2010. június 30., szerda

Shortcuts

Az én hajamat kedvenc Renikém vágta, Bobóét pedig-az én távollétemben- Bobóapu, teljesen egyedül, meglepetésből, olyan büszke voltam rájuk!! Hazaérve levettem Bobóról a kendőt és ott volt a kis kopasz feje!!

Még délelőtt a Margitszigeten:


Délután:


2010. június 29., kedd

Varázsnagyi lelazul

Elöljáróban annyit, hogy anyukám elég laza és jófej anyukának számított már az én időmben is. No, persze nem mindig éreztem így. Én meg azt hiszem elég jófej kamasz voltam, átestem a kötelező hülyeségeken, de semmi extra. Persze, lehet, hogy anyám másképp látja (??!!). 

Én tizennyolc évesen (ha otthon laktam volna), maximum úgy rendezhettem volna kerti partit, ha befejezzük, mikor anyukám nyugovóra tér (akkoriban ez 9 körül volt), de az tuti, hogy innom és dohányoznom titokban kellett, iskolaidőben hétköznap nem bulizhattam, pontosan meg kellett mondanom, hogy kikkel és hova megyek, illetve mikor jövök haza. A "majd valamikor jövök" válasz nálunk nem játszott. Mobiltelefonom sokáig nem volt, óriási balhé lett, mikor titokban mégis szereztem egyet, hozzáteszem tizenhét éves lehettem. A dohányzást asszem érettségi körül vállaltam be, de jó ideig nem gyújtottam rá anyám előtt. Az ivást is nagyon módjával tálaltam otthon, a külön bejárat sokat segített a helyzetemen, mert így néha sikerült észrevétlenül besurrannom (kivéve mikor felcsörtettem az emeletre, feloltottam minden kezem ügyébe kerülő lámpát és feltéptem a hűtő ajtót). Na, ilyenkor speciel láthatott anyukám részegen, de ezekre hálistennek én nem emlékszem. Volt idő, hogy esténként kiszökdöstem (iszonyú parás volt), sose buktam le, pár éve bevallottam anyukámnak, de ennél nagyobb hazugságom-átverésem sose volt. A drogozás nálam kimaradt, ettől megkíméltem a családot. Igaz, mikor egyszer nagypapám meglátta a hamutálban az elnyomott cigarettacsikkemet (szigorúan Mentolos Vogue), ordítva tépett fel vele az emeletre "Zsuzsa, a lányod drogozik!"-felkiáltással, mert a csikken egy zöld levél volt és meggyőződése volt, hogy ez a füves cigi. Nehezen fogadta el, hogy ez mezei bolti cigaretta. Elég hamar elköltöztem otthonról így hamar a magam ura lettem, volt időszakom mikor jó, hogy nem látott anyukám és más rokonom, volt egy-két nehezebb évem. Egyszer egy nyárra kiköltöztem nagyszüleimhez, ott már voltak az életmódomból fakadó nézeteltérések, az "Élet ez így, anyukám?" zokogva feltett kérdés naponta többször hagyta el nagymamám száját. Ő látott párszor nagyon durva állapotban, elmondása szerint néha abban sem volt biztos, hogy túlélem a napot. Nyilván túloz. Minden két sörnél további állítás rágalom. Összefoglalva tehát, konszolidált kamasz voltam,  tanultam rendesen, majd kicsit kicsapongó és zilált egyetemista, de csak jó útra tértem. Semmi cigi, semmi pia, sok játszótér. Egy szavuk nem lehet rám. Igaz, még visszaeshetek. 

(Az öt ártatlanság fehérben, Mennyből az angyalt énekelve..Pár éve.)

Na, de a testvéreim. Mai szemmel nyilván ők is teljesen kommersz kamaszok, igaz mindent sokkal sokkal előbb kezdtek, mint én és mindenben túltesznek rajtam. A két kisebb tesómmal a neheze ráadásul még hátra van, velük vajon hova fajulnak a dolgok?? Persze ha nem róluk lenne szó, mélységesen fel lennék háborodva, hogy nekik miért enged meg anyukám mindent, mikor nálam kiszámolta, hogy "ha egy mozi fél 4-kor kezdődik, az 5-ig tart, tehát negyed 6-ra otthon vagyok" (emlékszel, Jutki? A régi szép idők...)???? A testvérkéim viselt dolgairól nem illendő itt beszámolnom, de annyit mondhatok, hogy a rájuk vonatkozó szabályrendszerhez képest én diktatúrában éltem. És persze ők feszültségben élik a mindennapjaikat és a haverjaiknak nyilván panaszkodnak, hogy anyám milyen kegyetlen velük. Szerintem meg jófej. Néha túlságosan is. Mi sem igazolja ezt jobban, mint az alábbi párbeszéd, ami anyám és Ákos öcsém között zajlott le tegnap este, aki partit tartott a társasház kertjében:

- Ha Boldizsár barátod megint hányni fog, és összeb*ssza a kertet, akkor kivágom. Mondd meg neki!
- Anya, nem lesz semmi baj.
- Miért, talán most jobban fog vigyázni, mint a múltkor, amikor egy nyaraló felső szintjéről hányta le a házat?
- Most megmondtam neki, hogy a komposztra hányjon.

Ilyenkor hiányzik, hogy már nem velük lakom. Imádom őket mind. Annyit nevettünk ezeken a hülyéken. Na, majd Bozsokon.

2010. június 24., csütörtök

Találós kérdés 8.

Megszámlálhatatlan érdeklődő, kíváncsiskodó, firtató, töprengő, latolgató, sőt a témában választ követelő rajongói levelet kapok, idegenek hívnak fel az éjjel közepén, hogy válaszadásra bírjanak, de eddig ellenálltam. 

Kétségtelen, hogy minden bobó-blog-idők egyik legközérdekűbb kérdéséről van szó. A bejegyzés hiánypótló és ezrek éjszakái lesznek nyugodtabbak általa.

Eljött az idő, elárulom. 

A válaszom: IGEN. 

Még van. Több, mint négy hónappal azután is, hogy már kereslet nincs rá.

***

Mi lehetett a kérdés? 

Az első tíz helyes megfejtőnek azt is elárulom, hogy honnan tudom. Óra indul.


Rizibizi

2010. június 23., szerda

Kefír

Reggeli után még maradt egy kicsi a kefír alján és mivel szerettem volna nyugodtan kipakolni a mosogatógépet, "véletlenül" ott hagytam a keze ügyében, hogy foglalja le vele magát, míg én végzek. Javamra legyen mondva, hogy egy kiskanalat is hagytam ott, hátha.... de nem. Az eredmény nem várt siker, még bő tíz perc múlva is néma csöndben volt. Lássuk. 

2010. június 20., vasárnap

Gyömrőn

A négy nagyszülőm egy fotón. És mind a dédunokáját nézi. Az én gyerekemet. Kell ennél jobb?


Egyedül


  • A (számomra) legfontosabb: egyedül jön fel a lépcsőn!! Az a menetünk, ha ketten vagyunk, hogy vagy teljesen egyedül, a korlátba kapaszkodva jön fel én meg mögötte vagy fordulónként felkísérem és aztán vigyorogva vár, míg lemegyek a babakocsiért, aztán megyünk tovább. Múltkor nem volt nálunk babakocsi és a lépcső tetején mégis megállt, visszanézett és mutogatott, majd mondta, hogy baba(kocsi). Emlékszem, három héttel a szülés után már fel-le cipeltem őfelségét, úgyhogy igencsak örülök a fejemnek, hogy lassan végre ennek is vége. (Még egy érv a Bobó-egykeség mellett).





  • Egyedül fel tud már mászni a kanapéra, ágyra, padra, székre. Pláne olyasmire, amin van jó fogás és erőből felrántja magát. 

  • Játszótéren egyedül felmászik bármilyen lépcsőn, a mi csúszdánkon egyedül csúszik ülve, idegen tereken vagy segítek neki megfordulni hasra, vagy fogom a kezét. 
  • Ha a kezébe adok valamit "Dobd ki a szemétbe!" felszólítással, viszi és egyik kezével megtartja a kuka fedelét (lehet, hogy ezentúl mosni kellene?), másikkal beledobja. Egyelőre csak az általam jóváhagyott morzsákat dobja bele, remélem nem jön rá, hogy gyakorlatilag bármit ki lehet oda dobni...

  • Egyedül eszik kézzel. Az evőeszközzel evést nem erőltettem, mert sokkal gyorsabb és egyszerűbb, ha én etetem. Reggelit, vacsorát egyedül eszi, ebédnél a darabosat. Most kezdett el a kanalával, villájával próbálkozni, majd meglátjuk mire jut, én nem siettetem.
  • Egyedül iszik viszont pár napja!! Hogy Jutkibutki szavaival éljek: ATOMCUKI!!!


  • Egyedül felállítja a lovacskáit. Ezt pár hete kezdte el, és itt indult az is, hogy ha valamit ügyesen megcsinál, megtapsolja magát. Amikor először felállította egyedül a zebráját, megtapsoltam és onnantól fogva ő is mindig tapsolt, aztán ezt kiterjesztette más teljesítményekre is.  Ha az asztalra már szinte bármit és bárhogy letesz, tapsol.... Ha felmászik valahova, vagy mond valamit és mondom, hogy okos vagy ügyes, tapsol....
 Az elmúlt időben morogtam magamban, hogy milyen régóta nem volt nála fejlődési ugrás, de úgy látom épp készülőben van valami. Beszéd-ügyben is rohamosan fejlődik, mozgásban is (ld. létrás eset, ma meg pl. először felmászott a játszótéren arra a pókhálós mászókára, meg tud menni a lengő-léces mászókán is) és értelmében is. Egy szavam nem lehet, büszke vagyok rá. Majd valamire panaszkodni is akarok ám, de azt talán holnap.

2010. június 15., kedd

Vallomás 2.

Szép és jó dolog az anyaság, imádom Bobót, ő a szemem fénye, bearanyozza az életem, olyan érzéseket vált ki belőlem, amikről nem is tudtam, pihepuha gyönyörűség, akit naponta ezerszer puszilok és ölelek meg, szeretek vele beszélgetni, bohóckodni, imádom fogni a kezét, odabújni hozzá, szeretgetni, de:

A NAPOM FÉNYPONTJA, AMIKOR BETESZEM BOBÓT AZ ÁGYÁBA, ELKÉSZÍTEM A VACSORÁMAT ÉS LEÜLÖK A SZÁMÍTÓGÉP ELÉ ZABÁLNI ÉS OLVASGATNI. 

Ilyenkor haláli nyugalomban csinálom a dolgaimat, beszélgetek, blogokat olvasok és írok, majd fél tíz körül mindenkit lerázok és elmegyek fürdeni, majd filmet nézni. Mellesleg a napom mélypontja pedig általában a reggel, mert ahelyett, hogy megörülnék (jó esetben) rég nem látott Botondkám hangjának, szitkozódom és alig bírok kikelni az ágyból, fájnak a lábaim és nincs kedvem máris elkezdeni elölről egy újabb strapás napot. Persze ez jelentősen függ az éjszaka minőségétől is. Aztán a teám elfogyasztása és a 8.36.-os Reflektor között helyre szoktam rázódni.

Jó ez így, mert legalább felfele ível a napom és érdemes várni a végét.

2010. június 14., hétfő

Varázsnagyi akcióban 3.

Az elmúlt másfél hónapban úgy alakult az életünk, hogy háromszor is anyukámnak (és a barátjának) kellett este lefektetnie Bobót, valamint most szombaton mi házon kívül töltöttük az éjszakát, tehát még egy éjszakai és délelőtti műszak is az övéké volt. Ezen alkalmakat megelőzően csak olyan volt, hogy Győző tette le aludni, vagy olyan, hogy lefektettük és utána léptünk le. Ilyenek is egy kezemen megszámolható mennyiségben. Lássuk, hősünk hogy boldogult a szülei nélkül.


Az első alkalom.
Győző dolgozott én pedig egy barátommal ZP-be mentem Belga-koncertre (más kérdés, hogy végül a Paris Texas-ban kötöttem ki), 6-kor léptem le, tehát másfél óra volt vacsoráig. Anyukám -őszinte ember lévén- bevallotta, hogy az unokája bizony jószerével végigüvöltötte ezt a másfél órát, némi bejárati ajtó veréssel tarkítva. Ányukámék táncoltak, énekeltek, fejen álltak, arcon pörögtek, építettek, olvastak, semmi nem használt. Sírt végig. Majd megszakadt érte a szívem. 


A második alkalom Anci lánybúcsúja, illetve Haka legénybúcsúja volt.  Aznap délután Bobóval Gryllus-koncerten voltunk a Gyerekszigeten (a képek itt készültek) és mivel a fiúbuli korán kezdődött, megkértem anyukámat, hogy már oda is jöjjön velünk, hogy Botond tudjon asszimilálódni vele. Fél 6-tól lett volna jelenésem, de ez esélytelen volt, úgyhogy az előre kifizetett rúdtánc óráról lemaradtam, így viszont felmerült bennem, hogy akkor már akár megvárhatnám a vacsorát-fektetést, hogy Bobeszka ne traumatilázódjon annyira, de végül úgy döntöttem, hogy ez visszalépés lenne a múltkorihoz képest és jobb, ha szokják egymást, úgyhogy fél 7 körül leléptem. Állítólag csak párszor sírt, határozottan jobb volt a helyzet, mint először. 


A harmadik alkalom -egy héttel a második után- maga az Anci-Haka esküvő volt. Itt annyiban volt komolyabb a helyzet, hogy mi nem is aludtunk itthon. Én döntöttem így, mert 1. nem akartam anyukámékat az éjszaka közepén hazaküldeni, 2. gondoltam többet tudunk pihenni, ha anyukáméknál alszunk. (Ironikus, hogy  egyáltalán nem tudtam elaludni, de semennyit sem, fél3-től fél 9-ig vergődtem, azt hittem megőrülök, mindegy túl vagyunk rajt. ) Szóval szombat fél 4-kor elindultunk itthonról, Bobó persze nagyon sírt, mikor elköszöntünk tőle, aztán én is majdnem, de nagy levegő és be az autóba. Délután már egész jókedvű volt, anyukám elvitte cukrászdába, majd játszótérre, itthon még állítólag kicsit sírdogált, de rengeteget vacsorázott, a fürdés és altatás is rendben lezajlott ééééééééés egész éjjel, egy nyekkenést leszámítva, végigaludta az éjszakát!!!!!!! Negyed 9-től, negyed 8-ig!!!! Így sajnos anyukám ezentúl sem fog kellőképp együttérezni velem, ha arról rinyálok, milyen fáradt vagyok....mindegy. Reggel is minden simán zajlott, énekeltek, mondókáztak, sőt még egy játszóterezésre is rávettem őket, hogy nekünk azt már ne kelljen mikor én zéró alvással, Győző másnaposan hazajövünk. Szóval azt hiszem elég jól sült el ez a távollétünk, édes Kicsi Botondunkra azért sokat gondoltunk, pláne, hogy két vele egykorú baba is ott volt az esküvőn, de jobb volt ez így. 
Éljen Bobó, a hős! Éljen Varázsnagyi és éljen a pasija, aki ha nem is önszántából, de az egy vérszerinti és egy nem-vérszerinti-de-igazi nagypapa helyett is jelen van Botondunk életében. Messze őt látjuk a legtöbbet. Köszönjük szépen mindkettejüknek!! Két hét múlva egy Avatar?

2010. június 10., csütörtök

Teracce Beach

Megnyílt Simiék tetőteraszos babastrandja, úgyhogy jó idő esetén, ha nem itthon, akkor ott leszünk, bár még az odaköltözést is fontolgatom. A medence is jó móka, de mi jobb még annál is???? A tetőre mászás. Aliz beérte a matrac nyújtotta lehetőségekkel, Botondunk viszont, ha tehette volna, egész a kéményig felmászott volna, úgy kellett visszahúzni...

2010. június 8., kedd

A táskámról még asszem nem volt szó...

...ami késik, nem múlik. 

Van a női magazinokban egy rovat, mikor ismert emberektől (nőktől) megkérdezik, hogy Mi az, amit mindig magukkal hordanak? Ez persze nem szól másról, mint újabb reklámfelületről, kétlem, hogy tényleg mindegyik mindent mindig magánál hord, de mindegy. Ezek persze általában méregdrága dekor-kozmetikumok, parfümök, ékszerek. És mindez egy zsebkendőnyi táskában. Aha, persze. Életszerű.
Az én kiborított táskám régebben sem hasonlított volna a fentiekre, de manapság viszont egy lapon sem lehet említeni a kettőt. Pláne, hogy általában egy hatalmas vászon-szatyorról beszélünk.

Lássuk: mi az ami MINDIG van nálam.

Saját magamnak:
  • kék Bebe
  • mobiltelefon, Nokia, 5310
  • kulcs
  • rágó, Airwaves, kék
  • korrektor, Margaret Astor, 002
  • fényképezőgép, Panasonic
  • pénztárca
 Botond gyereknek:
  • pótcumi, Nuk
  • víz, csap
  • cumilánc, Douglas
  • keksz, Korpovit
  • kendő a fejére
  • váltásbody, váltásruha rosszabb illetve jobb idő vagy pelenka-szerencsétlenség esetére
  • vödör, lapát
  • egy-két apró játék, ha tombolna a babakocsiban-autóban-bárhol
  • törlőkendő, Pampers
  • Betadin
  • napkrém, Bioderma
Oda akarok csak kilyukadni, hogy a fél életem azzal telik, hogy a táskámban turkálok idegbetegen és keresek valamit, amitől egyre idegesebb leszek és egyre kevésbé találom, ezért elmondani nem tudom mennyire jó érzés volt ma úgy elmenni moziba, hogy alig volt nálam valami. Csak a telefonom, a pénztárcám és a labellóm. Ennyi!! Nem is hittem el. Igaz, vettem Bobónak is és magamnak is egy szandált, szóval, mikor itthon a kulcsom kerestem, megint turkálnom kellett a sok szar között, de magamnak okoztam a bajt. 




Amikor a perifériás látásom nem elég

Behoztam a létrát a hálóba, mert kerestem valamit a szekrény tetején. Botondot fentről tartottam szemmel, ide-oda mászkált és szórakozott a ledobott cuccokkal. Közben szólt a zene, dúdolásztam, majd egyszercsak nem láttam sehol. Erkély ajtó zárva, oda nem mehetett ki, huhh. Erre megfordulok és épp a létra legfelső fokára kapaszkodott fel!!!! Nem vettem észre és utánam mászott. Egész a tetejéig.




Alig fértem el mellette lefele, de szerencsére megúsztuk zuhé nélkül, utána még kicsit mászókázott a felügyeletem alatt, aztán gyorsan kivittem a létrát, jobb a békesség alapon.


2010. június 4., péntek

Kicsién-frissítve!!

Az útlevélképem három éves koromból. Külön felhívnám a figyelmet a saját kezű aláírásomra!!! És arra is, hogy szerintem Bobó tisztára olyan, mint én voltam. Vagy?

A folytatásba beillesztettem néhány további kiskori fotóm, de scannerem nem lévén, csak fényképezni tudtam őket, szóval aki minőségi képeket vár, ne is lapozzon tovább.  Ráadásul lustva vagyok felkelni, hogy a legjobb képeket előkeressem az albumokból és lefotózzam nektek, viszont találtam néhányat a számítógépen, azokat illesztem ide. Sok mindent megteszek az olvasókért, de ezt most nem. Tegnap lánybúcsún voltam, pár óra alvás-mínuszban vagyok.
Aki a kiságyban ücsörgős képemre is azt mondja, hogy nem hasonlít Bobeszkára, azt kitiltom a blogról :) Egyébként nem célom erőltetni, hogy rám hasonlít, sőt a mai önmagamra szerintem sem hasonlít, de a babafotóimra nagyon. Majd megkérdem Győzőt, hozzájárul-e, hogy róla is feltegyek régi képet, aztán rajtatok a sor.

2010. június 3., csütörtök

A blogbaby-final version

Most, hogy beneveztem a baby blogger versenybe, feltűnt, hogy a legutóbbi hét bejegyzés (leszámítva a fotókat) nem is Botondról szólt. Ezt orvosolandó és mert egyébként is rég volt összefoglaló, írnék pár szót a kis tizennégy és fél hónaposról, aki a legutóbbi idegösszeomlásából felépülve itt tart. Hosszú, száraz és unalmas lesz, előre szólok. Tömény baba-téma. 

Alvás.
A jó éjszaka: 0-2 db ébredés, kelés 7-fél 8. A rossz éjszaka: 2-∞ ébredés, esetenként nem azonnali visszaalvással. Ha fog-para van, simán félóránként ébred a gyerek, na ilyenkor ölni tudnék. Nálunk soha nem volt éjszakai fesztivál és remélem nem is lesz. Nem veszem ki, nem éneklek neki, nem tutjgatom, nem beszélgetünk, nem alszik velünk. Két dolgot kaphat éjjel: cumit vissza a szájába és Nurofent vagy Dentinox-szot, ha úgy ítélem meg, hogy fáj valamije. És még egy aranyszabály van: 7.00 előtt nem veszem ki az ágyból. Van olyan, hogy tudom, hogy már nem fog visszaaludni, de ilyenkor simán visszafekszem, ő meg általában eljátszik a cumijával, felhúzós játékával, párnáival. Olyan is van, hogy már álldogál fél 7-kor és kéredzkedik ki, majd amikor meglátja, hogy én nem akarom kivenni, végtelenül megsértődik és ordít, mikor kijövök a szobából, de ez megközelítőleg 7 másodpercig tart, utána már hallom, hogy karattyol én meg még szusszanhatok egyet. Önző vagyok, igen, de ez nem újdonság. Aztán odaveszem az ágyunkba, rámfekszik pár percig, összebújunk, aztán elkezd taposni, marni, nyomulni és rángatni a hálózsákját, hogy vegyem le róla. Ha nem bírok még felkelni vele, előfordul, hogy ágyból Gyerekdalokat nézünk, vagy olvasgatunk kicsit. Aztán indul a nap. 
Napközben (lekopogom) elég jókat alszik, másfél és két és fél óra között, de tegnap rekordot döntött: 3 óra után ébresztettem fel. Bobóra egyébként mindig is igaz volt, hogy könnyebb vele, ha kevesebbet alszik, csak nekem szívás a kevesebb szabadidő, ugye. A két órát azért általában hozza. 
Egyedül alszik el újszülött korától, a párnáját mostanában kettéhajtja magának és rákucorodik. Délben megközelítőleg három perc alatt alszik el, este még van egy kis ágy-játék, cumikidobálással spékelve (utána mondja, hogy hoppá), de általában azért 20 perc alatt el is alszik.
Napirend és kaja. 
Mikor megyek érte reggel, egyből kap vizet, majd kelés után teát cumisüvegből. Rengeteget tud inni reggel. A reggelit 8-9 között valamikor ejtjük meg, végre együtt tudunk enni mindhárman, mióta nem egyből kelés után kajál.  Vajas, májkrémes, pástétomos, vajkrémes kenyér, kifli, zsömle, macisajt, joghurt, kefír, mikor mi. Hozzá tejet iszik. Zöldséget, sajtot nem eszik. Felvágottat csak úgy, ha fél négyzetcenti-nyi darabkákra tépem és úgy teszem rá a katonáira, de még így is képes lepiszkálni. Tízórai valami apróság, pl. egy banán, egy rudi, egy joghurt. Ebéd 12.30. Változó, hogy mit hajlandó megenni, tegnap pl. levert egy tányér spagettit az asztalról, úgy hisztizett, végül egy szelet kenyeret ebédelt. Ma először nem volt hajlandó a töltött paprikámat megkóstolni (először csináltam, elég jó lett!), főtt krumplival lakott jól, aztán méltóztatott beleenni a többibe is, majd holnap újra próbálom. Kiszámíthatatlan tehát, hogy mikor mit eszik meg szívesen és ezt gyűlölöm. Mindegy, pár év és ez a gond is megoldódik. Uzsonna 4 körül, megint valami gyümölcs, nass, joghurt, attól függően, mennyire rendesen evett napközben. A gyümölcs kérdésben is sunnyogok, mert a banánon és esetenként az almán, körtén kívül nem tudom másra rávenni. Tegnap összetörtem villával epret és banánt, undorodva (látnotok kellett volna) kiköpte. Majd belekevertem ebből a joghurtba és a joghurtos pohárból adtam neki (gondoltam mekkra ötlet hülyére venni a gyereket), nagyon fintorgott és rángatózott, végül kiegyeztünk: egy banán-egy joghurtmix-egy banán-egy mix. Vacsora 19.30. Kb mint a reggeli, hozzá langyos tej. Aztán fürdés, ölemben egy Altató olvasás-egy Este jó, este jó éneklés, irány az ágy. Kb fél 9-re alszik el. Inni csapvizet iszik, reggel tea, illetve tej, este tej. 
Játék, szabadidő, pörgés. 
Nem igazán játszik a játékaival. Járkál ide-oda, felmászik, lemászik, tesz-vesz, kihúz, kipakol, visszatol, kinyit, bedug, kivesz, ide megy-oda megy, leül egy pillanatra, továbbmegy, megint bedug valamit valahova, leránt valamit, szaladgál, táncol, magyaráz, matat és így tovább. Külön említést érdemel, a legújabb tevékenysége: a dugdosás. Lyukakba rudakat. Bármilyen lyukba bármilyen botot, rudat. (Kicsit áthallásos, tudom, én is röhögök: igazi férfi.) Továbbá tárgyak kupakjai. Legfőbbek: Nurofenes fecskendő két darabját egymásba teszi, orrszívó szívókáját a csőbe illesztgeti, kiürült buborékfújót tetejét illesztgeti bele, kiürült labellora teszi a kupakját, van két fapálcikás karikás játéka, azokat hosszan elszúrkálgatja, van egy rakás duplo-hengere, azokat illeszti egymás tetejére és általában: mindenre szereti rátenni a tetejét és minden kis résbe szeret bedugni valamit. Így kerülnek az irattartóba pl. a Nurofen fecskendők, a mosogatógépbe a hengerek, stb. Ezekkel játszik egész nap. Ezen kívül olvas illetve olvasunk. Továbbra is az állatos-böngészős könyvek a kedvencei, de a régi leporellósak is játszanak, szereti mindet. Játszótéren is ez van: pörög ezres fordulatszámon. Nem ül ám le szépen a homokozóba vagy mint régebben a kavicsok közé, hogy én nyugodtan beszélgethessek és kikapcsolódhassak. Nem, nem. Rohan ide-oda, főleg a hintához, fülig érő szájjal, közben előre mondja, hogy ámme-ámme, vagy neme, neme, mert tudja, hogy egyből ezeket ordítom, ha látom, hogy odaszalad a mozgó hintához. Iszonyúan lefáraszt ez a rohangálás, vigyorog, kacag, néz vissza rám-ámme-ámme és tép oda, ahova nem szabad neki. Én meg rohanok utána, lefogom, magyarázom, hogy miért nem szabad, miért kell megállni, aztán odébáll, de újra megcsillan a szeme és tudom, rohanhatok utána, mert megint odamegy a hintához. Általában azzal telik tehát a játszóterezés, hogy rohanunk mindketten, én kiabálva, ő meg hahotázva. Pihentető. Csúszdázni szeret még, meg felmászni ahova tud, de ennyi. Semmi elmélyülős, nyugodt, egyhelybenülős játék. Egyelőre rendes, mert ha el is vesz, valakitől valamit, ha mondom neki, visszaadja. A gereblyéjéről teljesen lekattant, nem is hajlandó a kezébe venni, ahogy semmilyen más homokozós eszközt sem. Tudja már viszont rúgni a labdát (nagyon édes), és ha mások labdáznak a játszótéren, előbb-utóbb ő is odamegy és kergeti a labdájukat, röhög, viháncol. A csatornafedél mindenhol sztár (azon is a lyuk, már megint), kavicsot dobál bele, kapirgálja, ilyesmi. 
Előfordul, hogy babakocsi nélkül megyünk a játszótérre, vagy pl. a Városligetben, vagy bárhol szabadtéren kivesszük belőle, na az katasztrófa. Mínusz ezer kalória garantált. Rohan a járdán, le a kis ösvényekre, amik az úttesthez vezetnek, közben mondja, hogy ámme-ámme röhögve, én utána, felveszem, elhozom onnan, megint lekéredzkedik, rohan tovább, véletlenül sem arra, amerre kellene, hopp egy kutya, hopp egy madár, azokat meg kell kergetni, megáll szöszmötölni, rohan tovább, esik-kel, feljön az ölünkbe, megint lemegy, felmászik valahova, bedug valamit valahova, olyan fordulatszámon pörög a gyerek, hogy csak remélni tudom, hogy nem lesz figyelemzavaros és/vagy hiperaktív. A plázákban mozgólépcsőzik, föl-le a végtelenségig, a Tesco-ban a múltkor alig bírtam szemmel tartani, úgy cikázott, mert mondanom sem kell, hogy nem marad meg a kocsiban. A Ghymes-koncerten letettem, de egyből a színpadon volt, a következő pillanatban meg már a hangszereket bizgette, úgyhogy gyorsan ölbe kaptam és elhagytuk a színteret. Élcelődhetsz, Jutkikám, hogy fél tízkor lerázlak, mert megyek pihenni, de "Bouncy Bob" kicsit leszívja az energiáimat. Nem teng benne túl a melatonin, na. Ide tartozik még, hogy babakocsiban 10 percet bír utazni, kivéve, ha közben kajál vagy esetleg még az szokott beválni, hogy két cumit adok oda neki, és azok cserélgetésével kibír talán fél órát is. Autózni szeret, mióta a zenéit rátöltöttük az mp3 lejátszóra és a kocsiban is szól a Bál, bál, maszkabál...
Beszéd. 
Nem kapkodja el. Mi már kb öt hónapja, mint az idióták hápogunk, kukorékolunk, karattyolunk, nyávogunk, ugatunk minden könyv minden állatánál, de az áttörés még mindig várat magára. Néha morog az oroszlánnál és néha iázik, meg mekeg (me-mme), de állathangokból ennyi. Mondja, hogy mama és baba, utóbbit magától is, adekvátan. Mondja, hogy hamm vagy hamma, nagyon édes, mert nem csak kaja közben, hanem akkor is, ha az evés, enni, megette szavakat hallja. Aztán van, ugye az ámme-ámme (állj meg!), ezt mindig így duplán mondja és a napokban tökélyre fejlesztette a nemet is. Előfurdul még neeee, vagy neme. Azt is mondja, hogy na. Asszem ennyi. Ja, mondja még, hogy hoppá. Direkt ledob valamit és mondja: hoppá. Még csiszolnunk kell a jelentését.  Azért szerintem kezdődőben van valami, mert újabban próbál sok mindent ismételni, főleg a hangutánzókat, de tegnap volt pl. egy néne a boltban (néni), ma meg volt egy vau-féleség, néha becsúszik egy hápogás is, szóval szép lassan csak beindul. Érteni rengeteget ért. Már olyat is tud, hogy "vidd oda ezt xy-nak" és oadviszi. Lassan tehát el lehet végre kezdeni használni őt. :)
Rossz szokások. 
Kaja-ledobálás. Ez a legdurvább, amivel tényleg kihoz a sodromból. Fogja a katonákat és simán ledobja. Direkt. Utálom. A tányér spagettinál úgy veszekedtem vele, mint még soha. És közben vigyorog. Én meg imádom és sokszor nehéz nem elröhögni magam. A hintához rohangálás. Itthon a fürdőben a lefolyó zárórácsát leszedi és beledobja a lefolyóba. Újabban előfordul, hogy köpköd, helyesebben kicsorgatja a nyálát. Rémes. Jó lenne erről is leszoktatni. Nyűgösség gyaAz éjjeli ébredésekről nem tudok eleget panaszkodni, annyira dühít és kétségbeejt. Ma is vagy hétszer felébredt, majd negyed 5-től háromnegyed hatig ébren is volt, nyöszörgött, sírt, forgolódott, stb. Egyszerűen nem hiszem el, hogy lassan tizenöt hónapos és még mindig képtelen végigaludni az éjjeleket. Ez már mindig így lesz...? Gumicsizmában továbbra sem hajlandó megmozdulni, leveri magár a földre és rángatózik, de felállni nem hajlandó.
Kunsztok, képességek.
A minap megtanult felmászni az ágyra, ülőgarnitúrára, padokra, bárhova. Belekapaszkodik a kárpitba és izomból felhúzza magát. Végre valahára tudja berregtetni a száját. Tud puszit adni. Mindenkinek mindig integet nagyon rég óta. Ha csak kimegyünk valahonnan, vagy telefonban elköszönök valakitől, integet. Újabban zenére csettintget. Rengeteg zenét hallgatunk és pár napja, megmutattam neki, azóta folyton morzsolgatja a kis ujjait. Ha elesik, elég csak távolról odaszólnom neki, leporolja a kezeit. A lépcsőn már nem mászva megy fel és le, hanem állva-vagy az én kezemet vagy a korlátot fogva (ez a ritkább). Egyedül mászik fel a csúszdára és egyedül csúszik le. Ha hosszú vagy új a csúszda, akkor hason fekve háttal, egyébként ülve. Most kezdett csak el egy ujjal nyomkodni apró gombokat, eddig csak bénázott. Szinte az összes testrészét megmutatja, egyedül a fenék és a hát nincs még meg. A kedvencem az, mikor tudja, hogy valami rosszat csinált vagy készül csinálni és előre rázza az ujját, ahogy én szoktam dorgálni. Iszonyú helyes.  Megmutatja, hogy repülnek a madarakat és pillangók, illetve kopog ha harkályt lát vagy hall. Végigmutogatja az egész Erdő mélyén házikót. Rengeteget táncol, kígyózik a kis testével, roggyantgat. Zabálnivaló. Egy kis ízelítő, majd csinálok jobb videót, ahol nagyobb extázisban van, na de addig is:


 Itt csettint is:
 

Szociális és családi élet.
Apa és én ugye az alap. Imád mindkettőnket, olyan is van (igaz, ritkán), hogy én nem kellek, csak apa, fordítva már gyakrabb. Idegenekkel az utcán, boltban, bárhol iszonyú barátkozós, vigyorog, kommunikál, ma pl. a Tescoban odabújt egy néni lábához (????!), az étteremben imád mindenkit. Ellenben a családtagokkal gyakran utálatos és/vagy túlérzékeny. Van olyan, hogy moccanni nem mer senki, nehogy Botika elsírja magát, aztán azért általában feloldódik, de olyan, nincs rajtunk kívül, akit kifejezetten szeretne vagy akihez rajtunk kívül kötődne. Igaz, elég ritkán lát mindenkit. Ákos öcsémet bírja még talán legjobban, Bálinttól már többször sírva fakadt, apámtól kiveri a víz, Öreganyához viszont legutóbb folyton odabújt (sose csinált még ilyet). Anyám pasijától ordított még régen, de őt is már megszokta. Az viszont általános, hogy gyűlöli és nem is tűri, ha idegenek (nem mi ketten) fogdossák, segíteni próbálnak neki, terelgetik, hozzányúlnak, bármi. Olyat azt hiszem kétszer csinált, hogy valaki elhívta az ölünkből és odament, de kihez is, kihez is?? Gyerektársaságban jól érzi magát, általában hangadó figura, minden rosszban benne van, de szeret nagy gyerekek után futkosni vagy labdázásba becsatlakozni, figyeli őket, utánozza őket, fogdossa a gyerekeket, mutogatja, hol a szemük, szájuk, szóval jelenleg elégedett vagyok a szociabilitásával.

Összefoglalva: az éjjeli alvásgondokat leszámítva elég jól boldogulunk. Sokszor vannak nyűgös napjaink, de kibírjuk, gyakran hisztizem és panaszkodom valamire, de alapvetően tényleg hiszem, hogy szerencsések vagyunk Bobeszkával, mert minden hülyesége ellenére a legfantasztikusabb ember a világon.

2010. június 1., kedd

Csak 27 éven aluliaknak

Ma van a szülinapom. Tíz évvel több vagyok, mint amennyi szeretnék lenni. De, ha egész komolyan veszem, akkor öttel. Én igenis utálom, hogy múlnak az évek és még ha halad is előre az életem, akkor is úgy érzem, lassan oda a fiatalságom és ettől megőrülök. Sokan meg sem hallgatják a hisztimet, csak legyintenek, hogy ne szórakozzak, fiatal vagyok még. Igen ám, de ők mind még nálam is öregebbek....
Legtömörebben Bálint öcsémmel fogalmazta meg a problémám, aki ezt találta ma mondani:

-Nővi, bamme! 27?? Kva anyád, az már majdnem harminc!!


MAJDNEM HARMINC ÉVES VAGYOK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!


Ja, még valamin nevettem is ma. Bálintka vicce (formában volt):

-Miért fél mindenki a másodikos Kolompár Rómeótól?
-???
-Mert az apukája a 8/c-be jár.

És persze a Kiccsaládomnak meg az ajándékoknak is örültem, jóóóó??? És csak egyszer sírtam ma (nem a korom miatt). És sokat mosolyogtam. Tehát igen pozitív személyiség vagyok, nem csak rinyálni tudok. De így 23 fölött hajlok a depresszióra. Pláne, ha egy konkrét tó kelt életre a házunk mögött a júniusi születésnapomon.