Farkasom

Hosszas tervezgetés előzte meg a mai, óvodai farsangot. Először idén is hülyeségeket mondott, ahogy tavaly is felmerült a létrafok és a társai, de aztán megérkezett oda, hogy valami igazán félelmetes akar lenni. Egy ideig játszott az ördög, majd áttért a sikító szellemre vagy csontvázra, végül órákon át tartó internetes közös böngészés és beszélgetés után tigris vagy farkasra szűkültek a vágyak. Vérfarkasra.

Tegnap este hozta meg az apja a jelmezt, nagyon felpörgött benne, fél órán át a tükör előtt őrjöngött benne, ebben is feküdt le aludni, de végül levette és maga mellé gyűrte. Reggel tett egy fél megjegyzést, hogy ha ezt a jelmezt vissza kell vinni, akkor ő ma fel sem veszi, de eleresztettem a fülem mellett, ő meg hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát az oviban és ment be a csoportba, riogatni, morogni, rohangálni.

Büszke volt magára és elégedett a jelmezével, aminek őszintén örültem, mert nem kis fáradság volt megfelelni minden szempontnak (legyen maszkja, legyen lompos farka, foga is legyen, félelmetes is legyen, semmiképp se cuki).