2009. április 17., péntek

Így lesz teljes a kép!

Sziasztok! Erdélyi Botond vagyok, első felháborodásomban, perelni akartam a személyiségi jogaimra hivatkozva, ugyanis a teljes kikerülésemmel íródik ez a blog, de jobb belátásra tértem és inkább én is szeretnék tevékenyen közreműködni , hogy még színesebb legyen a blog és persze, hogy teljesebb legyen a kép, hiszen, ahogy olvasom, sokszor igen egyoldalúan adja első anyukám a történteket. Szüleim véleménye megoszlik arról, hogy mikor voltam egy hónapos vasárnap vagy szerdán, de maradjunk annyiban, hogy nagyjából ennyi ideje vagyok idekinn és szeretnék ezen jubileum alkalmából néhány észrevételt tenni. Hosszú leszek, bocsánat, de sok dolog szorul helyesbítésre. Szüleim igencsak kezdők, ami a csecsemőgondozást illeti, ezt rögtön kiszúrtam. Anyukám már a kórházban bénázott velem, akkora káoszban teltek az első napjaink, hogy amikor ébren voltam, kénytelen voltam ordibálni, hogy kicsit rendet tegyek. Itthon kicsit rendeződtek a dolgaink, kényelmesebb ágyat kaptam, végre folyt is valami a számba anyukám melléből, nem hiába rágcsáltam véresre őket naphosszat, csönd volt, nem világított éjjel a szemembe a neonlámpa, ilyesmi. Apukámat csak itthon ismertem meg, elég jó fejnek tűnik ő is, de kihozott a sodromból rendesen, amikor a cumit fordítva erőltette a számba és ahelyett, hogy eredeti célja szerint megnyugtasson, sokkal jobban felzaklatott, de szerencsére anyukám közbelépett. Ha már a cuminál tartunk: anyukám cicije után ez a második legjobb haverom, de azért hadd jegyezzem meg, hogy bár 100-ból 99 alkalommal örülök neki, van ám olyan is, hogy nem akarom bekapni, ilyenkor jó lenne, ha a drága szüleim nem feszítenék meg a fejemet és próbálnák mindenáron beletuszkolni a számba, hiszen ilyenkor általában egy büfi, egy hapci, vagy egy ásítás van úton és örülnék, ha akadálymentesen ki tudnám őket küldeni. A büfizésről pedig az jut eszembe, hogy miután jól bezabáltam, anyukám mindig felküld a csontos, kemény vállára, ahelyett, hogy az ölében ringatna. Ezt én nem értem! Gyűlölök ott lógni, szeretném ha megértené, hogy maximum egy böfögésben segít ez a pozíció, a többit úgyis későbbre tartalékolom, hiába küzd, hogy szopizás után egyből büfizzek, én fél óra múlva az ágyamba szeretem elintézni, kéretik megérteni és nem erőltetni tovább ezt a témát! Ide kapcsolódik szorosan az etetés kérdésköre. Ez a kedvenc tevékenységem, a legjobb dolog a világon! Isteni fincsi a tejecske, csak egy baj van vele: kevés!!! Szüleim véleménye megoszlik táplálkozási szokásaimról. Apukám tűnik a jobb fejnek, ő annál büszkébb rám, minél több tejet küldtem le a pocakomba. Anyukám ellenben akkor dicsér meg, ha a 100-at csak alulról súrolom, de a 130-160 közti kísérleteimet nem értékeli túlzottan. Én viszont azt nem értékelem, hogy ha idő előtt szeretné elvenni előlem az ételt, vagy azt ha közben fel akar küldeni a vállára (na, tessék, ez még durvább: kaja közben is elvárná, hogy ott fenn nyűglődjek...), vagy azt amikor cicit váltunk, ugyanis akkor kellene tartanom egy 3 másodpeces szünetet és ez nem a kedvemre való. Hiába duruzsolja anyukám a fülembe minden alkalommal, hogy nem most eszem utoljára és lassítsak, sajnos én még picike vagyok ahhoz, hogy kellő tapasztalattal igazoltnak lássam ezt, így én bizony minden egyes alkalommal úgy intézem, hogy ha valami váratlan fordulat okán mégsem jutnék több tejcsihez, akkor is legyenek tartalékaim. Egy gondom van ezzel, bizonyos idő elteltével elkezd fájni a pocakom és ezen néha nem is lehet segíteni, pedig le a kalappal anyukám előtt, mindenféle csudajó dolgot bevet, a legújabb szerzemény a meggymagpárna, de hasznos a torna is, a hasmasszírozás, a homeopátiás golyócskákat is imádom, de sajnos olyan is van, hogy egyik csodaszer sem használ és olyankor nagyon szoktam sírni és egyetlen megoldás van, valahogy kihúzni következő etetésig, egy újabb adag anyatejből baj nem lehet és a csócsálástól pedig mindig megnyugszom... Ha erre gondolok, be kell vallanom, annak ellenére, hogy apukám tűnik a normálisabb etekintetben, mégiscsak anyukámnak van igaza és nem kéne egyszerre ennyit ennem, de értsétek meg, még nagyon pici és mohó vagyok! De ha igaz, amit a védőnéni mond, akkor pár hét és az emésztőrendszerem követni tudja végre az irdatlan tempót, amit diktálok! Alig várjuk! Az alvásról is egészen más véleményen vagyok, mint a szüleim. Először is: két kiságyam van, az egyikben éjjel altatnak, ezzel eddig nagyjából meg vagyok elégedve. A másik kiságyammal viszont gondom van. Játszani nagyon jó benne, de aludni kevésbé. Éppen ezért magamhoz ragadtam az irányítást és elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy arra kárhoztassanak, hogy abban aludjak. Én nappal keveset szeretek aludni, de azt is a jó levegőn ringatózva, vagy valakinek az ölében. Éktelen haragra tudok gerjedni, ha visszaélve a bizalmammal letesznek az ágyba, miután a testmelegtől édesdeden elszunnyadtam és tíz-tizenöt perc múlva arra kell felriadnom, hogy anyukám helyett a játékaim néznek rám. Grrrrr!!! Egyelőre nincs más eszköz a tarsolyomban felháborodásom kifejezésére, mint a sikítás. Olvastam szüleim tervét, miszerint megpróbálják megszoktatni velem az ágyam, de még nem sejtik, milyen rejtett tartalékaim vannak a sírás terén és mennyire szívszaggató leszek, ha újra próbálkoznak... Ha hihetek annak, amit anyukám annyiszor elmond nekem, hogy mennyire szeret, akkor azt hiszem, én fogok nyerni, mert nem fogja tudni megállni, hogy felvegyen az ölébe! Majd beszámolok nektek is, mennyire okoskodtam jól. Az éjjelekre visszatérve: nincs gondom vele, este jó aludni...de csak hajnalig: akkor már nem nagyon szeretek visszaaludni, sokkal jobb lenne, ha valaki felkelne és játszana velem, de sajnos eddig nem jártam sok sikerrel, valamiért sötétben szigorúbbak a szüleim, pedig ma hajnalban is bevetettem mindent, hogy ne kelljen visszaaludnom, de hiába, addig sírtam és nyűglődtem, míg elfáradtam én is és picikét még hajlandó voltam szunyókálni. Hogy jót is írjak a szüleimről, elárulom, hogy a baklövéseik és szigorúságuk ellenére, ők tűnnek a legjobbfejnek a világon! Mindketten nagyon sokat foglalkoznak velem, érdekes történeteket mesélnek, bohóckodnak nekem, puszilgatnak, szeretgetnek, zenét játszanak nekem, sétálnak velem, simogatnak, úgyhogy elégedett vagyok ám, de ne áruljátok el nekik, mert akkor nem tudom őket mivel sakkban tartani a jövőben! További tapasztalataimról és szüleim ostobaságáról igyekszem majd rendszeresen beszámolni, (bár ezt is tegnap reggel kezdtem el írni, csak közbejött néhány dolog), addig is mennem kell, mert itt egy új nap, új kalandok várnak ránk!!

1 megjegyzés:

  1. Hajrá Botond barátom, nálunk is hasonló a helyzet, szétröhögtük magunkat anyával az írásodon! Júniusban találkozunk, addig is tartsuk sakkban az ősöket, majd néha konzultálunk (az a baj, hogy anyáék is azt teszik néha, de valahogy csak túljárunk az eszükön)
    Csá
    Olivér

    VálaszTörlés

Mit szólsz?