Egy elkésett levél

Drága Öregapa!

Sajnálom, hogy mindezt nem személyesen mondhatom el neked.

Sajnálom, hogy nem tegnap mentem be hozzád. Ma reggel indultam el, de nem elég korán.

Sajnálom, hogy nem tudtam veled beszélni az elmúlt három napban. Sajnálom, hogy a nővérek nem segítettek neked telefonálni és nem mondták meg nekem a telefonban, hogy mennyire rosszul vagy, talán előbb be tudtam volna menni.Sajnálom, hogy nem jutott előbb eszembe, hogy Baba nénit ideutaztassuk hozzád, hogy elbúcsúzhassatok. Két napja kezdtem el szervezni, de nem jött össze. Tudom, hogy mérhetetlenül szerettétek egymást.

Azt is sajnálom, hogy nem hiszek abban, ami nektek oly fontos volt mindig is. Sajnálom, hogy a Biblia, ami mindig az éjjeli szekrényeden volt (ma is láttam, csak a szemüveged hiányzott mellőle), nekem nem jelent semmit, mert most könnyebb lenne, ha hihetném, hogy jó helyre kerültél és találkozol a réges-rég elvesztett szüleiddel, szeretteiddel.

Sajnálom, hogy egy Spar-os szatyorral kellett ma távoznom a kórházból. Csupa tisztálkodási cucc, meg a mobilod, a szemüveged, a walkmaned. Nem hiszem, hogy hallgattad.  Sem a mobilodat. Pedig beküldettem a gyömrői nővérrel, hogy el tudjalak érni. Azt mondták, az elmúlt két napban alig tudtál beszélni. 23 nem fogadott hívás volt rajta tőlem. Kettő apukámtól, egy Attilától, egy egy idegen számról. Rettenetesen szerettem volna veled beszélni. Folyton hívogattalak, mint egy megszállott. Miért nem mentem be vasárnap vagy hétfőn?? Nem tudom. Meg kellett volna éreznem, hogy nem tudsz rám tovább várni. Ne haragudj.

Mit csináljak a karikagyűrűddel??????

Mit csináljak az 5000 forinttal, amit a pénztárcádban találtam???? Gondoltam veszek Botondnak valami apró, de örökre megmaradó ajándékot, ami a Te utolsó ajándékod lenne. Mi legyen az??!??!! Valami olyasmit szeretnék, ami felnőtt korában is rád emlékeztetné. 

A legjobban tudod, mi fáj?? Az, hogy nem leszel Botond élete részese tovább. Van egy fotó az egyik dédnagyapámról, ahol velem játszik. Kb három éves voltam, mikor meghalt. Semmire nem emlékszem belőle és semmit nem jelent ő számomra. Beleszakad a lelkem, hogy Botond sose fog emlékezni, mekkora hatalmas szeretettel érdeklődtél felőle, mennyire őszintén, szívből jövően kacagtál, mikor elmeséltem egy-egy csínytevését. Volt, hogy még a köhögés is rádjött, úgy nevettél. Soha nem fog emlékezni, hogy milyen büszke voltál rá és mennyire szeretted őt nézni, amint járt-kelt a lakásotokban, majd később az otthonban. Megszakad a szívem, Öregapa, mert imádtam mesélni neked róla! Annyira élvezted hallgatni.

Pár hete megkérdeztelek, leled-e még örömödet valamiben? Azt felelted, hogy bennünk; abban, hogy itt vagyunk Neked és szeretjük egymást.
Örülök, hogy -ha nagyítóval is-, de el tudtad olvasni, amiket írtam rólatok annak idején itt, a blogban, mert így legalább azon keresztül megtudtad, hogy mennyire nagyon sokat jelentettél nekem.

Örülök, hogy az elmúlt hetekben, sokat beszéltünk telefonon. Majdnem mindennap. Soha nem fogom elfelejteni, amit az utolsó beszélgetésünkkor mondtál nekem, de ha mégis elfelejteném, leírom. Azt mondtad, nagyon lassan és nagyon lágy hangon, hogy "Nagyon szeretlek, Drágám. Nagyon szeretlek benneteket." Sokszor beszéltél úgy az elmúlt időben, mintha búcsúznál, ez most végül az is lett. 

Én is nagyon szeretlek, Öregapa, mindig is nagyon szerettelek, de az elmúlt években különösen közel éreztelek magamhoz! Próbáltam segíteni, ahogy tudtam, de többet érdemeltetek volna. Keveset jártunk hozzátok, túlságosan magatokra hagytunk benneteket a gondjaitokkal, annyira sajnálom! Ne haragudj!!
Annyira hiányzol, Öregapa, még egyetlenegyszer annyira jó lett volna magamhoz ölelni téged, vagy legalább hallani a hangod, kicsit beszélni veled!!! Bármit megadnék érte!

Tudom, hogy végtelenül elfáradtál és hogy évek óta arra vártál, hogy lazíthass és megpihehess. Tudom, hogy az tartott téged életben, hogy Öreganyát ápolnod kellett. Tudom, hogy elfogyott az erőd és mikor megnyugodhattál Öreganya ellátása felől, feladtad a harcot. Tudom, hogy számíthattunk rá, hogy nem leszel velünk már sokáig, de egyszerűen nem tudom még felfogni, ami történt. Tudtam, hogy ez lesz a vége, de nem hittem. Nézem a fotódat és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy soha többé nem fogom látni az arcodat, hallani a hangodat, érezni a vékony, csontos kis tested, ahogy magamhoz ölelem. Soha többé???? Egyetlenegyszer sem???? Nem tudlak felhívni és elújságolni, ha Bobó valami vicceset vagy aranyosat csinál?? Ha bánat vagy öröm ér? Mi lesz velünk nélküled?? Mi lesz Öreganyával? Utánadmegy nemsoká? Mi lesz Attilával és hogy fog nélküled boldogulni Apukám? Farmos? Hogy fogunk oda lejárni téged látogatni? Ott vannak a gyökereid, mindig is odahúzott a szíved, ha valahol, ott megleled a nyugalmat, amit oly rég vágytál.

Nagyon szeretünk téged, Öregapa és mindennap gondolunk rád, hiányzol nekünk. A legjobb ember voltál, akit ismertem. Nemes, nagylelkű, szerény, szigorú, kötelességtudó, kitartó, kemény, művelt, hívő, hazaszerető, tisztelettudó, csendes, odaadó, áldozatkész. Boldog vagyok, hogy én lehettem az elsőszülött és kedvenc unokád és köszönöm azt a rengeteg sok mindent, amit tőled kaptam, értem tettél. 

Szeretlek és hiányzol borzalmasan! 

Unokád. 

",,,An August summer night
Soldiers passing by
Listening to the wind of change..."

Szóljon a Wind of Change, ma este ezredszer is.