2011. július 29., péntek

Bozsoki életkép


Az alábbi morzsák megközelítőleg két percen belül zajlottak le, tegnap még vonatra akartam ültetni és hazaküldeni, ma eléggé jó formában volt, de mindjárt meglátjátok.

Fakockákkal játszik, folyton leborul a torony, motyog maga elé, .
- Nem tudom felépíteni. Ne baszki, hogy nem tudom felépíteni. Ne bassz.
Odaszalad Hugihoz, aki Tekken-ezik:
- Menj csak oda, Babácskám, hogy milyen tornyot építettem!
Majd odaszalad a képernyőhöz, ahol Hugi épp egy sárkányszerű szörnnyel verekszik, undorító és rémes az egész játék, de a háttérben kiszúr valamit, rátapad a képernyőre, hozzáér az arca, úgy mutogatja:
- Nézd csak, sétálgatnak közbül a malacok.
Az életben nem vettem volna észre olyan kicsik és jelentéktelenek voltak.
Pár perccel később, megérkezik Áki, három csomagolt croissant-nal. Nem kérdés, hogy hősünk máris ott terem.
- Falatoztok, Bobókám, jól látom?
- Ühüm, jutifalatozunk!
Aztán még egy ilyennel megküldte Ákit:
- Áki, te egy takaró vagy. Egy dagadt takaró. 

Ja, és az Aladdin-ból a "Csak egy falat kenyér" című dalt úgy énekli, hogy "Csak egy rohadt egér. Ha megcsapom, máris nem él!", illetve engem elkezdett Emlősnek hívni (a la Ákoska), és a "kulázást" is felvette az aktív szókincsébe.

Megint igazolva érzem a "becéző szavak" találóságát.

2011. július 22., péntek

Kérdéses

Ki fogja betakargatni? Végigsimítani a hátát és puszit adni az alvó arcocskájára, hogy nyugodt legyen az álma?
Megérintik-e majd? Gyengéden nyúlnak hozzá, vagy durván rángatják majd, hogy induljon már, ne ácsorogjon?
Ha bánat éri, észreveszik-e, hogy szomorú? Megkérdezik-e mi baja? Legalább csak néha?
Ha összezavarodik és szüksége lenne egy felnőttre, hogy elmagyarázza neki, mi történt, mi az oka annak, amit látott-hallott, lesz-e, aki meglátja ezt és készséggel a helyére teszi a kis fejében kavargó gondolatokat vagy örökre kérdésként reked meg benne a tapasztalat?
Fognak-e vele beszélgetni, meghallgatják-e, vagy elcsitítják és elhajtják játszani?
Hagyják-e majd szabadon felfedezni a világot, vagy folyton feleslegesen korlátozzák majd?
Ha valamit tiltanak neki, elmagyarázzák-e majd, hogy miért teszik?
Gyakran mond okos és döbbenetes dolgokat. Lesz-e, aki örül majd ennek, egyáltalán meghallják-e ahogy a zsivajban egy kis vékony hangocska hatalmas okosságot mond?
Vagy éppen viccet. Nevetnek-e majd vele a huncutságain, viccein?
Megérzik-e, amikor szüksége van egy ölelésre, jó szóra, simogatásra, mert szorong vagy bizonytalan nélkülünk?
Lesz-e, akinek a jelenléte megnyugtatóan fog rá hatni, vagy vaktában, egyedül fog tapogatózni egész nap, és csak a túlélésre játszik majd.
Amikor már órák óta egyedül játszik majd a műanyag állatokkal, lesz-e, aki odamegy hozzá és szóba elegyedik vele, hogy ő lelkesen mutogathassa, hogy külön csoportba rendezte a kétéltűeket és a hüllőket?
Amikor majd káosz lesz körülötte és ordít a sok gyerek, és a hatalmas zsivajban megzavarodik ő is, akkor is tudja-e majd, hogy van két ember a világon, aki abban a percben is rá gondol, és akiknek ő a legfontosabb az életben, és mindennél jobban szeretik őt. Csak őt. 
Fognak-e énekelni, rajzolni, olvasni velük és legalább feleannyi dolgot megtanítani nekik az életről, mint mi?
Lesz-e aki tudja, hogy ő egy különlegesen értékes, okos és imádnivaló gyerek, és a világon a legfontosabb nekünk, hogy jól bánjanak vele? Fognak vele kivételezni, lehengerli őket a személyisége?
Tudni fogja-e továbbra is, hogy mindennél jobban szeretem?
Tudni fogja-e, hogy bízom benne és abban, hogy amit eddig adni tudtam neki, annak elégnek kell lennie ahhoz, hogy megállja a helyét ebben az új helyzetben?
Megérti-e, hogy miért teszem ki ennek a változásnak?
Tudja-e majd élvezni a külön töltött órákat?
Megbízik-e bennem, hogy minden délután rohanunk majd érte és soha nem hagyjuk el őt?
Elhiszi-e nekem, hogy minden szempontból mérlegeltem a döntést, és legjobb tudásom szerint döntöttem így?
Tudja-e, hogy nekem is rettenetesen fáj, hogy így alakult és ha tehetném, akkor még nagyon sokáig tölteném vele minden percemet.
Megbocsátja-e, hogy úgy érzem, többet gyarapodhat a bölcsődében, mint velem? Megbocsátja-e, hogy "kiégtem", és képtelen vagyok lekövetni a szellemi, szociális, mozgásos, kézügyességi, kulturális, stb. igényeit?
Megbocsátja-e, hogy nem tudok vele egész nap a szőnyegen ülni és folyton megújulva játszani és beszélgetni vele?
Megbocsátom-e magamnak, hogy én, aki láttam a legelső mosolyát, átfordulását, az első egyedül megállását, az első lépteit, hallottam minden kacagását, minden először kimondott szavát, végignéztem, ahogy megtanult a kezén számolni, vagy cipzárt felhúzni, minden egyes teljesítményénél jelen voltam és vagy fogtam a kezét, vagy csak a szavaimmal drukkoltam majd örömködtem neki, én akinek könnybe lábad a szeme minden újdonságnál, amit megtanul, megbocsátom-e magamnak, hogy lemaradok majd a nagy pillanatairól. Túlélem-e, hogy a gondozónője lesz az első, aki meghallja a K hangot, vagy aki láthatja az első bukfencét.
Megbocsátja-e, hogy önző vagyok és szükségem van munkára, felnőttekre, kihívásokra.
Elhiszi-e, hogy talán kiegyensúlyozottabb, jókedvűbb, töltöttebb leszek délutánonként?
Így lesz-e?
Tudok-e majd a délutáni órákban valóban minőségi együttlétet biztosítani magunknak? Mennyire leszünk fáradtak és csüggedtek?
Tudom-e majd élvezni a különlétet? Várom-e majd, hogy találkozzunk vagy átlendülök a ló másik oldalára?
Meg tudok-e bocsátani önmagamnak és elhinni mindazt, amit tőle is várok? Elhinni, hogy valóban azért van bölcsődében, mert ez a legjobb választásunk.
Tudok-e bízni abban, hogy vigyáznak rá helyettem is?
Tudom-e hinni, hogy jó helye van és vidáman játszik?
Kiegyensúlyozottan kapom-e vissza délután?
Foglalkoztam-e vele eleget élete legfontosabb időszakában? Sikerült-e mindazt belepréselni, amit szerettem volna, vagy kimaradt csomó minden?
Elég volt-e mindez ahhoz, hogy legyen bizalma a világban és bennünk?
Fogja-e egy idő után kifejezetten szeretni a bölcsit vagy mindig csak elviseli majd?
Fog-e ezért büntetni minket, vagy felhőtlen, tömény boldogságos intim délutánjaink lesznek?
Lesz-e olyan, hogy ha nyűgös, szomorú vagy dühös, nem arra fogok gondolni, hogy az én hibámból érzi rosszul magát?
Megbocsátom-e egyszer magamnak a rengeteg elvesztegetett órát, amikor játszani szeretett volna, vagy tudtam, hogy szüksége lenne rá, mégis elhajtottam, hogy takarítsak, pakoljak, teregessek vagy főzzek?
Lesz-e munka és bölcsi mellett magamra is időm?
Hogy fogok minden reggel kikelni az ágyból, összekészíteni magunkat és hogy fogjuk viselni, hogy feladjuk az itthon tengődős kényelmes életünket?
Lesz-e időm minden reggel normálisan felöltözni a nagy kapkodásban?
Hogy fogjuk győzni minden reggel a készülődést?
Ha minden munka utáni időmet vele szeretném tölteni, mikor fogok futni, franciát tanulni, jogsit csinálni, képzésre járni, terápiára járni, és hogy fog mindaz beleférni az időnkbe, ami most sem fér bele, pedig muszáj volna?
Meghozza-e az új élet magával azokat az új és jó változásokat, amikre várok nagyon? Lendít-e az életünkön az új élet vagy marad minden a régiben?
Milyen lesz elengedi a kezét?
Képes leszek-e rá?
Hogyan tudom majd újradefiniálni magam nélküle?
Sikerül-e újra felépíteni a gyerek nélküli életem?
Megtalálom-e a helyem a világban?
A világ legnagyobb kincsét tartom a tenyeremben. Hogyan engedjem el? Félek.


De a törpök élete nem csak játék és mese

2011. július 19., kedd

A költő hozzászól

Nagyon régóta van az, hogy mindent a világon átkölt, hol viccesre (leggyakrabban a pisi-kaki-témakör alkalmazásával), hol felcserél szavakat, más rímelő szavakat biggyesztve a versekbe, dalokba. Ez utóbbi egyébként mindig meglep, hogy milyen érzéke van hozzá. Honnan a francból tudja, hogy milyen szó behelyettesítésével lesz ugyanúgy összecsengő egy sor? Na, mindegy, mert Botond ezen zseniális képessége nem a következő versikéből fog kiderülni számotokra, ez ugyanis inkább szabadvers (hiába: mai gyerek ez), a gyerekem első teljesen saját költeménye, ami ma pattant ki az okos kis fejéből, miközben nagyszüleim kertjében medencéztünk, beszélgettünk. Fogadjátok szeretettel, a címét is maga adta neki, elejétől a végéig saját munka. 
 
Erdélyi Botond: Csokigolyós vers

Csokigolyót ettem
Sütit meg csokigolyót ettem
Karfiolt nem ettem
Káposztát sem ettem
Virágot sem ettem
Növényet sem ettem
Lombot sem ettem
Fatörzset sem ettem
Fakérget sem ettem
Bumm!

Ennek néhány variációja elhangzott ma, de amikor papírt-ceruzát ragadtam, és megkértem, hogy mondja el a versét, akkor épp ezt hordta össze. Majd közölte:
- Mama, ne írd le az én versemet!
- De miért?
- Mert az nem vicces. Azért.

Nincs sok hozzáfűznivalóm. Talán csak annyi, hogy Juditnak lesz igaza, és ha netán alkotói válságba kerülnének, bátran jöhet hozzánk a L'art pour l'art-csapat ötletekért.

2011. július 18., hétfő

180 km, néha több...

...avagy a hétvége tanulságai. Lássuk, kinek mi.

Számomra
  • Felesleges volt az esküvő kitűzése időpontjától (hónapok óta) folyamatosan aggódnom Botondért, mert isteni hétvégét töltött Győző szüleivel. Voltak hajóval a Margitszigeten, etettek őzeket, nem láttak aranyhalat, ettek-ittak jókat, olvastak rengeteget, nem ébredt fel éjjel, minden flottul ment, volt nagy kényeztetés. Tudtam, hogy így lesz, mégis az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy jól döntöttem-e (Igen, jól döntöttem.)
  • Botond tudja, mit beszél. Mikor kérdeztem, mit hozzunk neki az esküvőről ajándékba, azt mondta: gumikígyót. Nem variáltam, gumikígyót vettünk neki a miskolci isten-áldja-meg-hogy-vasárnap-is-nyitva-van-Regioban (1600 forintért). Úgy örült neki, mint még soha semminek. Tapsikolt, elérzékenyült, ujjongott. Soha nem láttam még ilyen boldognak. Komolyan. Én rézsiklóként adtam át, de Botond és egy kígyós könyv szerint szivárványkígyó. Ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak?
  • Hiába hiszed, hogy otthon hagytad és gondosan elcsomagoltad a gondjaidat, azok önálló életet élnek, és kapaszkodnak utánad. Egy esküvői lazulásba is csúnyán belepiszkíthat a realitás, könyörtelenül utánad nyúl, és hiába szerettél volna csak aznap nem foglalkozni vele, a legjobb buli utóízét is könnyedén elcseszheti. 
  • Nemvárt tükrökbe, figyelmeztető jelekbe, beszélgetésekbe szaladhat az ember, gyönyörű és fájdalmas pillanatokat csíphet el az ember. Már ha nyitott észrevenni ezeket. Elmúlásról, öregekről, fiatalokról, szerelemről, kezdetekről, szülőkről, bejárandó utakról, fejlődésről. 
  • Imádom továbbra is az egész családom, szenzációs banda úgy, ahogy van. 
  • Nagymamám külön tanulságos volt számomra.
  • A tánc a lélek tükre. Életem legkellemetlenebb táncélményén vagyok túl. Azt hittem eljátszhatom, hogy jól érzem magam a bőrömben, és tudok fesztelenül, józanul táncolni. Nagyon csúnyán lebuktam. Szembesítés és szembesülés egyaránt kellemetlen volt.
A távolba révedő nagypapa számára
  • Számvetés. Azonos helyszín, a különbség 60 év. Akkor és most. Gyerekkor, háború, lángokban álló avasi kilátó, óvóhelyek; időskor, béke, család, fiatalok, borospince, lakodalom, változás. 
Nagymamám számára
  • Még mindig istenien tud kinézni, egyáltalán nincs mit szégyellnie, sokan megirigyelnék, ahogy ő kinéz.
  • Igenis jó néha belevetni magát a hatalmas családi forgatagba, mert olyan fesztelen és vidám volt, mint régen.
Botond számára
  • Néha megéri minket elveszíteni egy napra, utána ugyanis gőzerővel kompenzálunk: hoztunk neki pár ajándékot (kígyó, Postás Pat dvd, teke), ezres fordulatszámon játszottam vele tegnap délután és ma egész nap. Holnaptól visszatérünk a régi kerékvágásba. 
  • Legközelebb érdemes lesz alaposabban megválogatnia, kit kér meg, hogy tegye tisztába.
Péter (apósom) számára
  • Gyereket fekve teszünk tisztába, és a pospsitörlőt előre a kezünk ügyébe készítjük.
Ákoska, az örök pesszimista számára
  • Sosem tudhatod, hol lelsz ingyen pezsgőre korlátlan mennyiségben.
Bence öcsém számára
  • Legközelebb ne húzza ki magát a családi események alól, ld. Ákos esete.
Az ifjú pár és a szajré őrzésével megbízott unokatesóm számára
  • Ne hidd, hogy nincs olyan patkány a földön, aki ellopja a rokonoktól nászajándékba kapott másfél-kétmillió forintodat.
Hideget-meleget egyaránt hoztam haza, a fotók itthon sokat lendítettek a mérlegen, mert igazán fontos és jól elkapott "élménypillanatokat" rögzítettünk. Fontos hétvége volt.



Napok kotyvaléka

Ligeten, a kertben, az apjának:
-Menjünk be a házba, Apa, de leginkább az emeletre!

- Arra gondoltam, Bobó, hogy hoznánk neked valami apró ajándékot az esküvőről.
- Én szívesen vágynám egy kígyóra.

Szeretgetni akarom, nem engedi.
- Milyen undok kis béka vagy, te, Bobó!
- Nem. Egy kedves, aranyos kis béka vagyok.

Új beceneveink: Anyus, Mamus, Anyuci - Apus, Papus, Apuci

Biciklizünk a Városligetben, mondom:
- Nézd, Bobó, ott egy traktor!
- Te milyen szemfüles vagy, Mama!

Évődünk a szokásos evés körüli mizériánkkal:
- Mit szeretnél reggelizni, Bobókám? Vajas kenyeret? Pirítóst? Lekváros kenyeret? Szalámis, sajtos kenyeret?
- Nem szeretnék ilyen butaságokat reggelizni, Mama!
(For the record: végül lekváros kenyeret evett, de csak mert látszólag véletlenül letettem a keze ügyébe és kimentem a konyhába.)



2011. július 15., péntek

Az első közös

Mármint fotó, ami Botondról és az ő nagypapájáról készült. Kicsit sokat kellett rá várni, de ennek is eljött az ideje. Ahogy az élet maga, az ő kapcsolatuk is összetett és szövevényes (mit is várunk, mikor az én életemnek is kiemelten hadilábon álló pontja a vele való kapcsolatom). Botond minden alkalommal kicsit húzódozik, ha bejelentem a Nagypapával való találkozást (régebben rángatózva ordított), viszont, amint belép a térbe, csüng rajta, kokettál vele, incselkedik, próbál közel férkőzni hozzá. Mission impossible. Életem talán legnagyobb kibogozandó csomója, de akkora hárításban vagyok, hogy semmit sem haladok. Közben Bobó miatt is szomorú vagyok, egyrészt, mert látom rajta, hogy szüksége lenne rá, hogy legyen köztük élő kapcsolat, mégis falakba ütközik; másrészt pedig azért, mert nálam jobban senki nem tudhatja, mekkora fantasztikus kincs és életre szóló támasz egy (pláne kettő) szerető, gondoskodó nagypapa. A legfájóbb pontok egyike.

2011. július 12., kedd

Bumm a fejbe!

Kicsit sokat medencéztünk-tavaztunk itt-ott a napokban, ma éppen Budakalászon töltöttünk egy szuper napot, délután az apja is utánunk jött, ő is ül a medencében, viccből fejbedobja Botondot a gumilabdával, aki erre felhördül:
- Ne dobd a fejemre, basszameg!


Sírtunk a röhögéstől, olyan hibátlan hangsúllyal és indulattal mondta, hogy őrület. 
Más. Ha neadjisten elmúlna a jelenség, mire odáig jutok, hogy egy posztot szánjak neki, lejegyzem: egész nap dirigál, utasításokat oszt, ellenkezik, vitatkozik, visítva és üvöltve felkapja a vizet mindenen, semminek nem örül és semmi nem jó még véletlenül sem úgy, ahogy mi csináljuk. Ha igaza van Méreinek, és ötéves koráig tart a dackorszak, jó lenne, ha engem is fejbe dobna valaki: egy medicinlabdával. Marha nagy szerencséje, hogy imádom mindennél jobban. Pl. azért mert az előbb kikukucskált a szobájából, meglátta a vizes fejemet, és azt kérdezte: Mama, te miért mostad meg a szép hajadat?

2011. július 6., szerda

Napjaink krémje: pelikán, tampon, puma

Esti mesét olvasunk, de már nem figyel, elkalandozik.

-Hatalmas nagy a pelikán. Olyan nagy, mint egy elefánt, basszameg. Ráugrok a melledre.

Nem tudok mit hozzáfűzni. Azóta is potyognak a könnyeink a röhögéstől.

És nem tudom, ennek a gondolatsornak melyik része "becéző szó", a káromkodás vagy a fenyegetés, de azért beteszem ezt címkébe, mert ez lett a gyerekszáj rovatom neve.

Aztán, a ragozásról két friss illusztráció.

- Három műanyag pumakölyök és egy pumamama. Őkre vágynám.

- Hogy van az elefántos dal? Apa, szeretném elénekelni, te.

Ma reggel.

- Mama, ez mi?
- Tampon.
- Rajzolhatok vele?

Kimentem melegíteni az ebédünket, nagy a csönd odabenn, megyek be, nagy baj nem lehet, hisz az ablakok a hőségre való tekintettel zárva.



Természetesen éktelen sírás lett a gyermekcsíny eredménye, mert úgy csípte a szemét, mint annak a rendje, ráadásul ugye szappannal kellett lemosnom, szóval nem lett annyira poénos a történet végkicsengése, mint amennyire élvezte Bobmester a kenőcködést, de a fotókért megérte. Bocs, Bobó.

2011. július 4., hétfő

Szakirodalom


2011. július 1., péntek

Öröm az ürömben

Múlt hét.
Csak azért nem akadok ki azon, hogy ma 25 percet aludt, mert tegnap semennyit sem, és mert egy óra múlva dobbantok itthonról, és csak fektetésre jövök haza.
Tegnap miután egy óra fetrengés után kihoztam, röhögve közölte, hogy "Csak egy kicsit aludtam, Mama." Ma pedig fél óra alvás után közölte, hogy "Nagyhatalmasat aludtam.". 
Erről még van mit tanulnia.

Ma.
Azóta egész jókat aludt, tegnap történetesen három órát. A mai nap teljesen átlagosnak indult, egész délelőtt a Városligetben kóvályogtunk-bicóztunk kettesben, isteni hangulatban voltunk, idilli délelőttünk volt, bár a végére rettentően elfáradt, ebédelni sem volt hajlandó (legújabb bosszantó szokásainak egyike), majd letettem aludni, eszembe sem jutott volna, hogy ne aludna el, órákon át mászkált délelőtt, de rámcáfolt. Ha ötvenszer nem énekelte el a Fecskét látok, szeplőt hányok és a Bújj, bújj medve című dalokat, akkor egyszer sem. Kellett nekem reggel egy új daloskönyvet elővennem. Aztán átváltott a Kaláka-féle Bölény és Zsiráf című dalokra. Másfél óra után közölte az előbb, hogy: "Kérem a Kámat, aztán összegömbölyödöm és alszom." Bár így lett volna!
És bár az eredeti tervek szerint alakult volna a délutánunk! (Egy apjával közös állatkertezést boltolt le velem délelőtt, de alvás nélkül biztos, hogy nem indulok el, hogy aztán végigvonszoljam az állatkerten.)
Egy dolog alakult jól itt nálunk a csendes pihenő fiaskójával kapcsolatban: hogy nem ittam meg rögtön ebéd után a kávém, mert azt hiszem, mostanság lesz szükségem rá. 
A "Miért nem aludtál, Egyetlen Kicsi Botibabám?" kérdésre pedig a következő feleletet adta: "Azért, mert a patkányok mindig szaladgálnak, és elbukkannak. Azért."