...the show must go on...

Képtelen vagyok leütni az első betűt. Mióta Öregapa meghalt, sok vidám dolog is történt Botond körül, de nem tudom lejegyezni ide. Úgy érzem, ha tovább írom a blogot, akkor úgy megy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Valaminek vége bennem és még nem tudom, hogy mi lesz eztán. Hogyan tovább, fogalmam sincs.

Nem tudom hinni, ami történt. Hogy lehet egyszerre igaz rám a boldogság, amit Botond naponta rám zúdít és a mérhetetlen fájdalom, amit érzek, ha Öregapára és a többi szerettemre gondolok. Hogy kerül a neve egy keresztre, amit a földbe döftek ? Hogy lehet, hogy egy koszorú szalagján keresztül kell üzennem neki? Mit keres a gyűrűje, az órája nálam? Hova lett Öregapa? Néha pedig olyan, mintha soha nem is létezett volna.

Tegnap volt a temetés. Rettegtem tőle és vártam egyszerre. Alig tudtam sírni, pedig szerettem volna. Nem tudtam bevonódni, valami nem engedte. Kevesen voltunk és méltatlannak éreztem az egészet, pedig szép, egyszerű temetés volt és (majdnem) mindenki ott volt, aki számít.  Jó lenne, ha valaki pontosan ugyanazt érezné, mint én, pontosan ugyanazokat az emlékeket őrizné róla és minden este egymást átölelve sírhatnánk, de végtelenül magányosnak érzem magam ebben a helyzetben, egyedül kell megoldanom ezt a dolgot.

Most először veszítettem el valaki hozzám közel állót. Nem értem. Az egészet nem értem, nem fogom fel, nem tudom megszokni, nem tudok vele mit kezdeni, csak ténfergek, lézengek a lakásban, minden kevésbé lényeges és mindent áthat az, hogy elveszítettem őt. Rettenetes ez az egész. Nem olyan, mint előtte képzeltem. Régen úgy hittem, hogy egyszerűen csak szomorú az ember. Mennyire nem. Az érzelmeknek annyira összetett, elmondhatatlan, leírhatatlan, felfoghatatlanan képtelen egyvelege ez, amit évekbe fog telni kibogoznom. Nézem a képét és nem hiszem el, hogy meghalt. Ahogy azt sem, hogy valaha létezett. Hogy lehet ez...?

Nem akarom, hogy a Nap ugyanúgy keljen fel  mint tegnap és az élet menjen tovább. Azt akarom, hogy egy kicsit igenis álljon meg az élet. Álljon meg egy kicsit minden. Napok óta ismételgetek egy sort magamban, aztán ma végre eszembe jutott rákeresni. Íme egy vers, ami a szerelmi szálat leszámítva hűen kifejezi, amit én érzek. A filmrészlet pedig itt.

Funeral Blues

Stop all the clocks, cut off the telephone,
Prevent the dog from barking with a juicy bone,
Silence the pianos and with muffled drum
Bring out the coffin, let the mourners come.

Let aeroplanes circle moaning overhead
Scribbling on the sky the message He is Dead.
Put crepe bows round the white necks of the public doves,
Let the traffic policemen wear black cotton gloves.

He was my North, my South, my East and West,
My working week and my Sunday rest,
My noon, my midnight, my talk, my song;
I thought that love would last forever: I was wrong.

The stars are not wanted now; put out every one,
Pack up the moon and dismantle the sun,
Pour away the ocean and sweep up the woods;
For nothing now can ever come to any good.

W.H. Auden

Tegnap rekkenő hőségben, szélcsendben zajlott a temetés; miután hazaértünk, estére elromlott az idő, vihar tombolt. Talán az utolsó meleg nyári nap volt a tegnapi. Lassan beköszönt a borús ősz. Azt hiszem ez nekem most így jó.

Blogügyben pedig igyekszem hamar nagy levegőt venni és ott felvenni a fonalat, ahol letettem, de egyelőre nem megy.