Karácsonyunk, év végénk

Nagyon szép volt az adventi időszakunk, elég békés, ráhangolódós. A 24-e is nagyon jól sikerült, a többi nekem kevésbé. Tegnapra megint talpra álltam. Nem tudom, mennyiben múltak rajtam a történtek. Bobónak talán ettől függetlenül jó napjai voltak, vannak, engem elsodort valami megint.

Bobó nem derült ki, minek örült legjobban, mert három napja egy zöld övemmel játszik. Boa, liánkígyó, fapiton, mikor mi. Egy sálam mellett, ami pedig szivárványboa, néha tojásevő kígyó. Voltunk ma Állatkertben, a shopban próbálta megígértetni velem, hogy születésnapjára három plüsskígyót veszek neki. A minap elrejtett egy kobrát a ruhásszekrényemben, nem kaptam röhögőgörcsöt, mikor megláttam. Az év végi ünnepkör jegyében kígyókorszak van megint, igen. A mézeskalács idén is sláger volt, egy hete azt reggelizik, uzsonnázik és  néha vacsorázik. Most fogyott el, a fán lévőket még nem kezdte el lerágni, de ami késik, nem múlik. Örült a Jézuskának, a szépségeknek, izgalmaknak, nem tudom, mit sejt, mit nem, nagyon még nem gyanakszik. Csodálkozott rajta, hogy a Jézuska nem írt neki levelet. Élvezi az egészet, jó látni, hogy örül, öröm volt neki, érte, miatta serénykedni, készülődni, ő is részt vett a sütögetésben, lakás díszítgetésben, visszaszámoltunk már nagyon. 23-án el is sírta magát, hogy neki már nincs kedve még egy napot várni. Ma meg azon merengett, vajon körbeért-e a Jézuska, maradt-e még neki valahol valami. Nehéz ez az ajándékokkal, de ahogy látom, nem azok számítanak neki (sem) igazán. Nem azoknak örül vagy nem azokért lelkesedik. Hanem valahogy a hangulatért, na, és persze a téli szünetért. Attól nagyon fel van dobva.

Én a karácsony előtti napokban kicsit lehangolódtam, készülődtem, sütögettem, takarítottam, csomagoltam. Mindent egyedül. Elmagányosodtam. Szerettem volna valakivel megosztani mindezt. A karácsonyfadiszítés volt az egyik mélypontom. Idén először díszítettem egyedül, 23-án este. Nem volt vidám. Pedig jó zenéket hallgattam, Bobókámra gondoltam, hogy neki mekkora öröm lesz. Ez jó is volt. Boldogsággal töltött el önmagában az is, hogy egyedül neki, érte csinálom. De néha el-elszomorodtam. Hogy de jó lett volna mégsem egyedül, hanem már valaki újjal megosztva. Önmagamhoz közel kerülős volt a karácsony előtti időszak, és ami átmenetileg megborított most, azt hiszem, az is közelebb visz, most, hogy tegnap végre talán rájöttem, mi a baj ezzel a történettel. Meglátjuk. Holnap elvileg lesz egy fontos beszélgetésem. Tornáztam sokat az ünnepek előtt, most is. Nem úgy alakulok, ahogy szeretnék, de most megint felszívtam magam, nem akarok meghízni, elpuhulni. Szeretnék újra jó formába kerülni. Írom az évértékeléseim, gondolom át a dolgokat, érnek össze szálak, összegyűlt itt most bennem jó sok fontos ember és élmény. Teli a lelkem, jóval, széppel, hiányzó, fájó részekkel, emberekkel, de ami a legfontosabb: jelen voltam és vagyok az ünnepek alatt. A tavalyi után csak ennyit akartam. Bobónak jelen lenni, vele lenni. Azt hiszem, eddig sikerült. És nem is tervezem, hogy újra eltávolodnék önmagamtól.

A télnek ezzel a részével ki voltam békülve. Szilveszterkor könnyen lehet, hogy itthon leszünk. A továbbiakhoz, a tél sivárabb, hosszabb részéhez még nem alakítottam ki álláspontot. Kellene valami pedig. Valami, amit várni lehet, vagy ami lelkesít. Mondjuk nagyon nagy erővel vetem bele magam a munkakeresésbe, az biztos. Van pár olyan most, amihez nagy kedvem lenne. Mindenesetre az új évem nagyon jól fog indulni. Délelőtt Bobóval. Délután barátnőkkel. Első sorral. Varázszenével.