Összetartozás napja

Két hónapja Bobóért dolgozom a terápiában és mindenhol. Nehéz napokat élünk, több gyerekkori traumám jött fel és aktivizálódott most egyszerre, amelyek újraélése ellehetetleníti a normális kapcsolódást a gyerekemmel. Minden energiám ez emészti most fel. Rengeteg mindenre rájöttem, magammal és Bobóval kapcsolatban is. Az elmúlt hetekben jöttem rá, hogy fel kell őt szabadítanom. Több személlyel, létezőkkel és nem létezőkkel is összemosódik bennem, rávetülnek dolgok, érzések, olyan elvárások mennek felé, amelyek nem neki szólnak, olyan pusztító indulatok, amelyek nem neki szólnak, és az a szeretet viszont, amit megérdemelne és amit régen éreztem, az nem megy felé, nincs, nem tudom élni, érezni. Bezártam magam önmagamba tél elején, azóta nem kapcsolódom vele. Ellátom, vannak jobb, rosszabb napjaink, de nem kapcsolódom. Bezártam magam a magány kemény börtönébe, elszakadtam tőle, nem tudom adni magam neki. Ezen dolgozom most két hónapja. Pénzt, energiát, időt nem sajnálva mindent megteszek magunkért, amit csak tudok. Iszonyatos pillanataim vannak, menekülnék el a kapcsolatunkból, az életünkből, rettegéssel tölt el, hogy maradnom kell, hogy nem tudok kiszabadulni belőle. Kezdem érteni az összefüggéseket, csak még nincs meg a megoldás, de Isten látja lelkem, dolgozom rajta.

Ma reggel viszont nagyon hosszú idő után a gyerekem anyjának éreztem magam, rá tudtam fordulni és végre éreztem azt, amit olyan fél éve nem. Öt perc volt az egész, de csodálatos érzés volt.

Reggelinél elsírta magát. Kivételesen nem ordítottam vele, hogy ne hisztizzen, hanem odaültem és rá figyeltem, nem magamra.

- Mama, én nehezen búcsúzom el tőled. Akkor érzem csak jól magam a környékünkön, ha te is ott vagy velem.
Meghallgattam, megtartottam,  nem igazán okoskodtam bele, csak megértően figyeltem rá, vele voltam a nehéz pillanataiban, majd még mondtam neki pár gondolatot a szívünket összekötő  arany szeretet-szálról, ami akkor is egymáshoz közel tart bennünket, ha nem vagyunk együtt. (Gyakorlatilag az elmúlt félévem kulcsmondata lehetne...)
- Én azt szeretném, ha egy zsinórral összekötnénk a nyakunkat és mindig együtt lennénk.
(Ettől a mondatától majdnem elájultam, annyira szimbolikusnak éreztem.)

Ott ült az ölemben, odabújt kicsit, csak tartottam. Kérdezte, nem kell-e még mennünk, mondtam, hogy megvárjuk, amíg készen áll az indulásra. Egyszer csak szólt, hogy mehetünk. Rég nem éreztem ilyen közel magamhoz. Ezt kellene újratanulni, megtartani, éltetni.