Maga a csoda

Rengeteg minden változott Bobóban a nyár során, valahogy másfél évvel ezelőtti énjéhez kezd(ünk) visszakapcsolódni. Durva, hogy ennyi idő eltelt így ahogy, de most újra igazán őt látom, teljesen más minden. Esküszöm, még másnak is látom őt, újra felfedeztem benne a régi babásabb arcait, összeért bennem, hogy az a cukorgombóc is ő, aki annak idején volt, és még látom is az arcán.

Sok feszültség, nehézség és konfliktus van még mindig a kapcsolatunkban, de a nyár során (májusi sorsfordító események hatására) változott bennem rengeteg minden, Bobó elkezdett felszabadulni, kicsit nyitottabb, az emberekkel sokkal, az új helyzetekkel kevésbé, de az eddigieknél inkább. Egy kicsit talán több energiám van rá végre. Két év után újra tudok foglalkozni a kajálásával, remélem kitart a lelkesedésem, már egész sok újdonságot megkóstolt, egész kevés hisztivel. (Ma újnak halrudacskát evett, jugó joghurtot ivott, édességet nem is.) A minap elvittem biciklizni, meg akarom tanítani arra is. Sok olyan dolog, ami egy normális közegben felnövő gyereknek spontánul megy, nekünk tanulni kell, ez van. Sajnálom is sokszor Bobcit, de már talán kevesebb bűntudat van bennem, mint régen. Valahogy a nyáron nagyon sokat változott az is, hogy sokkal jobban eljátszik egyedül, akár itthon is. És ami a legnagyobb változás, hogy én nem érzem emiatt rossz anyának magam (általában).

Ehhez kapcsolódik, amit igazából le akartam írni, csak még pár dolog eszembe jutott, hogy mióta Bozsokról hazajöttünk, megváltoztak a reggeleink. Eddig sosem jött át, mindig kiabált, hogy menjek, és én vagy visszafeküdtem-fektettem még a korai órára hivatkozva, vagy felkeltünk. Ha az előbbi, akkor ő soha nem aludt már vissza, de az ágyában még elszórakozott akár egy óráig is, de félórát mindig nyertem így. Mióta hazajöttünk - nem tudom, eddig miért nem jutott eszembe - , de egyik reggel átjött, én meg felvetettem, hogy menjen ki a nappaliba játszani, míg én alszom még kicsit. Ebből az lett, hogy minden reggel felkelt, engem hagyott aludni, és félórát-órát eljátszott a nappaliban. Igaz, néha berohant, kérdezett, mutatott valamit, néha gyakrabban, néha ritkábban, de én még pihenhettem. Ma fél 8 után valamivel jött ki pisilni (tehát ekkor kelt fel legkésőbb), a következő képkocka, hogy 9.15-kor magamtól ébredek, fülelek, majd lapozgatást hallok a kanapéról. Amikor kitámolyogtam, ott ült a kanapán egy halom könyv tetején, és olyan másfél órája olvasgatott... A szívem szakadt meg érte. Persze, gondolom, örülni kellene.

Bobó maga a csoda.

Mivel elaludtam, gyorsan elrohantunk az Állatkertbe (pont elég volt a másfél óra), isteni portékát szereztünk az indiánoktól a Vajdahunyad Várában, hazajöttünk ebédelni, hatalmasat aludtunk mindketten, negyed 5-kor ébredtünk, délután rendezkedtünk, selejteztünk, óvodai cuccot készítettünk össze, esőben gumicsizmában boltba mentünk, vacsoráztunk, mostunk a szomszédban, túlestünk a nincs-kedvem-óvodába-menni műsorszámon, idilli napunk volt.

Pár napja még a tengernél voltam. Ma este sötét volt, esett az eső, mézes teát ittam, fáj a torkom, hamarabb sötétedik, Bobó holnap óvodába megy (én meg a munkaügyi központba). Közeledne az ősz?

Rémes.