2011. szeptember 29., csütörtök

Hálótársam

A párhetes mellkasomon alvós alkalmakat leszámítva sosem aludtunk ugye együtt. Mindig csak álmodoztam arról, hogy milyen érzés lenne összebújni vele, átkarolva aludni el vele, hallgatni a szuszogását, cumi-cuppogását, együtt összekifliződni, lazulni. Mindig csak kacérkodtam azzal, hogy egyszer áthozom magunkhoz, hogy együtt aludjunk, de tudom, hogy csak öt percig élvezném, utána idegesítene, és nem mernék mozogni, nehogy felébresszem. Úgy adódott, hogy anyukámékhoz leszoktunk az utazóágy cipeléséről, mert oda főleg csak kettesben mentünk, ugye autó nélkül, szóval ott fordult elő először (és azóta is csak ott van ilyen), hogy nagyágyban alszik. Ilyenkor odafekszem mellé, háttal neki, általában elalszik (na, nem nagyon sokszor van azért ilyen), anyukám, tesóim is aludtak már vele, de ma különlegesen szívmelengető volt, mert általában merő stresszben fekszem lemerevedve, és figyelem a légzését, hogy mikor lassul végre le, és sandíthatok rá, és amint elalszik, csak egy gyors puszi neki és tépek ki, nehogy felébresszem, de ma! Ma hulla fáradt voltam, hattól ébren voltunk, aztán épp visszaaludtam, mikor kelhettünk fel reggel, aztán elmentem tornázni, aztán kicsit haza dolgozni, már mentem is érte, kivételesen hamarabb el kellett őket hozni, és mentünk busszal anyámékhoz. Egész délelőtt csak az lebegett a szemem előtt, hogy én is lefekszem ott Botonddal, és alszunk egy órát, mielőtt el kell indulnom meló-ügyben valahova. Megérkeztünk, tesók még nem voltak otthon, megkérdeztem, hogy lefeküdjek-e vele, vagy egyedül szeretne, kérte, hogy menjek én is, örömmel nyugtáztam a döntést. Kicsit szöszölt a kezében lévő két állattal, néha megpiszkált, aztán  mert kényelmetlen volt, életemet kockáztatva (félve, hogy 1. orrba ver a lovával 2. felpiszkálja a kíváncsiságát, ha látja az arcom) felé fordultam, és bár néha próbálta felnyitni a szemhéjam (az oroszlán farkával), egyszer csak közölte, hogy odabújik hozzám, és tényleg kiskiflibe odabújt, az én párnámon feküdt ő is, egészen közel furakodott az arcomhoz, simogatta, puszilgatott, tapogatta, lapogatta az arcom, ott feküdtünk és édelegtünk vagy tíz percig, aztán odébb gördült, a saját párnájára, magára húzta a takaróját, és egy perc múlva elaludt. Pár percig még nehéz volt a légzésem a lelkemre nehezedő szeretettől, aztán én is elaludtam, fél óra múlva kelhettem fel, de megismételhetetlenül feltöltődős és meghitt kis együttalvásunk volt ma. Azóta is a hatása alatt vagyok. 

Jó hosszan írtam le, én is unom, pedig csak az uccsó pár sor a lényeg, de ez most így sikerült. 


A fotók pár nappal ezelőttiek, a macskás falvédője előtt, az orrszarvús nagyfiús ágyában, a rovaros ágyneműjével, az alvós rókájával és westie-jével, kezében a bölcsis tigrissel, a dínós pizsamájában, a vakondos cumijával.

2011. szeptember 28., szerda

Fenekesek


Biciklizés közben tapogatja a derekam.
- Ez a feneked?
- Nem, ez a derekam.
- És hol van a segglukad?


Reggel készülődünk itthon, tangában rohangálok.
- Te a popódra nem vettél bugyit?

Ja, és ha bugyiban van, mindig úgy mondja, hogy "becsúszott a bugyi a seggembe, Mama!". Nem várom a napot, mikor Ibolya néninél el kell ezzel számolnom.

2011. szeptember 24., szombat

Emlékhely


Nagyszüleim háza egy feneketlen kincses-és emlékbánya. Imádok kutatni, matatni, nézelődni benne, fiókokat húzogatni, ágyneműtartókat áttúrni, régi kacatok és emlékek közt vájkálni. Mindig azt hiszem, számomra már nem tartogat meglepetéseket ez a ház (és nagymamám), de mégis újra meg újra átfésülöm, és általában  megéri. Ez a ház és kert jelenti számomra az otthont, a biztonságot, a megnyugvást. Ezúttal nagypapám  díszletei közt mászkáltam. A garázsban. A szerszámai közt, amiket naponta kézbe vesz, és a bábjai között, amiket nem. Élni egyik nélkül sem tud. Szeretem ezt is.



Egy pillanat itt maradt

Próbálom nem hergelni ezen magam, de mélységesen el vagyok azon keseredve, hogy ahhoz képest, hogy mennyire szeretem a tesóim (de ez nem csak rájuk igaz), alig találkozunk. Az pedig egyenesen fizikai fájdalom nekem, hogy tudom Botond is mennyire szereti mindegyiküket, rengeteget beszél rólunk, rajong értük, csüng(ene) rajtuk megállás nélkül, ha nagy ritkán találkozunk. Most épp Bálint ragyogtatta fel a kis tekintetét.


De csak egy rövid időre, aztán a pillanat már illant is tovább, mint mindig. Telhetetlen vagyok, tudom. Szeretném ezt gyakrabban érezni, és megadni a gyerekemnek is, mert borzasztó nagy igénye lenne a családból a többiekre is, de valahogy valami nem működik. Széthullóban vagyunk. Fáj.

2011. szeptember 23., péntek

A mélypont fénypontja

A pokolibbnál is pokolibb délutánunk (és tegnap esténk és ma reggelünk) volt, de próbálok rajta túllépni, továbbra is bizakodni és hinni és nyugodt maradni, és sem őrá nem haragudni, sem magamat nem ostorozni. Ezért is jó, hogy este elhangzott néhány gyöngyszem.

Fürdés közben beledugta az egyik emberke figurájába a fütyijét és közölte, hogy "fütyikatona". Egyből exkluzálom is magam, hogy ilyet megosztok, de ide kívánkozik, hogy múltkor a rájájának a tüskéjét dugta be a bőr alá, rezzenéstelen arccal.

- Mi  legyen az esti mese, Bobó?
- A polip gondolatai című mese. Az a Zsuzsa nagyiéknál van.
(Persze nincs ilyen mese.)

Anyukámmal beszélek telcsin, mondom Bobónak, hogy puszilja őt Zsuzsa nagyi.
- Ő eljön hozzánk?
- Hát, nem volt róla szó, de szeretnéd, ha valamikor találkoznánk vele?
- Igen. Ha venne egy állatot nekem. Egy pókot.
Sok minden eszembe jutott, de csak annyit mondtam:
- Bobó, de most kaptál egy pókbábot.
- De műanyagot.


És mai beszámoló a bölcsiből - többek között:
- A fiúk csúszdáztak, Adél játszott, Bobó is játszott, Joci mindig mérges és szomorú, ha valaki sír. Például én vagy az Adél.
- Te mikor szoktál sírni?
- Amikor meghozzák az ebédet.
- És miért?
- Hogy nem kérek főzeléket.
Ezt az utóbbit Ibolya nénitől tudom, hogy így van, a többi az ő titkuk.

2011. szeptember 22., csütörtök

Okoska

Soha senkitől nem fogjuk megtudni, hogy az alábbi mondatnak mennyi az igazságtartalma, de elhangzott, hát leírom.

Képzeld el, Apa, hogy megkérdeztem az Adéltól, hogy mi a kedvenc állata, és azt mondta, hogy a bohóc. És akkor mondtam neki, hogy a bohóc az nem állat, hanem ember, és akkor mondta, hogy akkor viszont a kedvenc állata a csimpánz. Aztán pedig a Laurától is megkérdeztem, hogy mi a kedvenc állata, és azt mondta, hogy a Nap, de mondtam neki, hogy a Nap az nem állat, mert az az égben él. És akkor mondta, hogy a kedvenc állata a ló.

A bölcsi mellett van az egyik játszótér, ahol ma kikötöttünk (de csak miután elolvastunk egy új könyvet, amit kicsent a táskámból, pedig későbbre szántam - nem először esik meg, és miután idillit (pót)ebédeltünk kettesben egy közeli kifőzdében), és félóra múlva megérkezett három csoporttársa is, aminek rettentően megörült, és percenként közölte, hogy "kikeltek a bölcsiből a Dávidék", ragyogott a tekintete, de egy centimétert sem feléjük, vagy játszott velük. :) De a lányokkal - ha hihetünk neki - szóba-szóba elegyedik. Én meg elégedett és büszke vagyok továbbra is. 

A jel pedig kötelez, ugye: ha valaki hülyeséget beszél, azt ki kell javítani. 

2011. szeptember 20., kedd

Bennalvó Büszkeségem

Tudom, hogy ez nem lesz mindig így. Tudom, hogy lesznek mélypontok, és messze még a nyugalom. Tudom, hogy nem jelent sokat, de nekem mégis, mert Botond azért, lássuk be, nem egy alkalmazkodó-mester, szóval az első próbálkozásnál, a tizedik bölcsődei napunkon benn aludt a bölcsiben. Sokat mutogattuk neki, hablatyoltunk neki róla, aztán tegnap megbeszéltem vele, hogy ma ő is benn alszik. Bevittem neki egy alvóspárnát és alvóscumit, amikor azokat megkapta, lefeküdt és elaludt. Háromnegyed óra múlva ébredt fel egy síró gyerekre, botrányos állapotban, de ezt igyekszem elfelejteni. Azt hangoztattam, hogy szerintem nem fog első napokban elaludni, de a szívem mélyén mégis hittem, nem is izgultam igazán, inkább kíváncsi voltam, latolgattam az esélyeket, de valahogy bíztam benne, bíztam Bobóban, ahogy bizakodó vagyok egyébként egyelőre az egész bölcsődével kapcsolatban is. Csupa jó érzésem van eddig, imádom Ibolya nénit, ő is minket szerintem, fantasztikusan ráérzett Botondra, jó arc a többi gondozó néni is (és nem csak azért mert kaptam ma tőlük két szelet kenyeret és egy kávét, míg aludt Bobó), élvezem a külön töltött időt nagyon,  nincs lelkiismeret furdalásom, de jó érzés érte menni, várom nagyon, hogy meglássam a fürdőajtóban felbukkanó vigyorgó fejecskéjét, azon szoktam stresszelni, hogy a délutáni hisztijei, rosszkedv-hullámai miről szólnak, és nehezebben viselem őket, mint régen, de egyelőre türelmesebb vagyok, és több időt töltök vele délután. A reggelek eléggé nehezek, de ezt tudtam, hogy így lesz. Nem akar elindulni, sír, földbe gyökerezteti a lábát és elmenekül, a lépcsőház az nála kritikus pont, ott minden egyes alkalommal (nem csak bölcsibe menet) megáll és sír, hogy vegyem ölbe, ma először az elválásnál is sírt, de mire bezárult az ajtó abbahagyta, és tökjó napja volt állítólag, azért nehezen viselem, sajnálom őt is, magamat is, de valahogy arra az álláspontra helyezkedtem fejben - ez nagyon sokat segít, türelemben is, meg érzelmileg is -, hogy megadom ennek az alkalmazkodásnak az időt, megengedem neki, hogy a feszültségeit rajtam-itthon vezesse le, tudom, hogy marha nehéz neki, de látom, hogy nagyon igyekszik és ha lassan is, de biztosan halad előre. Kicsit zagyva lett, de a lényeg, hogy haladunk, sőt szerintem jól haladunk. Nagyon-nagyon nagy büszkeségem! Azért még nem eresztem ki a levegőm.

2011. szeptember 17., szombat

Földöntúli okosság



Kekszet majszol:

- Én szeretem a vaníliás kekszet. Öreganyáék már nem élnek. Mi élünk még.

(Evett egyszer kinn Gyönrőn kekszet, több mint egy éve, innen az asszociáció)

A döbbenet nem az számomra, hogy emlékszik, hanem, hogy érti mit jelent, hogy valaki él, nem él...Wow.

2011. szeptember 16., péntek

Bölcsis Bobó

Először naponta vezettem a történteket, de inkább így össze-vissza írom hol tartunk, hogy vagyunk.

Jelenleg 8 napon vagyunk túl, ebből a négy utóbbin már egész délelőtt nélkülem volt, azaz negyed 9-től fél 12-ig. Első nap kinn ültem, utána eljöhettem. Szabadok a délelőttjeim, amiket minden lelki 
gyötrelmem ellenére nagyon élvezek.

Ibolya néni szerintem csúcs. Nagyon hálás vagyok neki a következőkért: első napra hozott Botondnak két dínót, második napra egy csomag vadállatot, rugalmas, nem erőszakos, követel és határozott, mindig előre mindent mond, betartja a megbeszélteket, tényleg érzem rajta, hogy próbál a gyerekek személyiségére ráhangolódni. Egyszer sem hallottam tőle, hogy "nem érdekes, majd megszokja úgyis". Nem vár egyszerre sokat Botondtól, apránként haladnak, mindig egyeztet velem, látom rajta, hogy valóban érdekli, amit mondok, és be is építi azokat a mindennapokba.

Botond is eléggé bírja szerintem Ibolya nénit, tartottam tőle, hogy undokoskodni fog, és elutasítja, ahogy szokta az idegeneket, de nem. Az udvaron mindig igényli Ibolya néni közelségét, ha bemegy valakivel, akkor várja nagyon vissza, hallgat rá, de pl. evés-ügyben hajthatatlan: zeller-és céklafőzeléket azért nekik sem sikerült megkóstoltatni vele, de ez nem új. Botond okos és öntudatos, simán megmondja, hogy most azt akarja, hogy hagyják békén, valamelyik nap a vezetőnéni mellé ült ebédnél: Te ne ülj ide! Menj el innen! - mondta neki hősünk. Ibolya néni elcsodálkozott, hogy milyen szivacs agya van, mikor mondtam neki, hogy egyik nap 4 új dalt szavalt el itthon, hüledezett, hogy egy hallás után meg is jegyezte?! 

Ami isteni, hogy megállapodtak Ibolya nénivel, hogy Botond minden nap hazahozhat egy állatot, aki másnap visszakíséri. Ezt szorgosan és lelkesen be is tartjuk, minden délután rohan ki az előszobába az apjához: "Nézd, Apa, milyen új gepárdon van!" felkiáltással. Külön engedmény Botondnak, hogy a mellettük lévő csoportszobába is bemehet minden udvari feljövetel után (mivel őt hozzák fel először a balhék miatt), és onnan is választhat állatot magának. 

Az ottalvást keddre lőttük be, benn van a párnája, és egy cumija tokban, szemüveges jellel ellátva, de eldugva mert semmi személyes dolgát (ruháját, szandálját (!) sem szívesen) nem enged benn hagyni. A gibbont bevittük ottani alvósállatnak, de valamelyik nap meglátta, és hazahozta. Szóval mutogatják neki az alvószobát, és az ágyukban fekvő gyerekeket, de én nem nagyon hiszek Bobó belátóképességében és meggyőzhetőségében, szerintem vennünk kell egy nagy levegőt, és azt mondani neki, hogy holnaptól te is benn alszol, pont. Vagy elalszik majd, vagy nem, de csendes pihenőzni azt gondolom mindenképpen tud. Nem vagyok bizakodó, de előbb-utóbb ezen is túlleszünk.

Az udvaron nem érzi olyan jól magát, első napokban volt hatalmas balhé volt, a szobában szerintem isteni jól elvan. Naná, van egy nagy kosár műanyag állat.
A gyerekek felé nem sok érdeklődést mutatott eddig (nem voltak illúzióim), most jött a héten egy nála 3 hónappal idősebb kislány, Adél, ő nagyon tetszik neki, ma is arra mentem be az alvószobába, hogy Adélnál van minden állata, és egyesével veszi kéri el őket tőle, majd "adok neki cserébe valamit"- felkiáltással bevitt neki egy műanyag kecskét, és odadobta odaadta neki. Hazafelé megkérdeztem, kivel játszik benn szívesen, először azt mondta, hogy "állatokkal és emberekkel", majd azt, hogy Adéllal. Adél anyukája is szimpi, gondolkodom, hogy jövő hét valamelyik délutánra eszközölök egy kis "get-together"-t, hogy erősítsük bennük a szülők távollétére is a biztos pontokat. Adélon kívül Jociról hallok néha, de ennyi. Az állatairól annál többet.... És szerencsére Ibolya néniről. 

Ibolya néniről, aki jelenleg négy, azaz négy gyereket szoktat egyszerre, mert a másik gondozónő még két hétig betegszabadságon lesz, így ő szoktat be mindenkit (!). Kicsit bánkódom, meg dühös vagyok, hogy így a minden gyereknek járó 5-6 nap helyett jutott nekünk 3, de nem tudok mit csinálni, káosz van a csoportban, szívnak a gyerekek, szív Ibolya, szív majd az újonnan betoppanó Éva néni is, de egyelőre Ibolya néni uralja a helyzetet, pedig közben haldoklik az édesanyja, ő sincs könnyű helyzetben.

Botond semmi újat eddig nem kóstolt meg benn (limonádé, tejeskávé, karamell, gyümölcsökről és főzelékekről ne is beszéljünk). Ebédre csak krumplit eszik, inni csak vizet, illetve mézes teát, tejet, de abból rengeteget. Tejeskávét, karamellát nem volt hajlandó megkóstolni, vaníliás tejből hat pohárral ivott meg. Mai vicces: Ibolya néni újságolja nekem, hogy "Botond evett gyümölcsöt!". Hüledeztem, hitetlenkedtem, talán még a szívverésem is kihagyott (hiszen az étlapról tudtam, hogy nektarin van ebéd után), erre visszakérdeztem, hogy "Evett nektarint????" A válasz: "Ja, nem, abból nem kért: még reggel evett banánt!". Az nekem nem gyümölcs, úgyhogy nincs új a nap alatt.

A reggelek nehezek, egyrészt mert eleve fél-egy órával korábbra kellett állítanom a napirendünket, másrészt mert finoman szólva mesterei vagyunk a reggeli lassú éledezésnek és hosszas téblábolásnak, kicsit Bobókám nehezére esik egyből indulni ébredés után. És eleve az indulás nála örök gond (már millió pszicho-elméletet gyártottam rá, többek között, hogy annak idején türelmetlenkedtem a szülés előtti napokban, és már akartam, hogy végre megszülessen, mikor ő még talán maradt volna.), úgyhogy majdnem minden reggel van sírás, de ez nem korlátozódik a bölcsire, úgyhogy önmagában nem rossz jel.

Eddig simán elengedett, ma először volt, hogy megállt először az öltözőben, aztán a fürdőben, hogy ő nem jön be, és majdnem el is pityeredett, de végül Ibolya valahogy elterelte (valahogy, haha: állatokkal), és végül elbúcsúzott, kiengedett. Állítólag tegnap és ma sírt párszor, mert nagyon folyt a taknya és idegesítette. Furcsa egyébként, hogy kizárólag a sírás a mércéje mindennek, és az áll a fókuszban, engem speciel annyira nem zavar, mert itthon is elsírja magát naponta háromszor biztos, úgyhogy inkább más jeleket figyelnék, de nem figyelhetek, úgyhogy a sírásmentes napokat kénytelen leszek úgy elkönyvelni, hogy jól érezte magát benn a gyerekem.

Az én lelkem hullámzó, mint mindig. Alapvetően biztos vagyok a döntésem jóságáról, viszont minden egyes elutasító vagy dühös reakció Botond részéről elbizonytalanít, nem a bölcsődébe, hanem magamban, az eddigiekben, mit szartam el, milyen a kötődése, talán mégsem biztonságos, folyamatos önreflexióban állok etéren (is), ami marhára leszív, mert sokat gyötröm magam, de nem tudok kibújni a saját bőrömből. Igaza van a pszichológusomnak, hogy az okos kis fejemet néha be kellene tennem a hónom alá. Egyelőre nem tudom.

Hát, egyelőre így. Nem gondolom, hogy a nehezén túl vagyunk, az ottalvással és az állapot állandósulásának felfogásakor gyanítom, hogy lesz még mélypont, azt remélni tudom csak, hogy nagyon nem csúszunk szét, eddig egész jól vagyunk, a délutánjaink elég klasszak, és most tűnik fel igazán, hogy többet játszom-foglalkozom vele, hogy milyen sok minden belefér 3-7 óra között. Eddig valahogy elfolyt az idő a kezünk között, most lényegesebb, hogy mennyi marad nekünk, jobban kitöltjük.

Szóval én azt hiszem, Botond eléggé élvezi a bentlétet, annak ellenére, hogy a Minden idők legzökkenőmentesebben Beszokó Gyereke címet nem neki fogják ítélni, mégis egyelőre úgy látom, hogy nagyon ügyesen veszi a kanyart, látom, hogy feszültebb, van benne agresszió rendesen, velem kicsit elutasítóbb, kevésbé elnéző, de borzasztóan büszke vagyok rá, hogy milyen nagyfiú és tudom, hogy hatalmas munka neki, amin most dolgozik, de tudom, hogy sikerülni fog neki.

Remélem jövő héten nem azzal folytatom, hogy kis családunk összeroppant.

Portfólió





2011. szeptember 15., csütörtök

Őszeleji kotyvalék, jaguarundival, tortával

 Előkerül a mamusza.
- Ez macis, Mama?
- Igen.
- Miért nem jaguarundis?

Nézegetünk egy könyvet, ahol van egy szülinapi ünnepség, tortával. Mondom neki, hogy mindig az ünnepelt vágja fel a tortát, és osztja szét a vendégek között.
- Például a Bobó is a vendégek között van, és ő is kap tortát.

Ágyjelenet.
- Mama!!! Én felveszem mégegyszer szívesen a hálózsákot!
- Megint levetted, Botond? De miért?
- Mert fázva akarok dideregni.

Ráadott egy playmobil-os lóra egy lovagi páncélt, és közölte, hogy "rackaló".

Boxer szaladgál a ligetben, szájában gumilabda: "Ott az ő hólyagja".

- Valamelyik nap szeretnék bicóval menni a bölcsibe, Mama!
- Rendben, Bobó, menjünk.
- Vagy inkább repülővel!
Nevetgélek és bár tudom, hogy nem komolyan mondja, de megemlítem, hogy nincs repülőnk, erre ő:
- De nekem van! Az új házamban, ami sárga.
- És kivel laksz az új házadban, Bobó?
- Az Öcsivel. És van ott hét teve is.

A kedvencem:
Fetrengtünk a hálóban, arról beszélgettünk, ki hogyan alszik, milyen pózban, meséltem neki, hogy mikor terhes voltam vele, akkora volt a pocakom, hogy csak az oldalamon tudtam aludni. Tíz perc múlva az oldalára gömbölyödött, és közölte, hogy:
"Így feküdök az oldalamon, és a pocakomban benne van a Joci." (bölcsistárs!!)

Ma állatkert, meglát egy kis tavacskát:
- Menjünk oda, és nézzük meg, hogy van-e benne gaviál!


Esti mese után kéri, hogy olvassunk még egy picit.
- Jó, de csak egy nagyon rövidet válassz, Bobó!
- A kis dzsungel könyvét. Megígérem, hogy nem a pirosat. (Az a hosszú.)


2011. szeptember 14., szerda

Szétcsúszva

 



2011. szeptember 13., kedd

Ének a bölcsődében

A bölcsődei beszoktatás ötödik napján négy számomra teljesen új, Ibolya nénitől származó verset, illetve éneket hallottam ma itthon Botond szájából. Kis lépés az emberiségnek, annál nagyobb nekünk:
  • Ibolya néni ismer és tud olyat, amit mi nem. Tehát tud többet adni, mint mi.
  • Ibolya néni el is énekli ezeket néha-néha.
És a legfontosabb:
  • Botond elfogadja Ibolya nénit, ha a dalait hazahozza.
Az egyik verset mikor megpróbáltam megismételni, éktelen haragra gerjedt, mert elrontottam, és fejbe csapott.  Merthogy a bölcsődei beszoktatás ötödik napjáig már mást is tapasztalt, nem csak danolászást. Egyébként valami furcsaság van, mert mikor ezeket a mondókákat mondta, szégyellősen abbahagyta, mikor észrevette, hogy figyelem és lelkesednék, sőt egyiknél kérte, hogy menjek ki, amíg énekli. Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy ezennel a gyerekemnek lett magánélete??!

2011. szeptember 11., vasárnap

Álomfogó

Pár hete végre nekifogtam régi tervemnek, miszerint lejegyzem az álmaimat, igaz volt pár éjszakám, mikor alig aludtam, mert minden álom után megébredtem, és koncentráltam, hogy nehogy elfelejtsem (hiába, a neurózisom a régi), de azért van már pár izgi jegyzet. Tegnap este, Győző legnagyobb megrökönyödésére és szórakoztatására, kitettem az ágyam fölé egy álomfogót, de csak mert véletlenül a kezem ügyébe került. 
Akkor nézzük ki mire emlékszik a mai álmai közül.
Botondtól ma reggeli gyöngyszeme (miután arra ébredtem 7.07.-kor, hogy "Leesett a gepárd! Basszameg."):
- Azt álmodtam, hogy fogtam egy lajhárt, rátettem egy pórázot, és elmentünk oda, ahol az állatkert és a cirkusz van, és pont ott álltam meg, ahol a lajhárok vannak.
- Megmutattad a lajhárodnak a többi lajhárt?
- Igen. És három lajhárom volt, Tolc, Polc, és Folc. És utána elmentünk még a zebuk ketrecéhez is, bementünk hozzájuk, és a tyúkoknál letettem a lajhárokat.
Győző (aki soha nem emlékszik az álmaira!) azt álmodta, hogy egy százlábú fúrta be magát a bőre alá, végig a szája alatt, az állcsontjába. Próbálta kivágni, de nem sikerült neki, fölülről próbálta kivágni, de rájött, hogy alulról kellene kivágnia, egészen alá be kell nyúlnia, és azt magát kell kivágni, de úgy sem sikerült neki. 
És hogy én mit álmodtam? Semmire nem emlékszem. De a fiúknak beütött. Mondjuk az ő közös fotójukra akasztottam az álomfogót. De ennyi miszticizmus már nekem is sok.

2011. szeptember 10., szombat

Kotyvalék a nyárutón

Kicsit azért, hogy magam is mulattassam ebben a szomorkás időszakban.

A költő legújabb műremeke:
Hegyvidéken él a puma,
nem láttam még ilyet soha.
Hahahahaahahhaaa!

Családi idill, hárman három szobában. Én böfögök egy hatalmasat a nappaliban, erre Győző felröhög a hálóból, erre Botond kikiabál a szobájából, hogy:
- Min nevetsz, Apa?
- A Mamán.
- Miért? Mit mondott? Azt mondta, hogy saspuma? Azon nevetsz, Apa? Hhahahahahahaha!

Valami bölcsitémáról beszélgetnek apjával, természetesen arról van szó, hogy mivel játszott benn.
- Az otti tigrist hazahoztuk. (=ottani)

És csak a dokumentálás végett jegyzem meg, hogy  megdobta ma délután Győzőt egy marha nagy kővel, aztán mindkettőnket többször is megdobott marék kiskővel, megtépte Győző haját, megmarta a mellét, megtépte az én hajam (miközben a nyakamban ült), megdobott egy tigrissel és itthon még a térdembe is bele akart harapni. És közben ilyen fejeket vágott, mint a képen. És nem vagyok biztos benne, hogy nem hagytam ki valamit.

2011. szeptember 8., csütörtök

2011. szeptember 6., kedd

Répatorta

Nem azért, mert elbíztam magam, és azt képzelem, hogy eztán már recepteket is közzé kell tennem, de ez annyira istenien sikerült, és annyira egyszerű (!) és egészséges, hogy megosztom veletek, hátha kedvet kaptok.

Répatorta

Hozzávalók:
  • 25 dkg reszelt sárgarépa
  • 1 reszelt alma (opcionális)
  • 4 tojás
  • 2 evőkanál citromlé, és a citrom reszelt héja
  • 20 dkg nádcukor
  • 12 dkg (bio) tönkölybúza liszt
  • ½ csomag sütőpor
  • 10-15 dkg darált dió (vagy mogyoró)
  • 1 Mascarpone
  • 1 tábla fehér csoki
Elkészítés:

A tojások fehérjét kemény habbá verjük, hozzáadjuk a cukrot, a citromhéjat, majd belekeverjük a tojás sárgákat, a sütőporos, szitált lisztet, a darált diót, és a reszelt répát és almát.
Kivajazott tortaformában, előmelegített, közepes hőfokú, 180 °C - os sütőben tűpróbáig sütjük (kb. 50 perc). A mázhoz a csokit megolvasztjuk és összekeverjük a Mascarponéval. Megkenjük vele a tortát, az oldalát is, és megszórjuk dióval. 


Az én tortaformámhoz kicsit emelni kellett volna az adagokat, ezért lett ilyen lapos, nagymamám szerint annyira finom volt, hogy jobb lett volna, ha nagyobbakat haraphattunk volna belőle, de nekem így is jó volt. Kár, hogy akinek csináltam (Bálint öcsém), nem szereti a répatortát... Pedig semmi répa íze nem volt, erre Győző a tanúm, aki utálja a répát de ez még neki is ízlett, és ha a bevonatot leszámítjuk, akkor még az egészségesebb torták közül való. 

2011. szeptember 5., hétfő

Olvasónapló

Amikor olvasnivalót választok a polcról, lelki szemeim előtt mindig megjelenik a kép, ahogy egy könyv odavonzza a kezem magához, hogy őt emeljem le a polcról, mert mondanivalója van számomra.

A nyár folyamán éppen ők kúsztak be a kezeim és így a gondolataim közé.

Csernus Imre: Ki nevel a végén?

Az első könyvem a hírhedt dokitól. Ajándékba kaptam, ez is külön megér egy misét, hogy kitől, de ezt most felejtsük el. Mit sem sejtve kezdtem el olvasni, nem gondolkodtam, azt hittem "lájtos" kis gyereknevelős könyv. Rendesen odacsapott, hogy finoman fogalmazzak és azonnal rájöttem, hogy sokkal inkább önnevelésről, mint pedagógiai fejtegetésekről szól a könyv. Persze valahogy mindig abban a hármasban vetődik fel minden gondolat, hogy: 1. honnan jövünk, azaz mit kaptunk mi a saját szüleinktől (a sor végtelenül folytatható, kérdés hány generációig érdekelnek minket a miértek), 2. milyenek vagyunk mi, milyen szülők tudunk lenni mi, 3. milyen ember lesz, akit mi neveltünk, mi mindenben hatalmas a felelősségünk súlya. Hát, mindhárom szinten sokkolóak voltak számomra az olvasottak. Lassan haladtam az olvasással, pár oldalanként le kellett tennem, mert sok volt a megrázó, emésztenivaló gondolat.  Többször sírtam is a felszínre hozott igazságoktól. Nyilvánvaló, hogy nagyon elememre tapintott a téma, biztosra veszem, hogy tízből nyolcan simán, pulzusszám-emelkedés nélkül olvassák el, nekem most nagyon betalált. Keményen, tényszerűen és húsbavágóan aktuálisan fogalmaz a doki. Kicsit olyan érzésem volt, mint ha a pszichológia tankönyvek hasábjain olvasott általános, üres és borzasztó távoli, steril sémákat most feltöltve, aktualizálva, ízig-vérig a jelenlegi magyar társadalmi jelenségekre vonatkozóan olvasnám. Nem általában beszél a problémákról, személyiségekről, hanem rólam beszél, az én életemről, az én kérdéseimről, a barátnőm, haverom, rokonom, szomszédasszonyom életéről beszél, minden porcikájában uptodate. Ami még ezen felül zsenialitása a könyvnek, hogy úgy állították össze, hogy Csernus sorai közé beszerkesztették egy gyerek, egy szülő és egy tanár reflexióit, az esetek többségében ezek a legütősebb részek, a gyerek mondta a legtöbb nagyon éleslátó dolgot (az biztos az én bénaságom, hogy az utolsó fejezetben jöttem rá, hogy lány az illető). Nagyon jó, hogy ellensúlyozzák, tompítják, javítják Csernus néha túlságosan sarkos és könnyen kimondott véleményét, istenien leoltják és helyre teszik, teljesen kerekké téve a képet. Ezekre Csernus már nem reagál viszont, ami miatt sokszor úgy éreztem, hogy csúnyán alulmaradt az érvelésben, de így jó.
Sokat rosszat el tudnék mondani Csernus általam vélt személyiségéről és a stílusáról, lehet benne hibát keresni és találni bőségesen, de ha ráérez az ember, hogy mikor min kell átlátni és hogyan kell szűrni, akkor azt gondolom, hogy nem érdemes fújni rá, mert páratlan egy figura és sokat lehet tőle tanulni.
Csernus Imre: Ki nevel a végén? (2008) Jaffa Kiadó

Szabó Magda: Katalin utca

Soha semmit nem olvastam Szabó Magdától (nem, még az Abigélt sem, nem is láttam), megint sorsszerűen került hozzám ez a könyv, már kicsit érintettük, de most bővebben. 
A szerző saját leírásából a belső borítón annyi derült ki számomra (mivel semmit nem értettem belőle), hogy ez az irodalmi alkotásoknak valami állati magas fokán lévő példánya lesz, büszke voltam magamra, hogy nekikezdek, mígnem az első fejezetből szinte egy szót sem értettem: elhangzott vagy húsz név, mind hasonló egymáshoz, úgy éreztem ez a művészetnek és az elvontságnak az a magas foka, amihez én kevés vagyok, és kezdtem magam egyre szarabbul érezni, és latolgattam a könyv szégyenteljes abbahagyását, mikor a második fejezetnél kezdett oszladozni a köd, és ráéreztem az ízére. Az elejétől kezdve nagyon emlékeztetett a hangulata, a kedvenc regényemre, az Utas és holdvilágra, úgyhogy üdítő volt, olyan érzés volt, mintha a kistesóját olvasnám (képzavar, tudom). Nem tenném a tűzbe a kezem, hogy minden mélységét és rétegét értettem a Katalin utcának, a csattanóján pedig a mai napig merengek, de azt hiszem azért a lényegét sikerült megértenem, és ha nem is fogom annyiszor újra olvasni, mint az Utas és holdvilágot, vittem ebből is magammal bőven.
Szabó Magda: Katalin utca, Európa Könyvkiadó

Popper - Ranschburg - Vekerdy: Sorsdöntő találkozások: Szülők és gyermekek és Ranschburg Jenő: Szülők könyve

Az első egy kis vékony, jelentéktelennek tűnő, páróra alatt elolvasható, majdnem taszító könyv (nem szeretem az ilyen kis füzetkéket), aztán mégis csak fontos lett, hogy elolvastam. A másik sem tetszett, mert nem szeretem a kifejezetten gyereknevelős könyveket, nem érdekelnek a szoptatási tanácsok, a pedagógiai okfejtések és hisztikezelések tankönyvi példái, unom őket (nem azért, mert minden a kisujjamban lenne, de mégis), és a Szülők könyve pont ilyennek ígérkezett, ráadásul Ranschburg írta,  tehát nem kötődő nevelési elveket valló szülőként, nem voltak illúzióim, hogy ebben a könyvben nyerek  majd megerősítést, nem is csalódtam. Nem is olvastam el az egész könyvet, mivel mondanom sem kell, hogy a tudatos családtervezés, a méhen belüli anya-gyerek kapcsolat, illetve a csecsemő minél többszöri szoptatását, egy ágyban alvás nagyszerűségét és egyéb korai szentimentális dolgokat tárgyaló fejezeteket átlapoztam, és a csak a dackorszakos részeket nyálaztam át. Persze, ez kézikönyv, szóval, ha az ember nem csak kölcsönbe kapja, jó lehet mindig az aktuális életkornál felütni. A másik könyvvel összhangban és összekeveredve viszont nagyon szöget ütött a fejemben egy gondolat, és azóta is ez az áramlat folydogál a fejemben. Nevezetesen, (Poppernél is olvastam erről), hogy valóban: mekkora sorsdöntő találkozás a gyerek és szülő találkozása, és ennek mekkora súlya van. Iszonyúan aktuális ez a téma nekem, mert mostanában sok a gond a Botonddal való kapcsolatunkban, amik miatt talán bizonytalanabb és csalódottabb vagyok, mint vele kapcsolatban eddig valaha, szóval nagyon elgondolkodtatott, hogy mennyire sorsdöntő az (már az ő szempontjából), hogy az érzelmeire, viselkedéseire, hangulataira mi hogyan reagálunk, hogyan címkézzünk, mit jelzünk neki vissza, mennyire "kompatibilis" az ő egyénisége a miénkkel, mennyire akarjuk a saját akaratunk alá hajtani a személyiségét, illetve mennyire engedjük azt annak romlatlanságában kibontakoztatni és olyannak elfogadni amilyen ő. Őt akarjuk a magunk képére formálni, vagy a bennünk élő képen akarjuk felülírni őhozzá alkalmazkodva. Nekem ez hatalmas feladatom, és sajnos nem állok vele túl jól.
Popper - Ranschburg - Vekerdy: Sorsdöntő találkozások (2005) Saxum Kiadó
Ranschburg Jenő: Szülők könyve (2007) Saxum Kiadó


Csernus Imre: A nő 

Ezt is olvastam a nyáron, emlékszem, hogy sok ütős és meghökkentő igazságot mond ki benne Csernus, kevésbé tisztelve, mint hülyének nézve a nőket, de ezt minden sovinizmus nélkül teszi, hiszen a férfiakat ugyanúgy címeres idiótának látja. De ez megint csak szemléleti kérdés, és szerintem a lényegen nem változtat, rengeteg dolgot élesen és tényszerűen lát és láttat. Lehet az embereket babusgatni, megerősítgetni, támogatni, ennek is megvannak a maga terápiás irányzatai. Ő nem ezt az utat választja, és ezt ki is mondja: szembesít, direkt módszerekkel, kíméletlenül rávezet az igazságra és kényszerít a hazugságok elhagyására. Attól még a folyamatok, működések, jelenségek azonosak, csak a megközelítés és tálalás más. Lehet választani. Meg lehet dönteni, hogy akar-e valaki haladni vagy nem, és ha igen, milyen tempó az, amit a személyisége el bír viselni. Én biztosan sírva fakadnék és örökre megnyomorodnék, ha elzavarna az irodájából, hogy jöjjek vissza, amikor lefogytam vagy  kidobtam a pasimat, de attól még nagyon egyetértek azzal, hogy az élet egy állati kemény terep, ahol mindenki hazudik önmagának is, másoknak is, és mást sem csinál, csak játszmázik, mindenki egy csúnyán elb*szott emberi görcs, ahol - tisztelet a kivételnek - nincs más lehetőségünk, mint mérsékelni a károkat és vért izzadva mindent megtenni, hogy én-azonosan élhessünk. Majd egyszer. Nem olyan üdítő olvasni, de szerintem így van.
Csernus Imre: A nő (2007) Jaffa Kiadó

Első körben ezeknek gondoltam emléket állítani, de nemsokára folytatom a sort.

2011. szeptember 3., szombat

Találós kérdés 11.

Nem terveztem megemlékezni a történtekről, mivel az új Tarka Tehén felbukkanása is méltatlanul kevés sajtóvisszahangot kapott, s ebből arra mertem következtetni, hogy nem túlságosan közérdekűek az életünk hatalmas port kavaró olyan eseményei, mint egy állat elvesztése. 
Na, de a kérdés, ezúttal néhány válaszlehetőséggel, hiszen szokásunkhoz híven a kérdés álnaiv.

Mi történik a képeken?


A) Aranyat mosunk.
B) Feszültségünket 3D-s zen-kertben kapirgálással vezetjük le.
C) Néhány órával azután, hogy Botondnak megtartottam egy patetikus kiselőadást az életbe vetett bizalom nagyszerűségéről, az optimizmus diadaláról, másfél órán át keressük azt a Bagirát, amit három hónapja elvesztettünk, de tegnap csodával határos módon megtaláltunk, és 24 órán belül megint elhagytunk.

Következzen még néhány kép búfelejtésül a link után.

2011. szeptember 2., péntek

Bilipisi

Megvolt az első.

2011. szeptember 1., csütörtök

Rajzos cukiságok

Ha valami nem eltúlzott szentimentalizmust vált ki bennem Botonddal kapcsolatban: az a kézügyessége. Valójában lehet, hogy nem is jól látom, és igazából egy finom-motorikai zseni, de mégis afelé hajlok, hogy nem technika vagy a rajz dicséretekkel lesz tele az ellenőrzője. Egyelőre elméleti szakember-gyanús.
Na, de azért csak akad etéren is sikerélményünk. Lássuk.

Ezt még két hete csináltuk, én rajzoltam zölddel, először egy kört, majd ő beletette a szemeket és szájat, aztán én megrajzoltam ezeket, ő pedig körbekerítette, sőt még hajat is rajzolt. Itt szembesültem vele először, hogy tud "kört" rajzolni, ami - ahogy tudom -, akkor következik be, amik az énhatárok-éntudat kialakul. Soha az életben nem jöttem volna erre rá magamtól, de logikus.


Ezt ő rajzolta, nyilvánvalóan tök véletlenül, de mégis: egy violinkulcs :))


Ezt pont néztem, ahogy rajzolta, elég tudatosan készült, először pöttyök nélkül, akkor közölte, hogy delfin, majd mikor bepöttyözte: gepárd testű delfin. És elmutogatta, hogy hol a hátúszója, farkúszója, feje, szeme, teste. Nekem tetszik.


Ezen már kicsit lehidaltam, megrajzolta a körvonalat, majd a szemet, majd a szarvat, megmondta mi az, de magamtól is tudtam. Vérprofi. Kitaláljátok? 


Ehhez kicsit magyarázkodnom kell, ugyanis a madarat én rajzoltam, hárpiának készült, a csőrénél kicsit hattyús lett, az egy tőből kinövő lábaira nincs mentségem, de Botond szerencsére jóváhagyta, sőt azt mondta, hogy "Ez Apa. Apa varjúnak öltözött." Majd alárajzolta ezt a valamit, és közölte, hogy "Apa elkapja ezt a fonalszerűséget."

Hát, így állunk. Remélem azon senki nincs meglepődve, hogy nem gombák, házikók vagy napocskák szerepelnek a rajzlapjainkon.
Végül egy kis testfestős ízelítő a mindennapjainkból:

A link után még egy kis videó is.