Vonattal haza

Majd' három hét után itthon vagyunk. Autóval mentünk le, úgy alakult, hogy vonattal jövünk haza. Annyi cuccunk volt, mint egy héttagú családnak. ötven fok volt, bobó nem aludt délután, én sem. Napok óta, sőt két hete nem aludtam többet négy-öt óránál.  A szívem egy darabját ott hagytam Bozsokon. Nem vártam az utazást, a hazaérkezést még kevésbé.

Itthon:

Apa: - Bobó, mi volt a legjobb a nyaralásban?
Bobó: - A vonatút hazafele. Életem legjobb bandázása volt.
Apa: - Kivel?
Bobó: - A Mamával.

Engem próbára tett a kis utastársam, nem telt el három másodperc sem anélkül, hogy kérdezett, mondott, választ várt volna valamire, miközben tele volt a vonat és volt vagy ötven fok. Rajzoltunk, mászkált, kezet mosott négyszer (imádta a vonatwc-t), olvastunk, kekszet evett, szórakoztatta a kocsiban ülőket.

Örülök, hogy Kicsiúr élvezte. Alig várta, hogy hazaérjünk.

Én majdnem elhánytam magam, amikor a Keletinél bandukoltunk az autó felé. Minden évben megélem a gusztustalan kontrasztot, de idén ez más, mélyebb. Rámjött a hányinger, undorodom az emberektől, a várostól, a betontól, a zajtól, a melegtől. A boltban is rosszul lettem.
Életemben először komolyan elgondolkoztam, hogy vidékre kellene költöznöm. Nyugalom, csillagos ég, csönd, természet, tavak, búzamezők, fecskék, gólyák, őzek, kedves emberek, veteményes kertek, kerékpározás, patak, lovak, tücsökciripelés, fű és szénaboglyák, béke, boldogság.