Olvasónapló

Amikor olvasnivalót választok a polcról, lelki szemeim előtt mindig megjelenik a kép, ahogy egy könyv odavonzza a kezem magához, hogy őt emeljem le a polcról, mert mondanivalója van számomra.

A nyár folyamán éppen ők kúsztak be a kezeim és így a gondolataim közé.

Csernus Imre: Ki nevel a végén?

Az első könyvem a hírhedt dokitól. Ajándékba kaptam, ez is külön megér egy misét, hogy kitől, de ezt most felejtsük el. Mit sem sejtve kezdtem el olvasni, nem gondolkodtam, azt hittem "lájtos" kis gyereknevelős könyv. Rendesen odacsapott, hogy finoman fogalmazzak és azonnal rájöttem, hogy sokkal inkább önnevelésről, mint pedagógiai fejtegetésekről szól a könyv. Persze valahogy mindig abban a hármasban vetődik fel minden gondolat, hogy: 1. honnan jövünk, azaz mit kaptunk mi a saját szüleinktől (a sor végtelenül folytatható, kérdés hány generációig érdekelnek minket a miértek), 2. milyenek vagyunk mi, milyen szülők tudunk lenni mi, 3. milyen ember lesz, akit mi neveltünk, mi mindenben hatalmas a felelősségünk súlya. Hát, mindhárom szinten sokkolóak voltak számomra az olvasottak. Lassan haladtam az olvasással, pár oldalanként le kellett tennem, mert sok volt a megrázó, emésztenivaló gondolat.  Többször sírtam is a felszínre hozott igazságoktól. Nyilvánvaló, hogy nagyon elememre tapintott a téma, biztosra veszem, hogy tízből nyolcan simán, pulzusszám-emelkedés nélkül olvassák el, nekem most nagyon betalált. Keményen, tényszerűen és húsbavágóan aktuálisan fogalmaz a doki. Kicsit olyan érzésem volt, mint ha a pszichológia tankönyvek hasábjain olvasott általános, üres és borzasztó távoli, steril sémákat most feltöltve, aktualizálva, ízig-vérig a jelenlegi magyar társadalmi jelenségekre vonatkozóan olvasnám. Nem általában beszél a problémákról, személyiségekről, hanem rólam beszél, az én életemről, az én kérdéseimről, a barátnőm, haverom, rokonom, szomszédasszonyom életéről beszél, minden porcikájában uptodate. Ami még ezen felül zsenialitása a könyvnek, hogy úgy állították össze, hogy Csernus sorai közé beszerkesztették egy gyerek, egy szülő és egy tanár reflexióit, az esetek többségében ezek a legütősebb részek, a gyerek mondta a legtöbb nagyon éleslátó dolgot (az biztos az én bénaságom, hogy az utolsó fejezetben jöttem rá, hogy lány az illető). Nagyon jó, hogy ellensúlyozzák, tompítják, javítják Csernus néha túlságosan sarkos és könnyen kimondott véleményét, istenien leoltják és helyre teszik, teljesen kerekké téve a képet. Ezekre Csernus már nem reagál viszont, ami miatt sokszor úgy éreztem, hogy csúnyán alulmaradt az érvelésben, de így jó.

Sokat rosszat el tudnék mondani Csernus általam vélt személyiségéről és a stílusáról, lehet benne hibát keresni és találni bőségesen, de ha ráérez az ember, hogy mikor min kell átlátni és hogyan kell szűrni, akkor azt gondolom, hogy nem érdemes fújni rá, mert páratlan egy figura és sokat lehet tőle tanulni.
Csernus Imre: Ki nevel a végén? (2008) Jaffa Kiadó

Szabó Magda: Katalin utca

Soha semmit nem olvastam Szabó Magdától (nem, még az Abigélt sem, nem is láttam), megint sorsszerűen került hozzám ez a könyv, már kicsit érintettük, de most bővebben. 

A szerző saját leírásából a belső borítón annyi derült ki számomra (mivel semmit nem értettem belőle), hogy ez az irodalmi alkotásoknak valami állati magas fokán lévő példánya lesz, büszke voltam magamra, hogy nekikezdek, mígnem az első fejezetből szinte egy szót sem értettem: elhangzott vagy húsz név, mind hasonló egymáshoz, úgy éreztem ez a művészetnek és az elvontságnak az a magas foka, amihez én kevés vagyok, és kezdtem magam egyre szarabbul érezni, és latolgattam a könyv szégyenteljes abbahagyását, mikor a második fejezetnél kezdett oszladozni a köd, és ráéreztem az ízére. Az elejétől kezdve nagyon emlékeztetett a hangulata, a kedvenc regényemre, az Utas és holdvilágra, úgyhogy üdítő volt, olyan érzés volt, mintha a kistesóját olvasnám (képzavar, tudom). Nem tenném a tűzbe a kezem, hogy minden mélységét és rétegét értettem a Katalin utcának, a csattanóján pedig a mai napig merengek, de azt hiszem azért a lényegét sikerült megértenem, és ha nem is fogom annyiszor újra olvasni, mint az Utas és holdvilágot, vittem ebből is magammal bőven.
Szabó Magda: Katalin utca, Európa Könyvkiadó

Popper - Ranschburg - Vekerdy: Sorsdöntő találkozások: Szülők és gyermekek és Ranschburg Jenő: Szülők könyve

Az első egy kis vékony, jelentéktelennek tűnő, páróra alatt elolvasható, majdnem taszító könyv (nem szeretem az ilyen kis füzetkéket), aztán mégis csak fontos lett, hogy elolvastam. A másik sem tetszett, mert nem szeretem a kifejezetten gyereknevelős könyveket, nem érdekelnek a szoptatási tanácsok, a pedagógiai okfejtések és hisztikezelések tankönyvi példái, unom őket (nem azért, mert minden a kisujjamban lenne, de mégis), és a Szülők könyve pont ilyennek ígérkezett, ráadásul Ranschburg írta,  tehát nem kötődő nevelési elveket valló szülőként, nem voltak illúzióim, hogy ebben a könyvben nyerek  majd megerősítést, nem is csalódtam. Nem is olvastam el az egész könyvet, mivel mondanom sem kell, hogy a tudatos családtervezés, a méhen belüli anya-gyerek kapcsolat, illetve a csecsemő minél többszöri szoptatását, egy ágyban alvás nagyszerűségét és egyéb korai szentimentális dolgokat tárgyaló fejezeteket átlapoztam, és a csak a dackorszakos részeket nyálaztam át. Persze, ez kézikönyv, szóval, ha az ember nem csak kölcsönbe kapja, jó lehet mindig az aktuális életkornál felütni. A másik könyvvel összhangban és összekeveredve viszont nagyon szöget ütött a fejemben egy gondolat, és azóta is ez az áramlat folydogál a fejemben. Nevezetesen, (Poppernél is olvastam erről), hogy valóban: mekkora sorsdöntő találkozás a gyerek és szülő találkozása, és ennek mekkora súlya van. Iszonyúan aktuális ez a téma nekem, mert mostanában sok a gond a Botonddal való kapcsolatunkban, amik miatt talán bizonytalanabb és csalódottabb vagyok, mint vele kapcsolatban eddig valaha, szóval nagyon elgondolkodtatott, hogy mennyire sorsdöntő az (már az ő szempontjából), hogy az érzelmeire, viselkedéseire, hangulataira mi hogyan reagálunk, hogyan címkézzünk, mit jelzünk neki vissza, mennyire "kompatibilis" az ő egyénisége a miénkkel, mennyire akarjuk a saját akaratunk alá hajtani a személyiségét, illetve mennyire engedjük azt annak romlatlanságában kibontakoztatni és olyannak elfogadni amilyen ő. Őt akarjuk a magunk képére formálni, vagy a bennünk élő képen akarjuk felülírni őhozzá alkalmazkodva. Nekem ez hatalmas feladatom, és sajnos nem állok vele túl jól.

Popper - Ranschburg - Vekerdy: Sorsdöntő találkozások (2005) Saxum Kiadó
Ranschburg Jenő: Szülők könyve (2007) Saxum Kiadó


Csernus Imre: A nő 

Ezt is olvastam a nyáron, emlékszem, hogy sok ütős és meghökkentő igazságot mond ki benne Csernus, kevésbé tisztelve, mint hülyének nézve a nőket, de ezt minden sovinizmus nélkül teszi, hiszen a férfiakat ugyanúgy címeres idiótának látja. De ez megint csak szemléleti kérdés, és szerintem a lényegen nem változtat, rengeteg dolgot élesen és tényszerűen lát és láttat. Lehet az embereket babusgatni, megerősítgetni, támogatni, ennek is megvannak a maga terápiás irányzatai. Ő nem ezt az utat választja, és ezt ki is mondja: szembesít, direkt módszerekkel, kíméletlenül rávezet az igazságra és kényszerít a hazugságok elhagyására. Attól még a folyamatok, működések, jelenségek azonosak, csak a megközelítés és tálalás más. Lehet választani. Meg lehet dönteni, hogy akar-e valaki haladni vagy nem, és ha igen, milyen tempó az, amit a személyisége el bír viselni. Én biztosan sírva fakadnék és örökre megnyomorodnék, ha elzavarna az irodájából, hogy jöjjek vissza, amikor lefogytam vagy  kidobtam a pasimat, de attól még nagyon egyetértek azzal, hogy az élet egy állati kemény terep, ahol mindenki hazudik önmagának is, másoknak is, és mást sem csinál, csak játszmázik, mindenki egy csúnyán elb*szott emberi görcs, ahol - tisztelet a kivételnek - nincs más lehetőségünk, mint mérsékelni a károkat és vért izzadva mindent megtenni, hogy én-azonosan élhessünk. Majd egyszer. Nem olyan üdítő olvasni, de szerintem így van.

Csernus Imre: A nő (2007) Jaffa Kiadó

Első körben ezeknek gondoltam emléket állítani, de nemsokára folytatom a sort.