2011. szeptember 20., kedd

Bennalvó Büszkeségem

Tudom, hogy ez nem lesz mindig így. Tudom, hogy lesznek mélypontok, és messze még a nyugalom. Tudom, hogy nem jelent sokat, de nekem mégis, mert Botond azért, lássuk be, nem egy alkalmazkodó-mester, szóval az első próbálkozásnál, a tizedik bölcsődei napunkon benn aludt a bölcsiben. Sokat mutogattuk neki, hablatyoltunk neki róla, aztán tegnap megbeszéltem vele, hogy ma ő is benn alszik. Bevittem neki egy alvóspárnát és alvóscumit, amikor azokat megkapta, lefeküdt és elaludt. Háromnegyed óra múlva ébredt fel egy síró gyerekre, botrányos állapotban, de ezt igyekszem elfelejteni. Azt hangoztattam, hogy szerintem nem fog első napokban elaludni, de a szívem mélyén mégis hittem, nem is izgultam igazán, inkább kíváncsi voltam, latolgattam az esélyeket, de valahogy bíztam benne, bíztam Bobóban, ahogy bizakodó vagyok egyébként egyelőre az egész bölcsődével kapcsolatban is. Csupa jó érzésem van eddig, imádom Ibolya nénit, ő is minket szerintem, fantasztikusan ráérzett Botondra, jó arc a többi gondozó néni is (és nem csak azért mert kaptam ma tőlük két szelet kenyeret és egy kávét, míg aludt Bobó), élvezem a külön töltött időt nagyon,  nincs lelkiismeret furdalásom, de jó érzés érte menni, várom nagyon, hogy meglássam a fürdőajtóban felbukkanó vigyorgó fejecskéjét, azon szoktam stresszelni, hogy a délutáni hisztijei, rosszkedv-hullámai miről szólnak, és nehezebben viselem őket, mint régen, de egyelőre türelmesebb vagyok, és több időt töltök vele délután. A reggelek eléggé nehezek, de ezt tudtam, hogy így lesz. Nem akar elindulni, sír, földbe gyökerezteti a lábát és elmenekül, a lépcsőház az nála kritikus pont, ott minden egyes alkalommal (nem csak bölcsibe menet) megáll és sír, hogy vegyem ölbe, ma először az elválásnál is sírt, de mire bezárult az ajtó abbahagyta, és tökjó napja volt állítólag, azért nehezen viselem, sajnálom őt is, magamat is, de valahogy arra az álláspontra helyezkedtem fejben - ez nagyon sokat segít, türelemben is, meg érzelmileg is -, hogy megadom ennek az alkalmazkodásnak az időt, megengedem neki, hogy a feszültségeit rajtam-itthon vezesse le, tudom, hogy marha nehéz neki, de látom, hogy nagyon igyekszik és ha lassan is, de biztosan halad előre. Kicsit zagyva lett, de a lényeg, hogy haladunk, sőt szerintem jól haladunk. Nagyon-nagyon nagy büszkeségem! Azért még nem eresztem ki a levegőm.

8 megjegyzés:

  1. "...de látom, hogy nagyon igyekszik..." - ez nagyon megfogott.

    Nem mellesleg ügyesek vagytok, és ez most nem sablon akar lenni, de nagyon nem!

    VálaszTörlés
  2. Andi, jól esik nagyon mindig amiket írsz!!! És ez sem sablon-duma!!

    VálaszTörlés
  3. Köszi! :))

    Nekem ez a cím tetszetősebb. :))

    VálaszTörlés
  4. Büszkeség! Ennyi! Gratulálok! :-)

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó olvasni rólatok meg az érzéseidről, mert lassan nálunk is beindul a bölcsizés.
    Bobóra meg igazán büszke lehetsz! A bent alváshoz gratula! Szerintem egy pici sírás kell is. Lehet, hogy Zalán nem fog sírni én meg majd hülyén érzem magam, hogy nem is szeret a gyerekem. Na az lesz aztán a túlgondolása a dolgoknak :)

    VálaszTörlés
  6. Jól haladtok!!! Szuper! Hátha most már Te is megnyugszol egy picit! :) És örülök, hogy kiderült, hogy a bölcsi nem is ördögtől való hely.

    VálaszTörlés
  7. Csilli, régesrég megnyugodtam.

    VálaszTörlés
  8. Jól van! Én akkor nyugodtam meg mikor először ott jártunk. Valahogy sokkal ridegebb helynek képzeltem. Még le is akartam vágattatni Dorka haját, mondván ki fog ott törődni vele, de az egyik anyuka mondta, hogy le ne vágassuk, mert nemhogy fésülik őket, hanem csodás hajfonatokkal engedik haza a lányát a gondozót. Szóval, én tényleg azt hittem ez csak vmi rideg gyerekmegörző. :D

    VálaszTörlés

Mit szólsz?