Ödipusz

Ülünk az autóban hárman, jövünk haza Szentendréről. Az apjával beszélgetünk, magunkról, én szenvedélyesen szónokolok, elhangzik ez:
- Ne az legyen most a fontos, hogy velem mi van....
Nálam is szenvedélyesebben szól közbe a fülelő kis utasunk:
- De nálad nincs fontosabb, Mama!

Naponta elhangzik, hogy:
"Mama, én jobban szeretlek, mint te engem."
Sokat gondolkoztam már ezen, még nem fejtettem meg.

Kettesben elköltött vacsoráink egyikénél - azt hiszem valami rádióból szóló zene hatására - felsóhajtok, hogy de szeretnék szerelmes lenni, de szeretném, ha lenne valakim, akit szerethetek, aki szeret engem.
Erre az én kis imádnivaló négyévesem felpattant a székről, felcsillant a szeme és áhítattal közölte velem, hogy "De hisz mi szerelmek vagyunk, Mama!"

Ezeket a dumákat, ha egy magazin gyerekszáj-rovatában olvasom, unottan fintorgok: mennyire kommersz már. De a saját gyerekemtől hallani, és főleg látni ilyenkor a kis arcát felragyogni (pláne, mert ennek a dacos, elrúgós, nem kellek neki oldalát jóval többször kapom meg), és szerelmes ábrázattal nézni rám, szívet melengető boldogság.