Öröm az ürömben

Múlt hét.
Csak azért nem akadok ki azon, hogy ma 25 percet aludt, mert tegnap semennyit sem, és mert egy óra múlva dobbantok itthonról, és csak fektetésre jövök haza.
Tegnap miután egy óra fetrengés után kihoztam, röhögve közölte, hogy "Csak egy kicsit aludtam, Mama." Ma pedig fél óra alvás után közölte, hogy "Nagyhatalmasat aludtam.". 
Erről még van mit tanulnia.

Ma.

Azóta egész jókat aludt, tegnap történetesen három órát. A mai nap teljesen átlagosnak indult, egész délelőtt a Városligetben kóvályogtunk-bicóztunk kettesben, isteni hangulatban voltunk, idilli délelőttünk volt, bár a végére rettentően elfáradt, ebédelni sem volt hajlandó (legújabb bosszantó szokásainak egyike), majd letettem aludni, eszembe sem jutott volna, hogy ne aludna el, órákon át mászkált délelőtt, de rámcáfolt. Ha ötvenszer nem énekelte el a Fecskét látok, szeplőt hányok és a Bújj, bújj medve című dalokat, akkor egyszer sem. Kellett nekem reggel egy új daloskönyvet elővennem. Aztán átváltott a Kaláka-féle Bölény és Zsiráf című dalokra. Másfél óra után közölte az előbb, hogy: "Kérem a Kámat, aztán összegömbölyödöm és alszom." Bár így lett volna!
És bár az eredeti tervek szerint alakult volna a délutánunk! (Egy apjával közös állatkertezést boltolt le velem délelőtt, de alvás nélkül biztos, hogy nem indulok el, hogy aztán végigvonszoljam az állatkerten.)
Egy dolog alakult jól itt nálunk a csendes pihenő fiaskójával kapcsolatban: hogy nem ittam meg rögtön ebéd után a kávém, mert azt hiszem, mostanság lesz szükségem rá. 
A "Miért nem aludtál, Egyetlen Kicsi Botibabám?" kérdésre pedig a következő feleletet adta: "Azért, mert a patkányok mindig szaladgálnak, és elbukkannak. Azért."