Mentem érte az oviba, láttam rögtön, hogy új kiállítás van: mindenki családrajzot készített. Az első gondolatom az volt, hogy Botond biztos nem csinált. Nem igazán bántam, mert annyira esélytelennek tűnt, hogy szinte nem is keresgéltem a rajzok között az övét, biztosra vettem, hogy teljesen kizárt, hogy ő is csinált volna. Végignéztem a bénábbakat, arra még láttam volna esélyt, hogy három kriksz-krakszot hajlandó volt firkálni, és jóindulattal ráfogták, hogy az a család, de mivel nem láttam a halacskát egyik papír sarkában sem, bementem érte a csoportba. Elkezdtünk öltözni, mikor vagy én kérdeztem rá, vagy ő mondta, már nem emlékszem, de kiderült, hogy rajzolt!! Mondom, és hol van? Kinn a falon! És valóban!!!!!
Elsírtam magam. Nem hittem a szememnek. Ő, aki sosem rajzol. Ő, aki ha kicsit is elvét valamit, azonnal összetépi, összefirkálja, lerombolja, kidobja, dührohamot kap. Ő, akinek személyes elakadásom miatt szeptember óta nem vittem be a családi fotót, amit mindenkiről kiraktak a csoport falára (Ma munka után megyek előhívatni. ) Ő, aki eddig még nem is rajzolt embert soha, de arcot csak nagyon nagy jóindulattal.
Másfél-két éve nem voltam rá ilyen büszke szerintem. Nem itt van a helye és ideje, hogy erről beszéljek, de nagyon nehezen voltam-vagyok az anyai érzéseimmel és Bobóci sikerességének megélésével, két és fél éves kora óta. Már érzem, hogy felgöngyölíteni látszik végre ez a majd' kétéves történet (nem kevés munkám van benne, sőt, talán semmibe nem fektettem még ennyi energiát, mint hogy ezt megértsem és megoldjam), de kezdek újra büszke lenni rá, kezdem végre újra sikeresnek látni őt és ezáltal magamat is. Kezdem magam nem egy csődtömegnek, őt pedig egy általam elrontott, kudarcforrásnak látni és megélni. Szégyellem, de eddig ez volt a jellemző. Nem volt vele semmi sikerélményem az elmúlt másfél évben, és ebben mértem az értékünket. Hiba volt, de már mindent értek végre. Amint kezdtem erre rájönni, Bobó úgy kezdte el adni a sikerélményeket ismét.
Rengeteget jelent nekem ez a rajz. Rengeteget. Az, hogy ráadásul vicces is és jó is, és nem is marad el a csoporttársai rajzainak színvonalától egyáltalán, sőt, külön öröm!
nahát. én mindig elhűlten olvastam Bobó hihetetlen aranyköpéseit, mert fantasztikus éleslátásról, fantáziáról, bölcsességről, bátorságról adtak tanúbizonyságot, és azt gondoltam, biztos milyen büszke vagy rá. elképesztő személyisége, jelenléte van a fiadnak, és emellett tökmindegy, milyen családot rajzol vagy nem rajzol (szerintem)...rosszul látom?
VálaszTörlés