.JPG)
Tegnap délután fültanúja volt, hogy telefonon összeszólalkoztam az apjával a mai délután kapcsán (néha marakodunk a gyereken, mérlegre tesszük, kivel mennyit mikor, rémesen gusztustalan tud lenni). Ettől teljesen összezavarodott. Délután és este két szólamot fújt felváltva, az egyik, hogy ő többet akar az apjával lenni, egy egész hetet is, mint nyáron és ugyanannyit szeretne vele lenni, mint velem; a másik verzió szerint sírt, hogy nem akar ma délután az apjával lenni, én menjek érte, alig vagyunk együtt, csak velem szeretne lenni. Végül az erősödött fel benne, hogy azt kérte, én menjek érte. Én már tornáztam , mikor ő még többször kiszólt nekem, hogy egész éjjel és reggel ki fogja gondolni, hogy mit szeretne.
Reggel kérdeztem, hogy mit álmodott meg? (Nem mintha túlságosan át lehetett volna már szervezni, vagy mintha szeretnék belemenni, hogy ő döntsön ezekben, amit szintén nem tartanék helyesnek.) Azt mondta, hogy neki mindegy. Mindenhogy jó.
Aztán elmenve a fürdő és a konyha között láttam, hogy valami nem stimmel a kis ábrázatán. Eldobtam a fésűm vagy nem is tudom, mi volt a kezemben (szempillaspirál?), és gyorsan odaültem mellé. Azzal kezdte, hogy szeretné, ha az apja itt lakna velünk egy hétig. Mondtam, hogy ilyen nem nagyon lesz, erre ő kijavított, hogy "nem, hogy nem nagyon, hanem egyáltalán nem lesz". Majd nagyon elkezdett sírni. Elkezdtem volna neki mondani, hogy régen itt lakott, de nehezen szerettük már egymást, satöbbi, de leállított. Nagyon mérges volt, volt, hogy ordított, volt, hogy megfogta a karom és láttam rajta, hogy viaskodik benne, hogy szíve szerint szeretne bántani, belém marni, de tudja, hogy nem szabad. Iszonyatosan szeretnivaló volt. Sírva hozakodott elő vele, hogy az oviban a legtöbb gyereknek együtt élnek a szülei. Mondtam neki, hogy igen, de sajnos mi apával egy idő után már nem voltunk szerelmesek egymásba, sokat veszekedtünk és egyszer elköltözött, hogy nagyobb legyen a békesség. Erre ő közölte, (azt hittem leborulok a székről) hogy szerinte a többi szülő sem szerelmes egymásba, ők sem szeretgetik egymást, mégis együtt vannak. Nagyon nagyon büszke voltam rá....és persze nagyon nagyon szomorú. Hogy meg kell ezt élnie, hogy bizonyos értelemeben miattunk kell ezt megélnie. Többször a képembe ordította, hogy nagyon mérges rám. Most valahogy nagyon szerettem ezért és nagyon büszke voltam rá. (Kamaszkorában biztos nehezebb lesz.) Azt mondta, nagyon mérges rám, hogy hagytam apát elmenni. Mondtam neki, hogy nagyon sokat veszekednénk, nem tudnánk szeretni egymást, erre megint elővette az okos ábrázatát és közölte velem, hogy csak újra össze kellene barátkoznunk, és akkor nem veszekednénk. Én is végig sírtam vele, fogtuk egymás kezét, hol megszorította dühében az enyémet, hol csak tartottam a kis puha párnás kezét. Az egész három percig tartott, utána, ahogy a dühét és a fájdalmát kiadta magából, már szinte ki is jött az érzésből és újra jókedvű volt. Az oviban már azt tervezte, hogy mit fog rajzolni az apjának.
Ha annak idején, én is meg tudtam volna párszor tenni, hogy kiordítom magamból a haragomat, valószínűleg, sokkal egyszerűbb lenne az életem. Nekem minden, de minden bennrekedt. Aztán kezdett magam ellen fordulni kamaszkoromban, hogy az önismeretnek hála pár éve elkezdjem letenni az önsorsrontásom. és nem lenyelni az összes haragom, érzésem. Nem tudom, hány éve ezt terápiázom magamban, hogy a dühömet (visszafele és a jelenben is) meg tudjam engedni magamnak, meg tudjam élni, jókor, jó helyen és jó időben, a megfelelő emberrel. Nagyon nagy szónak tartom, hogy a kisfiammal ezt most elbírta a kapcsolatunk, ki tudta fejezni, én meg szerencsére elbírtam, semmi különöset nem csináltam, csak megtartottam őt a szeretetben, szívből elismerve a fájdalmát és sérelmét. Nagyon hiszek abban, hogy ez fontos dolog, szülőként, barátként egyaránt. Egyébként nagyon jó és stabil periódusát éljük szerintem a kapcsolatunknak, talán nem véletlen, hogy most jött fel benne. Tavasszal biztos nem tudtam volna normálisan kezelni a helyzetet. Magamra is büszke voltam.
Nagy szomorúság volt őt látni, ahogy cipeli ezt a terhet és ahogy biztosan hánykolódik a vegyes érzései között, elszorul a szívem, ha arra gondolok, a környezetünkben lévő teljes családok vajon hogy mennek be az ő kis fejébe (az enyémbe még mindig nagyon nehezen, nem járok nagyon olyan helyekre, ahol boldog(nak látszó) családok vannak), hogy pörög tovább benne az érzés, de valahogy hiszem, hogy túl fog(unk) ezen jutni és jól jövünk ki belőle, hogy a kisebb rosszat választottam.
Néha, arra gondolok, csoda, hogy Bobó ennyire jól van, amennyire. Sok munkám van ebben, sok van mögöttünk. Most viszont nagyon jó minden. Jó lenne kicsit könnyebb tél, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Több olyat, nem hiszem, hogy végig tudok csinálni egyedül.
......................
VálaszTörlés