Hazajöttek az én drága kistesóim, akiknek a távollétét még sosem éltem meg ilyen intenzíven, pedig minden évben elutaznak a föld másik csücskére. Nem olyan nagy kiesés a kapcsolatunkból három hét, hiszen máskor is megesik, hogy ennyi ideig nem látjuk egymást. Most mégis nehezen viseltem, pedig a technika vívmányainak köszönhetően még videochateltünk is többször. Hétfőn hazajöttek, tegnap találkoztunk velük, megünnepeltük a Kishúgom születésnapját, megnéztünk néhány fotót, kicsit együtt voltunk.
Olyan jó érzés mikor megélem, hogy mennyire szeretik az én gyerekemet ők is. Most főleg a két nagyobb öcsém foglalkozott vele, azt mondták, hogy hiányzott nekik, ami most nagyon jól esett, mert éreztem, hogy komolyan mondják. Kézről-kézre adták, birkóztak vele, Bobókám is nagyon szereti őket, jobb lenne, ha többet lehetnének-lehetnénk együtt, nekünk mindenképpen szükségünk lenne rá, de talán majd egyszer, nem tudom.
A szívem szakad meg, mikor érzem rajta, hogy szüksége lenne a testvéreimre, de nem kap belőlük annyit, mint jó volna. Magamról nem is beszélve, mert persze ez rólam is szól, nagyon is. Persze nagyon megértem őket is, ezért csak örülök annak, mikor valamennyi jut nekünk belőlük és töröm a fejem, mit kellene változtatnom, hogy többet lehessünk együtt vagy hogyan tudnám elfogadni, hogy ennyi jut, a mi szerepünk más az ő életükben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mit szólsz?