Szellemidézés

Lefekvés előtt még gyorsan felmentem a facebook-ra, abban a gyanútlan hiszemben, hogy pár másodperc alatt végiggörgetem a hírfolyamot és nyugtázom, hogy semmi bréking nyúz nem történt, nem maradok le semmiről, ha elmegyek aludni. Ehelyett megláttam valamit, amitől megfagyott az ereimben a vér. 

Valójában semmi különös nem történt, mármint semmi olyan, aminek az én életemre hatása lenne, mégis teljesen lefagytam. Két ember a múltamból, akik egy időben a legfontosabbak voltak, de régesrég nem tartjuk a kapcsolatot, összeházasodott. Nem tudtam róla. Egy üzenőfalra feltett videóból tudtam meg. Majdnem elsírtam magam és alig bírtam összeszedni magam. Megalázva éreztem magam.
Nem értettem, mi bajom van, miért van rám ez ekkora hatással. Aztán zuhanyozás közben rájöttem, azt hiszem.

Van az életemnek több szakasza, ami a mai napig nem hagy nyugodni, érzem, hogy vannak színterek és díszletek, amik között még mászkálnak szellemeim, akiket fel kellene kutatnom és végeznem velük. Mindig azt képzelem, hogy egyszer még visszavezet ezekre a helyekre és időkbe az utam, és majd lehetőségem lesz szépen nyugodtan nézelődni, mi maradt ott nekem helyretennivaló. Nem tudom, mikor fogom megérteni, hogy vannak ajtók, amik örökre, végérvényesen és megváltoztathatatlanul bezárultak előttem. Mindig ringatom magam, hogy majd egyszer még visszatérünk erre és erre a színtérre, de fel kellene fognom, hogy nem. Dacos vagyok, és azt gondolom, hogy van egy párhuzamos valóság, ahol megállt az élet, és bármi a múltból újra hozzáférhető, és nincs más dolgom, mint megtalálni az átjárót.

Mindig hittem, hogy nincsenek véletlenek, hogy az élet szimbólumokból áll, csak tudnunk kell dekódolni őket. Most olvastam el Szabó Magda Katalin utcáját. Azt hiszem erről szól, arra viszont még nem jöttem rá, hogy mit vétettem a múltam bizonyos szemelvényei ellen, ami miatt nem tudok visszamenni rendet tenni. Popper Péternél is visszatérő gondolat, hogy a múltat le kell zárni ahhoz, hogy a jelenben harmónia lehessen, hosszasan indokolja, magyarázza. Ez is megtalált, hát. Lezárni a múltat. Az egyik legnagyobb életfeladatom.

A másik, hogy az illúzióimat egyszer s mindenkorra le kell lepleznem. Elég ügyesen tudok ideologizálni a magam számára, a végsőkig képes vagyok meggyőzni magam bizonyos dolgokról, és az egész világgal képes lennék szembeszegülni, csak hogy megvédjem bizonyos magam köré falaimat. Ez a tegnapi lefagyós érzés is, azt hiszem, erről a tőről fakad. Hittem valamit, hitegettem magam évekig, elfordítottam a fejem és csak némi keserűséget engedtem meg magamnak ezügyben, többet nem, ez pedig kevés volt ahhoz, hogy tudatomra ébredjek. Csak képzelődtem, pedig a világon semmi nem erősítette meg az elméletemet, a napnál is világosabb kellett volna, hogy legyen, hogy vannak áthidalhatatlan távolságok, és hiba hagynom, hogy bizonyos dolgok (pl. a facebook) megtévesszenek, és azt higgyem, még élhet egy olyan kapcsolat, ami régesrég nem létezik. Azt is meg kell értenem, hogy vannak egyirányú utcák, ahol nem osztozunk az érzéseken és emlékeken: vagyok én, nekem jelent, amit jelent, de másnak mást jelent, talán semmit. Persze ez megint egy illúzió: azt hiszem, csak mert nekem fontos valami, amit valakivel együtt éltem meg, azt képzelem, hogy annak a másnak is fontos. Kemény dolog, amikor megmérettetnek kapcsolatok és esetleg elbukunk rajta. És főleg akkor kemény, ha beismerjük, mi a mi szerepünk a bukásban. (A megmérettetésekről meg itt olvastam sokat, szintén megrémiszt, hogy mennyi aktualitása van mindennek.) És akkor meg is érkeztem azt hiszem, életem legnagyobb kihívásához: a felelősségvállaláshoz. A legnagyobb mumusom.

Egy ideje felgöngyölítő szakaszában vagyok az életemnek, azt is mondhatnám, hogy puzzle-ozom a múltam, a családom, a személyiségem, a környezetem, az életem darabkáival, van vagy tizenkétmillió darabja, némelyik egyértelmű, hogy hova való, persze ezeket sem könnyű összeilleszteni egymással, némelyikről viszont semmi nem derül ki, hogy hová való lenne, csak érzem, hogy hiányzik valahonnan, vagy tapasztalom, hogy nem illik valahova, de a helyét nem segít megtalálni, szóval ezeket csak teszem ide-oda, próbálkozom és bízom benne, hogy kellő türelemmel előbb-utóbb megfejtek minden titkot és talán összeáll a végeredmény: én. Csak azt nem szeretem, mikor épp nincs kedvem játszani, de az élet mégis rákényszerít és ha akarom, ha nem, foglalkoznom kell egy-egy darabbal. Mindegy, legalább ennyivel is előrébb vagyok.