A legutóbbi óta már visszatérő beszédtémánk, hogy miben van vajon szálka, néha félve fog meg egy-egy tárgyat, és előtte megkérdez, szerintem, mehet-e abból a kezébe szálka.
Hétvégén éneklem a Don Quijote ébredését, ezt a sort különösen átéléssel szoktam énekelni, ahogy most is:
- Annyi minden szarral kell még megküzdenem...!
Kisfiam, akinek az Ultravaló a legkedvesebb Quimby nótája, közbekotyog:
- És hogy nekem még mennyi szálkával kell megküzdenem!
Kicsit idetartozó múlt heti rövid, bájos történet.
Egyik este előhozakodott vele, hogy az oviban "véletlenül feldugtam egy kenyérmorzsát az orromba, Mama". Állítása szerint jó magasra felnyomta, de nem jött ki sem az orrán, sem a torkán. Belenéztem, nem láttam semmit. Kifújattam vele, nem jött ki semmi. Beszéltem a gyerekorvossal is, azonkívül, hogy lelükepékezte a kisfiamat, nem különösebben parázott rá. Reméljük valahol mégis kijött onnan. Mindenesetre gyarapodtunk az incidens által, mert egyik este egy dobverőt nyalogatott, és rímelő sorokat rögtönöztem neki ("Elég a morzsa az orrodba, nem kell dobverő a torkodba."), és ezt azóta is mondogatja heherészve.
Még az is eszembe jut, hogy egyik reggel mentünk oviba, valamin zsörtölődött, tűrtem, tűrtem egy ideg, majd felfortyantam, hogy:
- Elég legyen már a dirigálásból!
- Jó, én kidobom ezt a gondolatot a fejemből.
Eldobta a fejétől, majd folytatta:
- Sőt, tudod, mit? Felfújom az Istennek az égbe.
Majd felfújt az ég felé és megállapodtunk benne, hogy valóban az Isten dolga egyedül a dirigálás.
Hát így élünk mi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mit szólsz?