamba és olvasgattunk, míg "Agyi" fel nem kelt. 
  • Botond megkapta élete első kézrecsapását. És nem tőlem. Eléggé összezörrentünk ezen anyukámmal (mert persze ő volt az osztója), de végül mégsem viharzottunk haza, ahogy eleinte kinézett a dolog, hanem átbeszéltük a dolgot és bár nem sikerült közös nevezőre jutnunk, jegeltük a témát. 
  • Botond az égvilágon semmi egészségeset nem kapott tízóraira vagy uzsonnára, nagyon elkurvultam, kizárólag édességet, nassot, péksüteményt kapott. A joghurt azért csúszott, de gyümölcs semmi.
  • Az idő. Jópár esős-borongós napunk volt, amikor sehova nem mentünk, csak a faluban lézengtünk, amit már nagyon untam, igaz Bobó így is jól érezte magát, de én nem bírok ennyit egy helyben lenni, mennem kell ide-oda. 
Ami jó volt:
  • A tesóim. Egyszerűen lenyűgöztek, mennyire hihetetlenül jófejek voltak Bobóval. Bence kicsit kivétel, ő magától nem annyira foglalkozott vele, de ha megkértem vagy mellette ment el, akkor persze ő is szívesen játszott vele. Na, de a másik három!! Bálint a maga dirigálós-osztós-flegmázós módján terelgette Bobót, nincs érzékenykedés, nincs hiszti, ide tette-oda tette, vitte a lovardába, hempergett vele, patakozott vele, vitte az ölében biciklin, bohóckodott neki, nevelte. Ákos kicsit finomabb volt vele, gyengédebben bánt vele, talán ő volt vele legszívesebben, ő is vitte ide-oda Bobót, patakoztak, járkáltak, jajjjj-jajjjoztak. Ő rajta láttam legjobban, hogy igényli Bobó társaságát. Hugi is nagyon helyes volt vele, cipelte, játszott vele, ölelgette, puszilgatta, volt olyan, hogy egyedül ő vigyázott rá. Nagyon felszabadított, hogy több ember volt Bobóra, mint itthon; hogy más is meg tudja nyugtatni, mással is jól érzi magát; nagyokat nevetett velük is, szívesen otthagyott engem, hogy valaki mással játsszon, nem lógott rajtam egyáltalán; sokszor anyukám etette, ő csinált neki reggelit, vacsorát; akármi nyűgje volt, valaki mindig volt körülötte, hogy hozzászóljon, segítsen neki. Az is nagyon jó volt, hogy mindenki pontosan ugyanúgy bánt vele, mint én. Rászóltak, ha kellett, csitították, ha kellett, beszabályozták, ökörködtek neki, etették-itatták, olyan szakértelemmel és dumával, hogy komolyan meglepődtem, hogy honnan vágják ennyire a dolgot. Persze nyilván anyánk öröksége ez az érzék, de meglepődtem. Alig kellett beleszólnom, mit hogy csináljanak. Úgy láttam, hogy nagyon megszerette anyukámat és a tesóimat és ez borzasztó jó volt. Nagyon jó volt látni, hogy másokat is szeret, több emberhez is kötődik (azóta is emlegeti őket), akárhányszor meglátta őket reggel, fülig szaladt a szája, aki még aludt, azt kereste. Másoknak ez lehet, hogy termélszetes, nálunk nem nagyon nyüzsögnek a látogatók, így általában kettesben vagy hármasban vagyunk, eddig kicsit bizalmatlan is volt másokkal szemben, de most megcsillant a remény, hogy fog ő még máshoz is ragaszkodni rajtunk kívül. Hálás vagyok nagyon nekik, hogy ha nem is jönnek gyakran, de ennyire szeretik a kis porontyomat.
  • Majdnem mindennap ott tudtam hagyni Bobót 1-2 órára valamelyik tesómra, míg mi anyukámmal nyugodtan tudtunk shoppingolni. Általában alvásidőben léptünk le és ébredés után még kicsit volt nélkülem Bobó, de olyan is többször volt, hogy nem aludt, mikor elmentem. Teljesen jól megvoltak nélkülem, én az első alkalom után egyáltalán nem izgultam, bíztam a tesóimban, Botond meg tudtam, hogy jól érzi magát. Nagyon jó volt kicsit lazábban venni a kérdést és néha nélküle lenni.
  • Bálinttal kétszer is elmentünk vezetni az erdőbe. Egész jól ment szerintem, kivéve a tolatás és a fékezésnél is néha bénáztam. A váltás viszont tök flottul ment. Az elején egyszer mondtam Bának, hogy gyorsan megyünk, szeretnék lassítani, erre közölte, hogy "Nővi, bamme, 23-mal megyünk!!" :)) Aztán felbátorodtam (egészen 40-ig...) Ősszel el akarom kezdeni a jogsit, nagyon sokszor hátráltat, hogy nem tudok vezetni. Lesznek még itt izgalmas sztorik, érzem, ne menjetek messzire!
  • Bobó itt kezdett motorozni, Zszsa/Agyi vette neki. Még nagyon lassan haladt előre és elég hamar leszállt, de végre motorozott. (Velencén, ahol a bejegyzést írom, már gyorsabb és ügyesebb.)
  • A lovarda. Illene külön posztot szánnom a ló-mániának, úgyhogy most csak annyit árulok el, hogy ébredés után egyből kalffogott és mutogatott (=menjünk lovardába). Minden délutáni alvásából így kelt fel. Anyukám megkérdezte, hogy értem-e már, miért volt ő annak idején tesóimmal reggeltől estig a lovardában? Igen, sajnos értem. Bírom én a lovakat, de egyrészt büdösek, másrészt napi két órán át kissé unalmasak.
  • Anyukám is nagyon jófej volt, azt hittem, kevésbé fog unokázni és megy majd ide-oda, de elég sokat és elég szívesen foglalkozott Bobóval, patakoztak, mászkáltak, mutogatta neki a világot, tanítgatta, okosította. Az étkeztetésére különösen rátette a kezét, nem bírta nézni, hogy Bobó csupaszon eszi a vajas zsömlét. A medvesajtos párizsis kutyulmány pl. bevált, de a tojáskrém nem. Rengeteg édességgel kényeztette, mi lesz itt később? 
  • Bobó és a tavak...Bozsokon (illetve Ausztriában) volt először tóban. Ha nem én szültem volna, azt hinném vízben született a gyerek, ugyanis úgy ment be a hideg és mély vízbe, mintha ezer éve tudna úszni, még le is guggolt, hogy a feje is vizes legyen. Nem tűrte, hogy segítsek, eleinte a karúszóval akadtak gondjaink, de mostanra már azt hiszem rákapott, ugyanis itt, Velecén már azzal úszkál-egyedül a mély vízben, míg erővel ki nem hozzuk, mikor már egész testében remeg. Erről majd írok később részletesen, mert teljesen el vagyok képedve, hogy mennyire bátor a vízben.

Best of Bozsok 2010

  
Biztos kihagyok még csomó mindent, de az maradjon meg nekünk emléknek, csináltam egy "besztof" mappát, 400 képpel, az összes 900-ból....aki még nem látta Facebokon, fogadja szeretettel és türelemmel, mert tényleg sok lett, de nem tudtam ennél jobban szűrni.
Hogy jövőre is megyünk-e, nem tudom, mert tesóim olyan ocsmányul beszélnek, hogy az néha vállalhatatlan, jövőre pedig ez már gondot fog okozni*.  

Na, de viccet félretéve, nagyon jó volt ez a két hét,  borzasztóan szeretem a Kiccsaládom és imádok velük lenni!!!!!!

* a minap próbáltam itt, Velencén betűrni a lepedőt az ágy alá és az ráesett a kezemre, erre azt találtam mondani, hogy "a kurva nénikédet", erre Bobó: "nénne"....


Blogreneszánsz

Újjáéled Rég elfeledett rovatunk.....a kaki-pisi-mondakör.

Egy éve, négy hónapja, három hete és négy napja megszületett Erdélyi Botond, majd egy barna foltot véltem felfedezni a nagypárna huzatomon. Megszagoltam és sejtésem beigazolódott: szaros lett a párnám!! Első reakcióként persze Győzőre néztem összevont szemöldökkel, de hamar be kellett látnom, hogy ezt nem  foghatom rá és valószínűleg Szemem Fénye Kisbotond az, aki összekente az ágyneműm. Íme az ágyon-pelenkázás újabb hátránya, amit ha hazaérünk, azonnal beszüntetek. Én  mégsem alhatok szaros párnán, váltást pedig nem hoztunk, elsőszámú gyanúsítottam szerencsére önként ajánlkozott, hogy cseréljünk párnát, de nekem még ez sem volt elég jó, mert neki csak közepes nagypárnája van, az enyém jobb, így huzatot cseréltünk, övé lett a szaros, igaz, kifordítva. Mondom, hogy aranyember. Igazán jól kiegészítjük egymást.
A mai problémát egy fokkal bonyolultabban tudnám megoldani, mert az ágyat kellene elforgatni, ugyanis ma meg odapisilt a térfelemre, a fejemhez. Az Isten nem ver bottal. Csak Bobbal...

2010. augusztus 3., kedd

Burgerlandi parasztgyerek

Így hívja anyukám Botondot (na jó, nem mindig). A borostyánlánc miatt, ami jó ideje a nyakában lóg. Az apja is utálja. Nekem semmi bajom vele, azzal meg pláne, hogy a hetedik és a ma a nyolcadik foga is egy nyikk nélkül jött ki. Igaz, reggel nyűgös volt, de éjszaka például egyszer sem kellett átmennem hozzá. 

Most tehát kinn van alul kettő, felül a középső négy, a jobb 3-4. fog, ugye azok a szemfogak??? Előbb jött ki a 4-es, ma a 3-mas. Bal oldalt még semmi, alul meg csak a kettő kis középső...Rágni tehát még mindig tud jobban, ráadásul a bal fölső szemfogat érzem következőnek, úgyhogy marad az alul semmi továbbra is.

2010. augusztus 2., hétfő

A pasim

Gondoltam beszámolok a bozsoki két hétről, de annyi programot zsúfoltam az itthon töltött két napunkba, hogy csoda, ha szerdán ép elmével hagyjuk el a várost (nemrég hallottam, hogy a betörők bújják a baba-mama fórumokat, hogy ki mikor nyaral, nekik üzenem, hogy a két régi tévén kívül semmi érték nincs a lakásban, nem érdemes betörni hozzánk és különben is a szomszéd lehet, hogy pont akkor fog lejönni virágot locsolni, szóval tényleg ne próbálkozzatok!). Na de elkanyarodtam. Térjünk vissza a címszereplőre.
Nem szereti, ha róla írok, de ez ellen csak nem lesz kifogása.
 Tegnap hazaérkezés után, vége együtt: apa és fia

Vasárnap délután értünk haza, szerdán megyünk még egy hétre Velencére. Két hétig nem látott minket. Két napot vagyunk itthon, mindkét nap déltől késő esti dolgozik. A két délelőtt együtt lehettünk volna, de mivel rólam van szó, rászerveztem valamit, mert legnagyobb rettegett ellenségem az unalom és e két program nélkül túl egyszerű lett volna az életünk. 
Hétfő, azaz ma délelőttre a nevében felajánlottam nagyszüleimnek, hogy kimegy segíteni nagypapámnak lebontani a dobogót, mert házfelújítás van náluk.  Tegnap egy kicsit nyüszmögött, hogy nincs kedve, de tényleg ritkán kérnek tőlünk segítséget, mi pedig mindig számíthatunk rájuk, ráadásul szerettem volna, ha nagypapám nem egyedül küzd, úgyhogy reggel kiment, majd elment dolgozni. Addig mi Simiéknél hédereltünk a tetőteraszon... Holnapra is kedveskedtem neki: másik nagyszüleimhez kell kimenni Gyömrőre. Kell nekik vinni néhány dolgot, ráadásul Öregapa eléggé rozzant állapotban van, sose lehet tudni, mi történik, szeretnék velük amennyit lehet, találkozni. Egy zokszó nélkül vette Győző az akadályt, nevezetesen, hogy kelés után egyből vágódhat autóba, vihet ki minket Gyömrőre, majd vissza, utána meló. 
Egy szó nélkül tudomásul vette mindkét délelőtti programot. Aki ismer, tudja, fordított esetben mennyire nagyon méltatlankodnék és ellenkeznék. Megint bebizonyosodott, hogy össze kell tennem a két kezemet.