Beszélgetősök

Egyik este a halálról beszélgettünk. Édes volt nagyon, ahogy kérdezgetett. Leginkább az foglalkoztatta, hogy mi, az apjával mikor halunk meg. Továbbra is nagyjából megnyugtatja az a válaszom, amit pár hónapja találtam ki, mikor először előszedte a témát,hogy akik szeretik egymást és a szívükben együtt vannak, azok sosem halnak meg (egymás számára).
Ezzel általában megelégedik, sőt, önmagát szokta ezzel nyugtatni, nagyon aranyos. Azért kérdezett olyanokat, hogy "Amikor mindenki meghal, üres lesz a város?", meg arról is beszélgettünk, hogy mi öregebbek vagyunk nála, és érti, hogy így hamarabb öregedünk, mondott ezzel kapcsolatban néhány iszonyú érdekes dolgot, de annyira benne voltam a beszélgetésben, hogy nem tudtam megjegyezni, pedig de jó lett volna!  Arról is beszélt, hogy amikor ő öregasszony lesz, akkor mi lesz. Elnevetgéltünk azon is, hogy ő lesz a Boti nagypapa, én a Virág dédnagymama, apja meg Zoli dédipapa. Szeretem az ilyen komoly anya-fia beszélgetéseinket. Jobban, mint amikor négykézláb kell kúsznom, mert Pampalini vagyok, aki épp zsiráfra les.



Sétálunk reggelente az oviba (nem szeret motorozni, újabban a biciklinél is jobban szereti, ha gyalog megyünk), amit jobb napjaimon, jobban sikerült reggeli szertartásaink után, imádok. A környékünk telis-tele van szarkával, varjúval, fészkeiket építő cinkékkel, rügyeznek, zöldellnek a fák. Harkályt idén még nem láttunk, de tavaly rengeteget. Nyüzsögnek a bodobácsok, katicák, csigák, esőben giliszták. Pitypang, lóhere, virágzó fák mindenhol. Az ovi udvaron mentát, rozmaringot nevelnek, levendulabokrok nőnek (szokott nekem róla szedni és hazahozni, váratlan pillanatokban elővarázsolni, meglepni vele). Imádom, hogy a városban élünk, mégis egy kicsit van kapcsolatunk a természettel. Van egy ház, aminek az udvarán van egy pici tavacska: aranyhalakkal, hatalmas békákkal, tavirózsákkal. Minden reggel erre megyünk, Bobó minden reggel felkúszik a kerítésre és szemügyre vesszük a tavon ringatózó beugratós krokodilt és az élővilágot. Egy másik udvarban pulykát, tyúkot, kacsát tartanak, azokhoz is mindig bekukucskálunk. Nézzük az iskolába igyekvő gyerekeket, vannak már ismeretlen ismerőseink, akik minden reggel szembe jönnek velünk (egész életeket ismerek meg így titokban!). A madarak veszett módon csiripelnek, zúgnak a fűnyírók, a tetőkön ácsok, a kertekben fűrészelő emberek, imádom.

Egy reggeli beszólás egy komolyabb madárkakiról:
- Mi az, egy sas fosott ide?

Ma reggel a mostani kedvenc plüss cicájával vonultunk:
- Képzeld, Kiscica, megyünk ma este Budakalászra és ott fogunk aludni (Mert Mama megy berúgni és jövendőbelijét felszedni céges születésnapot ünnepelni - teszem hozzá én). Ott lesz az apukám, meg egy kedves öreg bácsi, a Péter, meg egy kedves öreg nagyi.
Jelen állás szerint azt szeretné, ha mindenki ott lenne a jövő heti anyák napján. Akit nyíltan és vállaltan nagyon szeret az továbbra is az apja, én, Áki és Ákospapi. Azt szeretné, ha ők is velünk élnének. Hugi valamiért kiesett a pixisből. ÁkosPapi viszont annyira fontos lett neki, hogy gondolkodom rajta, hogy a nyári szünetben néhány napig ráhagyom Bobót. Csak erről ő még nem tud.