Búcsú a szerelemtől

Megszakad a szívem. Nagyon rég vagy sosem éreztem még ilyet. Hogy ennyire osztozzak a kisfiam bánatán. Talán utoljára, mikor elvesztettük a Tehenét. Kinga a legjobb barátja, a legfontosabb kapaszkodója, stabil pontja az óvodai életében. Nincsenek sülve-főve együtt, de sokat játszanak egymással, Bobó számít rá, hiányolja, ha nincs ott. Szorong nélküle, nem vitás, hogy rengeteget jelent neki. Imádnak együtt lenni.

Három éve terveznek elköltözni, most úgy tűnik, meglépik. Két hét múlva eltűznek - Angliába. Péntek este közölték velem, egész hétvégén magam alatt voltam (nem csak emiatt, de nagyon nyomott a latban). Magam miatt is sajnálom, nekem is biztos háttérkapaszkodót jelentettek viharos életemben, de most elsősorban Bobóci miatt voltam végtelenül szomorú.

Ő még nem tudja. Sőt, tegnap este, mikor küzdöttem a löködései, csapkodásai, fújjolásai ellen meghatódva simogattam, becézgettem, hogy mindjárt középsős lesz az én nagyfiam, közölte velem, hogy utálja, hogy mindjárt iskolás lesz. Aztán felderült az arca és közölte, hogy Kingával szeretne iskolába járni. Vissza kellett fojtanom a sírást. Mikor az apja elköltözött tőlünk, azt sem volt ilyen nehéz megmondanom neki. Nagyon szomorú vagyok. Olyan kevés barátja van, olyan lassan engedte bele magát a Kingával való barátságba is, és most olyan sokat jelent neki! Igaz, az elmúlt időben tényleg nyitottabb, már másokkal is látom játszani, másokról is beszél, de Kinga az Kinga.