Ízek és szagok a Práter utcában

Nem volt egy konyhatündér, nem a főzés körül forgott az élete, nem hagyott maga mögött  széljegyzetekkel ellátott szakácskönyvet, önmagát nem hinném, hogy háziasszonyként definiálta, ő annál sokkal széles látókörűbb és: lustább volt. Azért mindennap főzött, egyszerű, gyors, praktikus ételeket. Olyan leveseket, amiket azóta sem ettem sehol, és amikbe mindig került saját készítésű zsemlekocka - amitől rosszul voltam. Most a fél karom odaadnám egyetlen falatért belőle, vagy legalább egy illatmorzsáért. Egy időben minden nap délután felmentem hozzájuk tanulni, de egyébként is sokat jártam oda, az iskola és a lakásunk között laktak. Mindig kérdezte, hogy mit főzzön, én kivétel nélkül mindig krumplis tésztát rendeltem, kovászos uborkával. Mindig röhögött rajtam, hogy milyen könnyű dolga van velem, éppenséggel töltött hús után is ácsingózhattam volna. Életem egyik elvarratlan szála: hogy már soha nem tudhatom meg a szilvás lepényének a receptjét, amit egészséges éveinek vége felé kezdett el nagytételben gyártani, és azóta is érzem a számban az ízét. Míg élek ő fog eszembe jutni a friss petrezselyem illatáról, a békebeli párizsi és az újhagyma ízéről. Mindig, mindig visszarepülök ilyenkor az időben 15-20 évet, és újra Telkiben vagyok a teraszon, ahol hátraküldött a konyhakertbe, hogy tépjek ki a veteményesből ezt-azt a reggelihez, ebédhez. Az újhagyma már akkor is hatalmas kedvencem volt, Öregapára való tekintettel szigorúan sóba mártogatva - sok sóba. Szintén fontos emlék, hogy minden alkalommal én nyalhattam ki a süteményes műanyag edényt, általában direkt több tésztát hagyott nekem az edény szélén, hogy nyalakodhassak. A tojássárgája cukorral is telki-specialitás volt. Örök vitám volt Öregapával, hogy mennyi ideig kell kevergetni, én már ettem volna, ő biztatott, hogy legyek türelmes: minél habosabb, annál jobb. Ritkán kaptam csak, gondolom, mert tíz évvel lerövidíti az ember életét, annyira egészségtelen.

Életem legbiztosabb pontja nagypapámhoz kapcsolódik: a limonádé. Öt cukorral, négy citrommal, szigorúan ebben a sorrendben, szertartásosan, kibírhatatlanul hosszan kevergetve és felszolgálva nekem. Szintén nagypapám specialitása volt azokon a kivételes alkalmakon, amikor éjszakára is maradnom kellett, a sajtos melegszendvics, a kakaós tejbegríz összekeverve (!) és a vajas-mézes kenyér csíkokra vágva. A késői, Öreganya betegsége idejére datálódó évek fejlesztése Öregapa sopszka salátája, amiért éltem-haltam, csak ő tudta olyan picire vágni a zöldséget, és csak ő volt képes annyi ecetet tenni rá. Egyszer megpróbáltam rekonstruálni, de nem sikerült, emlékként él bennem tovább. Nagypapám rengeteget főzött az utolsó években, bújta a Jamie Oliver szakácskönyveket, csüngött Stahl Judit és Budai receptjein, jegyzetelt, bevásárolt, piacra járt, amennyire lehetett Öreganyát is bevonta (pl. ő pácolta egy kézzel a húsokat), nem állíthatom, hogy ételköltemények kerültek ki a kezei közül, de a lelkesedése mindent áthatott és elhomályosított.

Nem ételhez kapcsolódik, de szintén míg élek érezni fogom nagymamám illatát. Nagyon speckó illat volt, és egyszer tüsszentéskor rájöttem, hogy nekem is olyan szagom van. Pár másodpercig biztosan kihagyott a szívverésem, mikor először megéreztem ezt a szagot. Olvastam valahol, hogy a cukorbetegeknek gyümölcscukor szagú a lehelete, én azóta is rettegésben élek, hogy az a speciális szag a gyümölcscukor szaga, és én is látens cukorbeteg vagyok.  Emlékszem nagypapám bőrének az illatára is (most is érzem, hogy írok róla), Néha buszon szoktam érezni ezt a szagot, több öreg embernek van ilyen szaga, ilyenkor egyrészt mindig megzavarodom, hogy hol a nagypapám, másrészt mellkasba vág a csalódás, hogy nem megismételhetetlen az illata. Érdekes, hogy a cigaretta szagára semennyire nem emlékszem gyerekkoromból, pedig nem telt el perc abban a lakásban, hogy valamelyikük ne dohányzott volna.  

A bögre, amiből a képen a kakaót iszom, a mai napig nálam van, remegő kézzel fedeztem  fel egyszer ezen a fotón, az egyik legféltveőrzöttebb kincsem, naponta iszom belőle a kávét, és rettegek, nehogy egyszer eltörjem, úgy érzem, összeköt a múlttal. 

Nyilvánvaló, hogy nem a kakaó vagy a petrezselyem maga volt annyira különleges, hogy a mai napig emlékezzek rájuk. Amikor ezekre az ízekre és szagokra gondolok, nem is az ételek hiányoznak, és abban sem vagyok biztos, hogy a nagyszüleim maguk. Hanem a minden mozdulatukat átható, minden kezükből kiadott dologban, szájukat elhagyott szóban ott volt az a felfoghatatlan gyöngédség, féltés, gondoskodás és önzetlen jóság, amit magukból árasztottak. Ez hiányzik nekem, de nagyon. Tátongó űrt hagytak maguk mögött, amit semmi nem pótolhat.